– Kihyun szemszöge –

A szerelmünk kiteljesedése utáni percek igazán varázslatosnak hatottak. Szorosan összebújva, csendben fújtuk ki magunkat, körülbelül tíz perccel később Shownu felemelte fejét mellkasomról, ellágyult tekintettel mosolygott rám.

- Minden rendben, kicsim? Nem fáj semmid? – simogatta meg derekamat, majd gondoskodóan simította a fülem mögé hajamat, aztán az előbbi forró pillanatok okozta verejtéket törölte le homlokomról.

- Jól vagyok – mosolyogtam rá eufórikus boldogsággal, kicsit szégyenlősen néztem bele sötét szemeibe. - Kicsit furcsán érzem magam, de azt hiszem ez teljesen normális az első alkalom után – kuncogtam halkan, átölelve hátát, egy csókot nyomva ajkaira.

- Én… Most gyönyörűbbnek látlak, mint valaha. Valami elképesztő a kisugárzásod, amióta tudod, hogy most már hivatalosan is az enyém vagy. – húzta a száját egy szerelmes mosolyra, miután pár másodpercig csak kielemezte arcom minden egyes szegletét szemeivel.

Bókjára egy nagyot szusszanva túrtam hajába, hogy aztán egy finom csókot kezdeményezhessek. Miután lustán csókolóztunk még egy ideig, Shownu egy zsebkendő segítségével letisztogatott engem, hogy aztán magunkra vehessünk pár ruhadarabot. Csak annyira kellett, amíg el nem jutottunk a fürdőkabinunkig. Kicsit úgy éreztem, mintha tizenévesek lennénk, akik el sem tudnak szakadni egymástól, annyira ragaszkodtunk most egymás közelségéhez. Amikor már csak a kellemesen meleg víz alatt ácsorogtunk, jólesően hunytam le szemeimet. Igaz, hogy a lábaimat még mindig hihetetlenül gyengének éreztem, így szerelmembe kapaszkodva hagytam, hogy megfürdessen. Elég hosszan elidőztünk, a szerelmeskedésünk után pedig még pizsamát is elfelejtettünk hozni magunkkal, így a mai ruháinkat vettük vissza. Diszkréten, csak a kisujjainkat összekulcsolva sétáltunk egymás mellett, vissza a kabinunkba. Igazából… Ha Minhyuk látott volna most minket… Le sem tudnám tagadni, hogy mi történt, szó szerint kivirultam.

Mivel úgy véltük, hogy a harmadik szobatársunk már ma biztosan nem tér vissza a kabinba, Shownu bezárta utánunk az ajtót, én pedig már éppen elkezdtem volna átöltözni az alváshoz optimális öltözetembe, amikor csörögni kezdett a telefonom. A csengőhang irányába kaptam a fejem, majd amikor megláttam, hogy Minhyuk hív, szemöldökráncolva bámultam a képernyőre, majd a hívás fogadása után a fülemhez emeltem a készüléket.

- Mi újság? – kérdeztem rögtön, derűs hangon, habár több mint gyanús volt, hogy felhívott engem. Nagyon reméltem, hogy nincs semmi baj.

- Kihyun… - hallottam meg egy keserves, szipogó hangot a vonal túlvégéről, amire bedobbant a szívem. Hyung aggódó tekintettel ült le mellém, hogy jobban hallhassa társunkat.

- Mi a baj, Minhyuk? Valami baj van? – vált hangom egyre ijedtebbé.

- Hoseok bezárt engem… Nem akarom, hogy baja essen… Ki kell juttatnotok innen – zokogott fel egy kicsit a végén, én pedig abszolút nem értettem, hogy mit akar ezzel mondani. Mi történhetett?

- Nyugodj meg, melyik kabinban vagy? – igyekeztem tartani benne a lelket, közben már félig-meddig felvettem a cipőimet.

Amint elmondta, hogy merre találjuk őt, sietve, szinte futólépésben indultunk meg a vonat eleje felé, amikor odaértünk, Shownu hyung bekopogott.

- Itt vagy, Minhyuk-ah? – emelte fel a hangját egy kicsit, hogy biztosan hallja.

- Itt vagyok – szólalt meg az ajtó túloldaláról egy kimerült sóhajjal.

