A bőröndömet magam után húzva közelítettem meg a rám váró társaságot. Jókedvűen köszöntöttem mindenkit, a főnyomozó úr előtt röviden meg is hajoltam. Shownu egy fekete öltönynadrágot viselt, felsőjét szövetkabátja takarta. Milyen álmosak voltak a szemei… Minhyuk ugyanolyan izgatottnak és kalandra késznek tűnt, mint a tegnapi nap folyamán, elegáns, de mégis kényelmes öltözetben érkezett. Tartottunk egy kis kupaktanácsot, utolsó eligazítást az utazás előtt, majd hamarosan indulnunk is kellett a terminálba. Először leadtuk a csomagjainkat, majd a bejelentkezés után átléptünk a semleges zónába. Ahogy már csak hárman sétáltunk a reptér világos csarnokaiban a kapunkat keresve, kicsit görcsbe rándult a gyomrom. Fogalmam sem volt, hogy mi fog várni ránk ott, a legkeletibb orosz városban, aztán pedig a vonaton.

– De rég utaztam már repülővel! – adott hangot izgatottságának Minhyuk, ahogy kicsit gyorsabb tempóban kezdett sétálni, így hátul hagyva minket.

– Bevallom, én egy kicsit ideges vagyok – nevettem halkan, félrepillantva. Ma már sokkal kevésbé nehezteltem magamra és Shownura, de akárhogy is próbáltam meggyőzni magam, nem tudtam elnyomni ezt az érzést. Még mindig borzalmasan zavarban voltam előtte. Egy olyan oldalamat láthatta, mint még soha, senki…

Szőke társunknak persze akadt mondanivalója, viszont sajnos ezúttal nem sikerült odafigyelnem rá, csak csendben bólogattam, mint aki nem bambult el, miután realizáltam a „bűnömet”. Valószínűleg ő is észrevette, de csak szórakozottan legyintett egyet, ezzel rám hagyva a dolgot.

Ugyan nem az első repülőutam volt, de ugyanolyan ámulattal töltött el a hatalmasabbnál hatalmasabb gépek látványa, ahogy már a beszálláshoz sorakoztunk fel. Előkészítettük a beszállókártyáinkat, majd megkerestük a helyünket. Három ülés volt egy sorban, a jegyeink pedig egymás mellé szóltak, az enyém lett végül az ablak melletti. A kézitáskámmal a kezemben másztam be a legbelső ülésre, engem pedig Shownu követett, a folyosómenti széket Minhyuk foglalta el. Körülbelül fél óra múlva megkezdődött a biztonsági bemutató, pontban tizenegy órakor felszálltunk. A légnyomás-különbségtől kicsit szédülve bámultam ki az ablakon a magasba emelkedés közben, majd amikor már a felhők fölött jártunk, elővettem egy csomag gumicukrot. Hangos zacskócsörgéssel bontottam fel, rögtön eszegetni is kezdtem, eközben pedig eszembe jutott valami.

– Amúgy szerintetek nem furcsa ez? – nyeltem le egy falatot a mondandóm folytatása előtt, miközben társaim felé fordítottam a fejem. – Mármint ez nem túl amatőr a bárótól? Hogy olyanokat küldött el a jegyek átvételére, akiket már rajtakapott a rendőrség, és „véletlenül” az adatokat is le lehetett olvasni a papírokról a biztonsági kamerák felvételein? – kaptam be egy újabb mackó alakú édességet.

– Lehet, hogy számít ránk. Én is erre gondoltam – sóhajtott egy nagyot a mellettem ülő, maga elé nézve. Ahogy ezt mondta… Olyan baljós volt. Egy kicsit meg is borzongtam.

Már éppen Minhyuk is hozzá akart fűzni valamit, amikor hirtelen egy arc jelent meg az előttünk lévő széksor két ülése között. Egy idős férfi volt az, arcán meglepettség látszódott.

– A báró? Jól hallottam? – szólalt meg kissé rekedtes, de mégis nyugalmat árasztó hangon. Az egyik szemöldökömet felvonva, értetlenül néztem az úrra. Oké, egyértelmű volt, hogy hallhatott már róla, de azért mégsem tűnt hétköznapi dolognak a kérdezősködése.

– Igen – válaszolt csak ennyit Minhyuk, kissé vonakodva. Megértettem, hisz a rendőrség dolgait nem biztos, hogy ki kellett volna adnunk mindenféle idegeneknek. Talán vigyáznom kellett volna, hogy mit és milyen hangerővel mondok.

