- Minhyuk szemszöge -

Az utolsó estét valahogy pont így képzeltem el. A szerelmem elrabolt engem a barátaimtól, szorosan átkarolva engem indultunk a kabinja felé. Igaz, hogy nemrég volt az a bizonyos közös zuhanyzásunk, amikor kicsit újra érezhettem őt és az általa nyújtott mámorító érzéseket, már görcsbe volt rándulva a gyomrom. Tudtam jól, hogy az utolsó estét bűn lenne nem kihasználni. Most már készenálltam rá, hogy odaadjam neki azt, ami őt illeti.
Az út most sokkal hosszabbnak tűnt, mint általában, amikor végre odaértünk, felkapcsolta a kis falilámpát, mely nem adott túl sok fényt, de pont hangulatossá varázsolta a helyiséget. Egy izgatott vigyort visszafojtva ácsorogtam az ágya mellett, azt várva, hogy megtegye az első lépést.

- Annyira hálás vagyok a sorsnak, amiért megismerhettelek, Minhyuk. - környékezett meg lassan, hátulról átölelve derekam, forró leheletét pedig a nyakamon éreztem.

- Én... Azt hiszem megtaláltam a másik felem. És az te vagy, Hoseok. - simultam karjai közé a lehető legszorosabban, amire elnyújtott mozdulatokkal kezdte simogatni felsőtestem. Egy pillanatra megállt, majd végigtapogatott egy vonal mentén.

- Csak nem? - vigyorodott el szórakozottan, hideg kezeit bevezetve a pasztellsárga felsőm alá, kitapogatva a tőle kapott ékszert.

Nem is mondtam semmit, csak halkan kuncogva húztam be a nyakamat, ahogy gyengéden fülcimpámra harapott, tenyerei pedig egyre érzékibben siklottak végig bőrömön, egyre nagyobb területet járt be kezeivel a pulóverem alatt. Rögtön égni kezdett az arcom, ahogy megéreztem fenekemnél, hogy már közel sem volt olyan nyugodt, mint pár perccel ezelőtt. Egy szégyenlős, szűzies mosollyal léptem egyet előrébb, hogy aztán szembefordulhassak vele. Bátorkodtam most én kezdeményezni egy csókot, de ő ezt rögtön olyan hévvel viszonozta, hogy azt éreztem, mindjárt felmondják a lábaim a szolgálatot. Pillanatokon belül el is kezdett levetkőztetni engem, először a felsőmből bújtatott ki, az alsó ajkát beharapva gyönyörködött a derekamon csillogó ékszerben, majd a nyakamat csókolva nyúlt nadrágom gombjához. Mielőtt levette volna rólam, kezeivel egy újabb felfedezőútra indult, zsebemből kivette a telefonomat és a rendőrségi jelvényemet, ami még a délutáni akció miatt maradt nálam.

- Hmm, izgalmas. - mosolygott szélesen, ahogy szemügyre vette a jelvényt, aztán csak ledobta a padlóra.

Ezután a másik farzsebem felől valami más akadt a kezei közé. Ahogy ráfogott, szikrázóan csillant meg a holdfény a szolgálati fegyveremen. Egy elismerő nézéssel forgatta meg kezében, alaposan megnézte, majd az ágya melletti éjjeliszekrényszerű emelvényre helyezte. A következő és egyben utolsó tárgy, amit övtartómról csatolt le, az a bilincsem volt.

- El sem tudod képzelni, hogy mennyire jól tetted, hogy ezt magadnál felejtetted - pörgette meg mutatóujján egy félmosollyal, majd miután a pisztoly mellé helyezte, megszabadított a nadrágomtól.

- Hoseok... Én készenállok arra, hogy lefeküdjünk - mondtam el neki a biztonság kedvéért, miközben a széles vállaiba kapaszkodtam, amíg zoknijaimat is lehúzta lábfejeimről.

- Ezt örömmel hallom, szépségem. - csókolt az arcomra, majd egy hirtelen mozdulattal döntött le az ágyára, hátam erősen csapódott neki a matracnak, halkan nyekkenve egyet, ködös szemekkel néztem fel rá, ahogy ő fölém mászott.