Tekintve, hogy volt már benne gyakorlatunk, illetve eszközt is hoztunk hozzá, pár pillanaton belül kattant a zár, megragadtam a kilincset, hirtelen nyitottam be. A félhomályos hálókabin padlóján ruhadarabok hevertek, az ágyon lévő lepedő meglehetősen gyűrött volt, Minhyuk pedig az ágynak támaszkodva ült a földön egy szál alsóneműben és egy túlméretezett, kigombolt ingben. Szemei ki voltak sírva, csuklói pedig erősen ki voltak dörzsölve. Csak ekkor láttam meg, hogy Minhyuk mellett hevert a szolgálati fegyvere, illetve a bilincse is.

- Hát itt meg mi történt? – tettem fel egy költői kérdést, miközben sietős léptekkel közelítettem meg nem túl jó állapotban lévő társamat, leguggoltam elé, kezeit tenyereim közé fogtam.

- Meg kell találnom Hoseokot… Muszáj lesz… - suttogta maga elé, majd miután megkereste a nadrágját, az ágyra felülve bele is bújt.

- Bántott téged? – fogtam ezúttal vállára, de úgy tűnt, hogy nem akar nekem válaszolni.

Kuszán kezdte összegombolni a feltételezhetően Hoseok tulajdonában lévő inget, egy gyors mozdulattal magához vette a pisztolyt és a telefonját, majd hiába próbálta megállítani, elállni az útját Shownu, kiviharzott.

- Miért kell neki a fegyver? – néztem utána kikerekedett szemekkel, de hamar el is tűnt a szemünk elől.

- Azt hiszem a lovagja rossz fát tett a tűzre… - csóválta a fejét párom, miközben beljebb sétált.

- Gondolod, hogy ezt… az ágyban alkalmazták? – hajoltam le a bilincsért, de ekkor megcsillant a kislámpa fénye a ruhák közt heverő jelvényen.

- Ezeket jobb, ha visszavisszük a kabinba, mielőtt kiderítjük, hogy mi folyik itt. – szedtem össze Minhyuk holmijait, majd sietve távoztunk az első osztályú hálókocsiból.

A saját kabinunkba érve igyekeztem a lehető leggyorsabban elrendezni a dolgait, ekkor viszont lépteket hallottunk a folyosó felől. Nem egy, de nem is két embertől származtak a hangok, sokkal többtől. A következő pillanatban koppant valami az ajtó előtt a fapadlón, nem telt bele három másodpercbe se, szürkés színű füst szivárgott be a nyílászáró résein, illetve a szellőzőn keresztül, előttem pedig fokozatosan minden elsötétült.

Nem éreztem semmit, mintha egy nagyon mély álomba szenderültem volna. Mire legközelebb kezdtek visszatérni az érzékeim, tompa fájdalmat éreztem a jobb vállamnál, szemeimet pedig borzasztóan nehezemre esett volna kinyitni. Lassacskán a hallásom is kitisztult, halk zúgolódást hallottam, aztán egy pisszenést, ami következtében síri csend lett. Hunyorogva, helyben mocorogva erőltettem szemeim kinyitását, a kiélesedő látásomnak köszönhetően pedig egy igazán aggasztó kép tárult elém. A társalgóban voltam, viszont nagyon nem egyedül. Az utazóközönség nagyrésze ugyanis itt tartózkodott, kettesével-hármasával összekötözve, amennyire csak lehetett tisztes távolságban egymástól. Úgy tűnt, hogy mások is most kezdtek ébredezni. Sikerült megállapítanom, hogy én a földön ültem, kezeim a hátam mögött szorosan voltak megkötve, amikor pedig megpróbáltam megemelni karjaimat, olyan érzés volt, mintha visszahúzta volna valami súly. Bár a nemrég visszatért életfunkcióim még kissé nehezen tették lehetővé, de oldalra fordítottam a fejem. Shownu hyung nekem dőlve „aludt”, kezei pedig ugyanazzal a kötéllel voltak összekötve, mint az enyém. Aggódva figyeltem arcát, de aztán valamelyest megnyugodtam, amikor megmozdultak ajkai. Úgy tűnt, hogy hamarosan ő is fel fog ébredni. Próbáltam úgy mozdítani kézfejem, hogy meg tudjam érinteni ujjait, hátha felgyorsíthatom az ébredése folyamatát, miközben pedig erőfeszítéseket tettem, hátradöntöttem a fejem. Ekkor vettem csak észre, hogy odakint már elkezdett világosodni, tehát körülbelül hajnali négy óra lehetett. Az azt jelentette volna, hogy körülbelül két óra múlva már Moszkvában kellett volna lennünk, de… A vonat állt. A semmi közepén. Az ajkaimat összeszorítva pillantottam körbe, már éppen meg akartam szólítani a hozzánk legközelebb lévő fiatal párt, akik szintén együtt lettek megkötözve, amikor kinyílt a társalgót és az étkezőt összekötő ajtó. A magas, ősz hajú sebhelyes férfi volt az, kísérőjével. Mindketten talpig feketét viseltek, arcuk komoly volt. Hirtelen nagyon sok gondolat végigszaladt az agyamban, de egyszerűen nem értettem, hogy mi történik. Do Kyung Dae szerint a báró már nem akart ártani senkinek… És most mégis túszul ejtett mindenkit. Eddig nem jutott eszembe, de szemeimmel rögtön elkezdtem keresni Minhyuk szőke haját. Látni akartam őt, hogy nem esett-e bántódása. Görcsbe rándult gyomorral, ijedten kaptam a fejem az ellenkező irányba, akkor pedig megláttam őt. Egyedül ült a folyosó közepén, megkötözött kezekkel, láthatóan még elég bágyadt volt az altatógáz miatt. Az valamennyire megnyugtatott, hogy láthattam Minhyukot, de más ismerős arcot nem. Sem Hoseok, sem Jooheon nem volt sehol. Talán a többi utas az étkezőben került fogságba.