– Nagyon vigyázzanak vele, ott ne hagyják a fogukat – emelte fel mutatóujját egy halvány mosollyal, majd előre fordult, kissé remegve feltápászkodott a helyéről, és elindult a mosdók felé.

– Ez… elég nyugtalanító volt – jutott szóhoz először Shownu néhány pillanat csönd után, a tarkóját vakarva.

– Bizonyára csupán az esti híradókban hallott róla – vontam vállat, de igazából csak igyekeztem nem túl sokat belelátni ebbe a furcsa eseménybe.

Ezután egy hosszabb csönd telepedett le közénk, szemmel látható volt, hogy mind a hárman mély gondolkodásba estünk. Persze, eközben továbbra is szorgosan ürítettem ki a kedvenc édességemmel teli zacskót. Néhány perc után szavak nélkül, teli szájjal nyújtottam oda a tasakot a mellettem ülő barátomnak, megkínálva őt is a nasival. Rögtön odakapta a fejét, egy-két másodpercre arcomon maradt érdeklődő tekintete, aztán úgy mosolygott rám, hogy még a szemei is azt tették. Hát igen… Szereti a hasát.

– Nagyon köszönöm – biccentett, miközben nagy kezével kivett pár darab gumicukrot, és egyben be is vette a szájába mindet, végül nyelt egy nagyot.

Őszintén, kicsit legeltettem rajta a szemeimet, de aztán hosszas helyezkedés, fészkelődés után hátradöntötte a fejét, sötétbarna szemeit pedig lehunyta. Bizonyára elálmosodott. Minhyuk zenét hallgatott, bár egyébként sem akartam beszélgetni, nehogy felébresszem a mellettem halkan szuszogó medvét, így csak mélyen a gondolataimba mélyedve figyeltem az egybefüggő, végtelennek tűnő felhőréteget. Az ablakfelőli kezemmel arcomat támasztottam, a másik kezemet pedig egyszerűen a karfán pihentettem. Már eltelt így körülbelül negyed óra, amikor hirtelen egy meleg tenyeret éreztem meg a kézfejemen. Szemeim rögtön tágabbra nyíltak, a szívem pedig a torkomban dobogott. És ha ez nem lett volna elég, lágyan kezdte cirógatni bőrömet a hüvelykujjával. Lehet azt hitte, hogy én is elbóbiskoltam? Gyorsan kezdtem átgondolni, hogy mi is lenne a legmegfelelőbb reakció az apró közeledésére, de végül arra jutottam, hogy csak hagyom. Mintha nem is venném észre. Milyen selymes volt az érintése… Lecsuktam szemeimet, halkan szusszanva egyet akaratom ellenére is megrezdült kezem érintése alatt, amire érezhetően hezitálni kezdett. Már azt hittem, hogy el fog húzódni, de tévedtem. Rendesen, szorosan megfogta a kezem, a cirógatást is folytatta. Istenem… Nagyon látni akartam, hogy milyen képet vághatott ehhez, de nem akartam, hogy kellemetlenül érezze magát. Bár elsőre inkább meglepődtem és enyhén szólva fokozta a pulzusszámomat ez a cselekedete, sok-sok perc után valóban elálmosított, egyszerűen csak biztonságban éreztem magam.

Valószínűleg sikerült is elaltatnia, mert legközelebb a hangosbemondó hangjára riadtam fel. A szemeimet összeszorítva nyújtóztam egy nagyot, átmozgattam elgémberedett nyakam és gerincem. Egy ásítást benyelve fordultam a többiek felé, mind a ketten elmosolyodva néztek rám.

– Jól elnyomtad az arcod – szólalt meg Shownu, amire Minhyuk nevetgélni kezdett.

– Nem mondom, hogy életem legkényelmesebb szundija volt, de nem volt rossz – mozgattam meg elzsibbadt karjaimat is, majd – valószínűleg – piros arcomat dörzsölgettem.

Már pont meg akartam nézni, hogy mennyi az idő, amikor kivillantak a turbulenciára figyelmeztető fények. Mind a hárman bekötöttük a biztonsági öveinket.

– Kedves utasaink! Hamarosan megkezdjük a leszállást. Kérjük, hagyják bekapcsolva biztonsági öveiket! A végállomás, Vlagyivosztok, időjárása ma rendkívül felhős. Turbulenciára számíthatunk – mondta egy légi-utaskísérő a hangosbemondóba.

– Oh, már mindjárt meg is érkezünk? Tényleg jól elaludtam – dörzsöltem most már szemeimet.