Erős kezeivel rögtön lefogta csuklóimat, ahogy pedig hihetetlenül jóképű arcát figyeltem, annyira más volt most a tekintete. Nem olyan szerelmesen csillogott a szeme, mint az első együtt töltött esténken... Mintha lángot szórt volna az a sötét szempár, ahogy komolyan méregetett engem. Megrémisztett.
Már egy ideje elfelejtettem levegőt venni, ahogy így szemeztünk, egész testemben megremegve sóhajtottam egy hatalmasat. Ekkor hirtelen esett neki ajkaimnak, és bármennyire is tökéletes összhangban mozogtak ajkaink, egyre jobban izgultam. Persze... Most csak az visszhangzott a fejemben, amikor azt mondta nekem, hogy ő durván szereti.
Már csak a csókunkba is annyira beleélte magát, hogy valósággal belemorrant, belenyüszögött, amikor ajkaim közé vettem nyelvét. Ugyanolyan hirtelen szakította meg a csókot, mint amilyen gyorsan el is kezdte, kipirosodva, halkan pihegve vártam, hogy most mire készül. Először is megszabadult fehér ingétől, nadrágját csak kigombolta, az ágyékát szorító érzés csökkentésének érdekében. Hiába ijedtem meg az előbb, ahogy újra szemeim elé tárult tökéletes felsőteste, éreztem azt a bizsergető érzést, alhasam is megfeszült, ahogy hajába túrva, feltérdelve nézett rám, kicsit kifújta magát a hosszú csókunk után.

- Minhyuk-ah nagyon akar engem, nem igaz? - bújt hozzá csípőcsontomhoz arcával, ujjbegyeivel érzékeny ponton cirógatva, amire a szemeimet összeszorítva rezdültem össze.

- Bármit... Bármit megtehetsz velem. Azt csinálsz velem, amit akarsz. - mondtam ki kicsit bátortalanul, láthatóan meg is lepődött egy kicsit, nagyot szusszant. Én csak tudatni akartam vele, hogy bármi is legyen az, amit ő szeret alkalmazni az ágyban, hát tegye. Azért vagyok, hogy én is örömet nyújtsak neki, ne csak fordítva.

- Már így is majd' elveszítem a fejem, szerelmem... - sóhajtott fel, úgy megfeszültek izmai, ahogy feltápászkodott az ágyról, hogy az alkarjain kirajzolódtak erei.

Egy pillanatra lehunytam szemeimet, fogalmam sem volt, hogy mire készült, mire legközelebb kinyitottam azokat, a derekam mellett feltérdelve babrált a bilincsemmel. Erősen fogta meg vékony csuklóimat, komolyan megijesztett, hogy a végén még összetör. Nagy szemekkel néztem fel rá, könnyedén, szinte már rutinosan rögzítette kezeimet valamihez, az ágy támlájánál. Automatikusan megmozgattam ujjaimat, csuklóimat, de meg sem tudtam mozdulni. Teljesen kiszolgáltatottan feküdtem alatta, a fejem fölött kikötött kezekkel, kissé széttárt lábakkal.

- Még csak nem is tűnsz ijedtnek... Édesem... - simogatta meg arcomat gondoskodóan, ellágyult tekintettel nézve rám.

- Furcsa, de azt hiszem, élvezem. - mosolyodtam el kicsit mámorosan, erre pedig ismét elismerő képet vágott. Talán nem nézte volna ki belőlem?