Azt feltételeztem, hogy én kicsit később ébredtem fel, mint a többiek, tekintve, hogy amint megjelentek ezek a férfiak, az utasok meg sem mertek mozdulni, a rémült reakciójukból ítélve ők már tudhattak valamit.

- Hol vannak már? – morrant fel a báró, miközben türelmetlenül sétált el-vissza az emberek között.

Fogalmam sem volt, hogy kikről beszélhettek, de rendkívül bosszús tekintetem véletlenül összetalálkozott a nagyhatalmú úr tekintetével. Egy pillanatra megállt, majd halkan nevetve folytatta az előző tevékenységét. Szavakkal ki sem tudtam volna fejezni, hogy mennyire tenni akartam valamit, de képtelen voltam rá, így kétségbeesett arccal döntöttem fejemet szerelmem fejéhez. Az csak még inkább rontott a helyzeten, hogy úgy tűnt, Shownu elég nehezen akart felébredni ebből a kómaszerű állapotból. Perceken keresztül nem történt semmi, csak… Vártunk. Azt nem tudtuk, hogy mire, de vártunk. Hamarosan léptek hallatszottak a hálókocsik irányából, a nagy, kétszárnyú ajtó pedig nagy zajjal nyílt ki. Még több feketeruhás ember és pár kalauz érkezett, három újabb megkötözött utast hoztak, legelöl Hoseokot. Ő nem volt elaltatva, három csatlós is próbálta lefogni, ahogy ellenállt, hiába voltak megkötve csuklói, illetve a száját is bekötötték. Szemei nagyon dühösek voltak, szája fel volt repedve, nyakát és a szétszabdalt pulóveréből következtetve a felsőtestét is apróbb vágások borították. Úgy dobták le Minhyuk mögé pár méterre, mintha egy megvadult állat lett volna, jól gyomorszájba is rúgták, hogy nyugton maradjon. Összerezdülve néztem végig ezt a kegyetlen jelenetet, majd félrepillantottam. Istenem, ha ezt Minhyuk látta volna… Bizonyára szerelme miatt volt ennyire agresszív… Két férfi odasietett a túloldali ajtóhoz, egy kalauz segítségével pedig összenyitották a társalgót az étkezőkocsival. Tényleg mindenki itt volt már…

- Na most, hogy mind összegyűltünk… - szólalt meg a báró, gúnyos ünnepélyességgel. – Itt az ideje, hogy pontot tegyünk egy ügy végére. – folytatta monológját a sebhelyes férfi – Hosszú út van mögöttünk, ami cseppet sem volt eseménytelen. Támadások, lövöldözések és most még ez. Bizonyára sokuk fejében megfordult már, hogy miért is történik az, ami. Hogy miért kábítottunk el minden utast és hoztuk önöket ide, hajnalok hajnalán, egy folyó fölött. Igen, most az utolsó folyó felett kelünk át éppen, mielőtt megérkeznénk Moszkvába. Valakinek van ötlete, hogy miért? – kérdezte ezt vigyorogva, fordulva egyet a tengelye körül – Utazik itt a vonaton egy személy. Egy személy, aki eltulajdonított valamit, ami az enyém. – vált hangja ijesztően haragossá, tekintetéből pedig úgy tűnt, mintha bármelyik pillanatban képes lenne embert ölni. – Viszont ez a személy nagyon jól rejtőzködik. Hol vagy, Lee báró? Most már nem bujkálhatsz többé. – nézett szét alaposan megint.