Néhány perc újabb légnyomás csökkenés, kisebb rázkódás után az orosz város felett tornyosuló felhők alá ereszkedtünk, hamarosan pedig landolt is a repülőgép. A biztonságos leérkezés után összeszedtük holmijainkat, majd megkezdtük a fedélzet elhagyását. Amint talpam földet ért a külföldi város talaján, megfújt engem a hihetetlenül fagyos, süvítő szél. Dideregve húztam összébb nem túl vastag szövetkabátomat, ahogy megálltunk egy pillanatra, a kijáratot keresve. Igen, gondolhattam volna, hogy az itteni extrém téli időjárás már ősszel is beköszönthet. Utunk a terminálba vezetett, ahol még majdnem negyed órát várnunk kellett a csomagjainkra. Ezután nehezen, de találtunk egy jegyautomatát, ahol tudtunk buszjegyet venni, hisz még várt ránk egy újabb két órás út, csak most a Transzszibériai expressz végállomásáig. Amíg a buszmegállóban, sorban állva várakoztunk, hideg kezeimet összedörzsölgetve leheltem tenyereimre, hogy érezhessek valami melegséget ebben a fagyos hidegben. Egyébként nagyon hangulatos volt a hely, főleg így, hogy ilyen szürkés fényviszonyok uralkodtak a borult időnek köszönhetően. Minhyuk folyamatosan dumált, be nem állt a szája, pedig már a nyakát melegítő sálját is félig-meddig arcára is felhúzta a szél elől. Milyen piros volt az orruk, mind a kettőjüknek. Ez megmosolyogtatott.

Éppen mondani akartam valamit, amikor Shownu hirtelen elkapta az egyik kezemet, és ráhúzta a saját, bélelt bőrkesztyűjét. Kicsit hitetlenkedve, meghatottan néztem fel rá. Ahogy most a szemeibe bámultam… Mintha megállt volna az idő.

– Láttam, hogy fáznak a kezeid – pillantott el a szemkontaktusunkból egy ártatlan, kisfiús mosollyal, majd kabátja zsebéből kivette a kesztyű párját. Olyan gyengéden fogta meg másik kezemet is, hogy már csak ettől olvadozni kezdtem a szívem legmélyén.

– Nagyon köszönöm, hyung – biccentettem egy széles mosolyra húzva ajkaimat, ahogy most már mindkét kézfejem egy puha és meleg menedékbe került a jeges szél elől.

Zavaromban zsebre is tettem kezeimet, egy halk szipogás közben figyeltem inkább, hogy beparkolt egy busz a megállóba.

Nem is akartam látni Minhyuk reakcióját, hisz biztosan furcsának találta, hogy hogyan néztem Shownu hyungra, miközben finoman belebújtatta kézfejemet a nagy kesztyűibe.

– Gyertek, szálljunk fel – intettem társaimnak, majd besoroltunk az első ajtóhoz.

Szerencsére nem volt sok utas, így a bőröndjeinket is magunkkal tudtuk vinni, nem kellett a csomagtérben hagyni. Shownu elkezdte felpakolni a felső polcra a saját és Minhyuk bőröndjét, addig én a két oszlopnyi széksor között várakoztam. Minhyuk be is ült a belső ülésre, mellé pedig Shownu, így én egy sorral hátrébb kényszerültem. Csendesen foglaltam helyet, a csomagomat odaállítottam magam mellé, az üres ülés elé, majd egy halk sóhajjal támaszkodtam neki az ablaknak. Talán zavart volna, hogy most nem én ültem mellette? Inkább csak furcsa érzést keltett bennem, mert szokatlan látvány volt.

Hamarosan elindult a busz a hosszú útra, én kicsit lejjebb csúszva a kényelmes ülésben vettem elő a mobilomat, bekapcsoltam, majd írtam egy üzenetet anyukámnak, hogy megérkeztünk. Úgyis csak aggódott volna, ha nem jelentkezem. Minhyuk és Shownu beszélgettek, de ebből a társalgásból engem most abszolút kihagytak, szóval csak néztem ki az ablakon, a gondolataimba mélyedve. Annyi minden kavargott a fejemben. A tegnapi afférunk óta úgy éreztem, hogy közeledni próbált felém, de aztán eszembe jutott, hogy eddig is, éveken keresztül kedves és udvarias volt hozzám. Már magam sem tudtam eldönteni, hogy túl sokat látok-e bele az apró kedveskedéseibe, vagy tényleg ekkora nyomot hagyott mindkettőnkben az a reggel.