- Jobban is teszed. Mást egyébként sem engednék neked. - vált hangja kicsit komolyabbá, ebben a pillanatban pedig a pisztolyom csövét éreztem meg nyakamhoz nyomódni, ahogy hátradöntöttem a fejem.
Hevesen dobogó szívvel, elhűlve kerekedtek ki szemeim, megmoccanni sem mertem. Őszintén, borzasztóan aggasztó volt ez a jelenet, de tudtam, hogy csak az előjáték része. Hisz, ezek szerint, őt ez hozza igazán lázba. Egy kicsit rájátszott szemforgatással hunytam le szemeimet, látványosan nyelve egy nagyot, hogy a pisztoly alatt megmozduljon ádámcsutkám. Sajnos nem láthattam reakcióját, de biztos voltam benne, hogy lenyűgöztem, hisz rögtön lejjebb csúszott rajtam. Egyelőre félretette az egyébként élesítetlen fegyvert, megszabadított az utolsó ruhadarabtól is, majd tehetetlenül vonaglottam, ahogy különböző módokon készített elő engem odalent. Már most elég gátlástalanul adtam hangot az élvezetnek, ezután egész testemben remegve néztem végig, hogy ő is meztelenre vetkőzött. Annyira tökéletes teste van... Akaratom ellenére is kicsit hevesen rántottam egyet kikötözött kezeimen, annyira át akartam ölelni, kapaszkodni akartam az izmos hátába, amíg ő magáévá tesz. Meglepetten, izgatottan mosolyogva simogatta végig egész testemet, egészen a lábszáramig, majd egy határozott mozdulattal tárta szét lábaimat, erősen, szinte már fájdalmasan markolta meg csípőmet két oldalról. Helyezkedett még egy kicsit, a matractól elemelve csípőmet pozícionálta be férfiasságát. Nem is mondott semmit, szinte rá sem nézett az arcomra, csak egy elnyújtott lökéssel hatolt belém teljesen. Az összes izmom egyszerre rándult össze a kíméletlen mozdulattól, fájdalmasan felnyögve szorítottam össze szemeimet, talán még egy apró könnycsepp is kicsordult. Nem is igazán hagyott időt, hogy magamhoz térjek, pár pillanatig mozdulatlanul lélegzett, nagyon hangosan, majd fölém hajolva, kipirosodott arccal nézett rám, igen közelről. Úgy éreztem, hogy égek, vagy talán nemsoká szét is szakadok. Annyira furcsa és kellemetlen érzés volt.

- Lélegezz velem, kedvesem. - vált tekintete ismét gondoskodóvá, talán kissé aggódóvá is. Egyszerre szívtunk be egy nagy levegőt az orrunkon keresztül, majd a szánkon fújtuk ki, jó hosszan.

Elsőre butaságnak tűnt, de szinte minden egyes levegővétellel enyhült az a feszítő fájdalom. Megkönnyebbülten mosolyodtam el, amire letörölte könnyemet, egy bólintással vette tudomásul, hogy most már minden rendben van. Újra felegyenesedett, majd lassú, apró lökésekkel kezdett el mozogni bennem. Annyira szenvedtem, ölelni akartam, kapaszkodni belé, csókolni az ajkait, a nyakát, a tehetetlenségemre pedig az is rátetőzött, hogy annyira ingerelt engem egy ponton, hogy nem tudtam parancsolni a testemnek. Elvékonyodott hangon nyögve vonaglottam egyet, ahogy gyorsítani kezdett. Amikor ebben a pillanatban találkozott a tekintetünk, elnyíló ajkakkal nyögött fel, mivel újra teljes hosszával elmerült bennem.
Ettől kezdve már tényleg nem tudta visszafogni magát, egyik kezével combomra csapott, majd rámarkolt, másik kezével pedig sietve tapogatta ki a pisztolyt. Olyan őrületes tempóval és technikával folytatta, hogy az agyam nem is volt képes tovább funkcionálni, az édes fájdalomtól önkívületi állapotban adtam hangot élvezetemnek, aztán egy kattanás ütötte meg fülemet. Kiélesítette volna a pisztolyt? Egy pillanatra teljesen lezsibbadt minden porcikám, enyhe halálfélelem keveredett a hihetetlen mennyiségű kéjjel, miközben ezúttal most arccsontomhoz nyomódott a fegyver csöve. Bár agyam nem úgy funkcionált, mint általában, tudtam, hogy továbbra is csak a játék része. Épp ezért volt őrjítően izgató. Hiába tűnt borzalmasan kegyetlennek, és tényleg nem igazán zavarta, hogy éppen most bújtam először ágyba egy férfival, az mindenért kárpótolt, hogy ő is hallatta a hangját. Én tényleg csak ezt akartam. Hogy olyan élvezetet nyújthassak neki, amit még ezelőtt senki, soha. Cserébe ő harapásnyomokkal és vörös foltokkal látta el vállaimat, a combom pedig feltételezhetően másnapra lila színben készült pompázni, olyan erősen markolta.
Már a nyálam is kifolyt egy picit szám sarkánál, amikor igyekezett mindkettőnket az orgazmus felé hajszolni, mélyen lökött rajtam, közben mozgásától akadozó hangon nyögött a fülembe, kéjes sóhajaink, nyüszögéseink pedig teljesen egyszerre váltak még hangosabbá, ahogy elélveztünk.
A szenvedélyes percek után hosszan csókolóztunk, bár még nem volt hajlandó eloldozni engem. Kimerülten, zihálva bámultam a plafont, miközben nyirkos bőrével teljesen hozzámsimult, rám is nehezedett. Velem még forgott a szoba, de ő már újult erővel tápászkodott fel az ágyról. Letisztogatta magát, majd engem is, visszavette bokszerét és nadrágját, aztán végre kiszabadította kisebesedett csuklóimat a bilincsek fogságából. Fellélegezve, teljesen ellazulva feküdtem az ágyában, semmi energiám nem volt megmozdulni, de ő ismét feladta rám fehér ingjét, illetve az alsóneműmbe is belebújtatott. Egy pohár vízzel ült le mellém, óvatosan megitatott, majd gyengéden vont az ölébe, szorosan karjai közé zárt.