Én viszont ekkor zavarodtam össze teljesen. Ha ő… Lee bárót keresi, akkor… Ő nem lehet a báró… Torkomban dobogó szívvel, meredten bámultam a látássérült urat, akiről most már fogalmam sem volt, hogy ki lehet. Ha nem ő báró, akkor Do Kyung Dae hazudott nekünk. Tekintetemet Minhyukra vezettem, ő térdeit maga alá húzva, könnyfátyolos szemekkel harapdálta alsó ajkát, a padlót bámulva. Senki nem szólt egy szót sem, ismét síri csönd uralkodott.

- Rendben, én tudok még várni. – szólalt meg megint az ősz férfi, vállat vonva – De akkor nem csak te fogsz meghalni, te féreg, hanem az egész vonatot felrobbantom a híddal együtt. – vált hangja fenyegetővé, miközben kabátja zsebéből előhúzott egy apró készüléket, amin egyetlen gomb volt. – De csak nyugodtan, szedd össze a gondolataidat, mielőtt felvállalod magad, bárhol is legyél – kezdett el ismét sétálgatni, ezúttal elment egészen az étkezőig.

Gyorsan próbáltam keresni valamit a szemeimmel, aminek segítségével esetleg kiszabadíthatnám a kezeinket, ekkor Shownu suttogni kezdett a fülembe.

- Mókus, csússzunk egy kicsit előrébb – mondta, amire biccentettem, végül közös erővel előrébb tudtunk mászni pár centit. – Mozogj velem – adta le a következő utasítást, majd mivel ő hátradőlt, nekem így előre kellett hajolnom. Kicsit erősen rántotta meg kezemet, ami hirtelen fájdalmat okozott egyébként is sajgó vállamban, de amikor kiegyenesedtünk, világossá vált, hogy mit tervelt ki.

A hozzánk legközelebbi kanapé alá ugyanis valószínűleg a tegnapi nap folyamán beejtett valaki egy kiskést, amit így pont el tudott érni. Igyekeztünk nem feltűnően összedolgozni, hogy pengével a kötél felé fordulva tudjam Shownu kezébe adni az evőeszközt, ő pedig apró, nehézkes mozdulatokkal kezdte elvágni a csuklóinkat szorító kötözőanyagot. Igaz, hogy nem sikerült teljesen átvágni, de úgy tűnt, hogy ezzel már saját erőnkkel is meg fogunk tudni birkózni. Bár ehhez egész testünket igénybe kellett vennünk, próbáltuk a lehető leghangtalanabbul a földre helyezni a kést, végül sietve fordultunk el balra, hogy lábammal Minhyuk felé tudjam elindítani az eszközt. Köhögést imitálva igyekeztem a padlón végigcsúszó kés hangját elfedni. Társunk láthatóan nem volt túl jó lelki állapotban, de rögtön értette, hogy mire készülünk. Mivel a zsarnok férfi éppen felénk fordulva sétált, Minhyuk meztelen lábfejét helyezte a késre, hogy eltakarja, majd amint megint tiszta volt a terep, úgy helyezkedett, hogy a kezébe tudja venni.

- Már csak egy perced van, Lee báró. – szólalt meg hirtelen az úr, amire egy motoszkálás hallatszott mögöttünk.

Nehézkesen, a kezei használata nélkül egyensúlyát kicsit elvesztve tápászkodott fel Hoseok, feltérdelve, határozott szemekkel állta az ősz ember tekintetét.

- Csakugyan? – biccentett neki egy meglepett mosollyal az arcán, majd odaküldte szolgáit, hogy a bekötözött szájáról vegyék le a kendőt.

- Itt vagyok, tessék. – mordult fel, dühösen fújtatva egyet. Hogy mi? Hoseok… A báró?