Megborzongva csuktam le szemeimet pár másodpercre, majd egy mély sóhajjal döntöttem úgy, hogy előhalászok valami ennivalót a bőröndömből. Már nagyon éhes voltam. Éppen minden porcikámmal azon voltam, hogy elérjem az alaposan becsomagolt szendvicsemet, amikor pont szembe néztem az „enni/inni tilos” piktogrammal a busz ablakán. Fájdalmas arccal nyugodtam bele, hogy még legalább egy óráig nem ehetek semmit. A hátralévő idő borzalmasan lassan telt, kezdtem megint teljesen elzsibbadni, már nagyon unott képpel figyeltem az előttem ülő páros jóhangulatú eszmecseréjét mindenféle kis butaságokkal kapcsolatosan. Persze, nagyrészt Minhyuk szórakoztatta Shownut, ő többnyire csak halkan nevetve bólogatott.

Délután négy óra körül megérkeztünk a rusztikus kinézetű Vlagyivosztok végállomáshoz. Mintha időutaztunk volna! Ámulva, beleborzongva néztem végig a viszonylag nagy területű vasútállomáson. Izgatottan sétáltam most én elől – leginkább azért, hogy minél hamarabb fedett, fűtött helyen lehessek – majd hátra sem pillantva léptem be a bejárati kapun. Odabent két világ találkozott: a régies, hangulatos Oroszország és a modern menetrend kijelzők, amelyek kék fénye ragyogta be a kicsit kopottas falakat. A váróterem teli volt padokkal, egy étterem, egy kávézó is nyílt a helyiségből. Nagy üvegablakokon keresztül a vágányok és a bent álló vonat is látszott innen.

– Hány órától foglalhatjuk el a kabinunkat? – kérdezte legjobb barátom, amire ráemeltem tekintetem. Csak rá kellett néznem, már láttam is, hogy mennyire éhes lehet.

– Még várnunk kell egy órát. A vonat pedig este hatkor indul – válaszoltam egy huncut mosollyal az arcomon, már az étterem felé biccentgetve a fejemmel.

– Yoo Kihyun talán gondolatolvasó? – billegett sarkain egy újabb kisfiús mosollyal Shownu, amire mind jóízűen nevettünk.

– Együnk valamit, még van egy csomó időnk – bólogattam, aztán be is ültünk az igazán hangulatos étkezdébe.

Az étel meglepően magas minőségű volt, a korai vacsoránk jóízű hümmögések közben telt. Odabent kellemes volt a hőmérséklet is, így visszaadtam a kesztyűket az eredeti tulajdonosának. Talán kicsit az is közrejátszott ebben, hogy a lelkem mélyén nagyon nem örültem, hogy az imént két teljes órán keresztül levegőnek nézett. Gyerekesnek hangozhat, de ez az igazság. Azt hiszem…

Észre sem vettük és már elérkezett az idő, kisétáltunk a vágányhoz, a jegyeink érvényesítése után pedig felszálltunk a híres Transzszibériai expressz vonatára. A jegyünk egy négyágyas, zárható kabinba szólt, amikor megtaláltuk az 514-es számú ajtót, benyitottam. Úgy tűnt, hogy nem lesz egy negyedik utastársunk, szerencsére. A kabin nem volt túl tágas, barna bőrülések helyezkedtek el a két oldalán, az ajtóval szemben lévő méretes ablak nyújtotta az egyetlen természetes fényforrást, alá egy kis kihajtható asztal került, az ülések alatt tároló rekeszek voltak, föléjük pedig egy-egy lehajtható ágyat szereltek a falra.

Egy nagyot sóhajtva foglaltam el az egyik alsó ágyként funkcionáló ülést, leülve kezdtem előkeresni a vastag, sötétpiros plédemet, hogy betakarózhassak, addig Shownu az ajtó feletti panelt kutatta. Pillanatokon belül érezhetően melegebb lett a levegő, amire társam egy diadalittas mosollyal fordult meg. Sikerült feltekernie a fűtést. Minhyuk időközben bepakolt az én fekhelyem alatti rekeszbe, ezzel jelezve, hogy ő a fenti ágyat választotta. Igaz, ketten kellettünk hozzá, de lenyitottuk a fenti fekvőhelyként szolgáló vaskeretbe foglalt matracot, amin még tiszta lepedő is volt, így Minhyuk meg is ágyazott magának.

– Hátborzongató belegondolni, lehet, hogy a báró már köztünk jár – szólalt meg a szőke, miközben nekirugaszkodott, és felült a takarójára.