- Sajnálom - szuszogta halkan, bűntudatosan, lehajtott fejjel, ahogy fejemet vállához ölelte.

- Nem kell bocsánatot kérned, sosem éreztem még magam ilyen jól. - simogattam hátát, erőtlenül rádőlve.

- Nem azért... Hanem azért, amit most mondani fogok. - sóhajtott fel, de arca ijesztően elkomolyodott.

Mielőtt bármit is kérdezhettem volna, megsimította hajamat, nyomott egy gyengéd csókot az ajkaimra, majd a párnájára ültetett. Bármennyire is próbáltam ellenkezni, kapálózni, könnyedén összefogta csuklóimat a hátam mögött, újra rápattintotta a bilincset. Nem értettem, hogy most mi történik, de a szívem a torkomban dobogott, a szemeim pedig megteltek könnyekkel. Az jutott eszembe, hogy talán most akar szembesíteni vele, hogy az utazás végeztével hallani sem akar felőlem többet.
Csendben figyeltem, ahogy zavarodottan kereste a helyét, végül a ruhakupacaink mellé, a földre ült le, fejét lehajtva.

- Mit akarsz? - csuklott el a hangom, mert úgy éreztem, hogy egyre inkább összeszűkült a tüdöm.

- Minhyuk, én... Nem az vagyok, akinek te gondolsz engem. - pillantott fel a plafonra, látszott rajta, hogy nagyon szenvedett. Én sem voltam különb állapotban, hisz most végképp nem értettem, hogy mi történik. Talán nem csaltak a megérzéseim, és tényleg van egy párja? Vagy felesége? És talán még gyermekei is? Elkomolyodva bámultam arcát, talán kicsit számonkérően. Miért kellett újra megbilincselnie? - Csak nem tudom, hogy hogyan is kezdjem - sóhajtott fel.

- Mondd csak nyugodtan. Essünk túl rajta. - mormoltam halkan, miközben próbáltam erősnek mutatni magam. Egy hosszabb csend következett, ekkor bevillant egy kép a fejemben. A felismerés pillanatával egyszerre olyan érzésem támadt, mintha lebénultam volna. Lesokkoltan meredtem magam elé, szemeim kezdtek üvegessé válni. - Ugye nem azt akarod mondani, amire gondolok - szólaltam meg őszinte fájdalommal a hangomban. Az nem lehet...

- Ezt hogy érted? - kapta fel a fejét, meglepetten pislogott rám.