- Csakhogy előmerészkedtél. Van nálad valami, ami nem téged illet. – beszélt most már közvetlenül Lee báróhoz, a társalgó közepétől, tehát elég messziről.

- És szerinted az felmentene téged a bűneid alól, ha visszakapnád? – válaszolt neki hanyagul vállat vonva, amit a párbeszéd másik résztvevője nem igazán díjazott.

- Kinek képzeled magad, hogy csak úgy ellopod a klán összes vagyonát? Mire kell az neked? – kezdett most már kiabálni vele, de egyértelmű volt, hogy nem ez volt az egyetlen összetűzésük, még ha nem is tudta, hogy személy szerint ki is ő.

- Hidd el, sokkal jobb helyen van. – vigyorodott el Hoseok szemtelenül – Tönkretettem az életed. A célomat elértem. – állt fel teljesen.

- Hol van a családi örökségem?! – kezdett most már annyira elborulni az agya az idős bácsinak, hogy szinte beleremegett. Még az sem fért a fejembe, hogy ez a fiatalember, akit magunk közé engedtünk egy hírhedt bűnöző, de Hoseok csak rátetőzött a viselkedésével.

- Egy gyönyörű ékszer lett belőle a szeretőm testén – emelte fel az állát egy félmosollyal, ekkor pedig rögtön Minhyukra szegeztem tekintetem. Szegénynek már így is patakokban folytak a könnyei, hátat fordítva Hoseoknak ült törökülésben, vállai rázkódásából látszott, hogy próbálja visszafojtani a sírás ingereit.

- Még egy ilyen undorító mocsok nem létezik a Földön, mint te – fújtatott dühösen a klán vezetője, majd hirtelen kapott elő egy pisztolyt, Hoseokra célozva vele. – Úgy foglak megölni, mint ahogy az apád tette a fiammal. Pont ugyanúgy.

Ekkor Minhyuk száját elhagyta egy apró sikoly, én pedig reflexszerűen szorítottam össze a szemeimet. Egy szempillantás alatt három lövés dördült el. Megfagyott az ereimben a vér, ahogy kinyitottam a szemeimet. Minhyuk erőtlenül feküdt szerelme karjaiban, válla erősen vérzett, Hoseok remegő kezéből pedig a padlóra esett Minhyuk szolgálati fegyvere, ahogy az eddig erősnek látszó férfi most zokogva ölelte magához kedvesét. A klán vezetője pedig lassan esett a térdeire, végül egy lyukkal a homlokán terült el a vonat kikopott fapadlóján.

Két óra múlva a Transzszibériai expressz begurult a moszkvai állomásra. Az ablakon rendőrségi fények világítottak be. Az utasok távozása után az általam felületesen ellátott Minhyukot kellett elkísérnem a mentőautóhoz. Folyamatosan folytak könnyei, bár vállába két golyó fúródott, megállt a peronon, néhány méterről nézte végig, ahogy szerelmét, akiért életét kockáztatta, bilincsben vezetik el a kollégák. Még utoljára hátranézett szőke kedvesére, majd fejével biccentett neki, ahogy beültették egy autóba. Ezt követően egy hordágyon hozták ki a fekete zsákba csomagolt holttestet.

Amikor már a csomagjainkkal várakoztunk, hogy felszállhassunk a Szöulba tartó repülőre, csendesen, egymás mellett ácsorogva gondoltunk vissza az utazásunkra. A vége ugyan nem alakult mesébe illően, a feladatunkat elvégeztük, és az biztos, hogy egy életreszóló kalandban volt részünk.
A repülőn ülve ezúttal én ültem középen, szorosan fogtam meg Minhyuk kezét, akiben a történtek a legmélyebb nyomot hagyták.

- Ne szomorkodj. Ha hazatérünk, meglátod, hogy hamarosan úgyis újra együtt lesztek. – simogattam meg bekötözött vállát, amire egy szomorkás mosollyal nézett rám.

- Nem kételkedem. – csuklott el a hangja, majd vállamra hajtotta fejét.
A gép felszállásakor Shownu gyengéden államra fogva fordította arcomat maga felé.

- Készen állsz, hogy elkezdjük életünk hátralévő részét, egy párként? Drága kincsem. – csókolt ajkaimra minden szerelmével, amit én boldogan viszonoztam.

- Igen, kincsem.

VÉGE