- Lee Hoseok... - torzult el az arcom a sírás ingerétől, de egyelőre sikerült visszatartanom. - Láttam ezt a nevet az utaslistában, amit a nyomozáshoz kaptunk. Láttam, és én naiv idióta azt gondoltam, hogy ez semmiség. Csak egy elírás. Egy másik személy. Egy névrokon. Most már értem, hogy miért mondta az öregember, hogy nem látom a fától az erdőt - rázkódtak meg vállaim az újabb sírásingertől, de annyira fájt a mellkasom...

- Minhyuk-ah... - térdelt le elém sietve, halálra ijedt arccal tapasztotta tenyereit a térdeimre.

- Csak mondd ki... - szipogtam fel, arcomat vállamhoz nyomva, lábaimat magam alá húzva.

De ő nem felelt. Úgy tűnt, hogy minden erejével egy számomra kielégítő válaszon gondolkozik. A fejét lehajtva, lesütött szemekkel kezdett bólogatni.

- Szóval rájöttél... - szusszant fel kicsit megremegve - Amikor megtudtam, hogy mi a hivatásod... Tudtam, hogy a végén úgyis fájni fog... De visszavonhatatlanul beléd szerettem, Minhyuk. Nem tehettem ellene semmit. Önző voltam. Nagyon önző. - beszélt hozzám úgy, hogy közben nagy, ártatlant játszó szemeivel a szemkontaktust kereste. Azok a hazug és kegyetlen szemek...

- Egyszerűen nem fér a fejembe - emeltem fel a hangomat egy kicsit, amire visszahőkölt, ott előttem leült a földre, hátát a falnak támasztotta. Én tényleg sosem gondoltam volna róla... A mi képzeletünkben egy idős, rossz fizikumú maffiavezér volt, nem egy félisten testű, jóképű fiatalember. - A szívem mélyén még mindig azt remélem, hogy most csak viccelsz - morrantam fel egy kicsit, mert legszívesebben most téptem volna a hajam, ha nem bilicselt volna meg megint.

- Teljesen megértem. Reménykedtem benne, hogy sosem kell elmondanom neked, de... Ennyi érzelmi kötődés után úgy éreztem, hogy az nem lenne igazságos veled szemben. - döntötte a fejét a falnak, szemeit lehunyta. Istenem, hogy lehetett még most is ennyire vonzó... - Illetve van egy másik ok is, amiért el kellett mondanom. - nyelt egy nagyot. Kérdően néztem rá, talán kicsit kezdtem lenyugodni.

- Jobban teszi báró uraság, ha szépen elmondd nekem mindent. - beszéltem hozzá már csak azért is formálisan. Annyira emlékszem rá, hogy amikor pályakezdőként először hallottam a hírhedt Lee báróról, mennyire nevetségesnek találtam, hogy nemesi származású felmenői miatt így nevezi magát... És így, hogy tudom, hogy kihez tartozik ez a megnevezés... Inkább csak felforr a vérem.

- Terveztem, kincsem, terveztem. - fordította felém a fejét, de most körülbelül csak feleannyira volt tekintélyt parancsoló, mint általában. Sebezhetőnek tűnt. - Szóval. A Kihyunt ért támadás után világossá vált számomra, hogy azt nem az én embereim követték el. Vagy is nem voltam biztos benne, csak miután Jooheon megszerezte azt a képet Do Kyung Dae-ről. A mocskos áruló. Előadta a szegény kis öregember szerepét, közben kettősügynökösdit játszott egész végig. - húzta a száját, látszott rajta, hogy tényleg bosszantotta a dolog.

- Hogy mi? - maradt tátva a szám egy kicsit, és igazán csak most jutott el a tudatomig, hogy Do azt mondta, a báró egy sebhelyes férfi. Ezt a férfit pedig elég alaposan feltérképeztem már, és egy darab sebhely sincs azon a helyes arcon.

- Van egy klán. Generációk óta a családom ellensége... És utánunk jöttek. A vonaton van a vezetőjük is. Az ő csatlósa támadta meg Kihyunt.

- De várj. Csak azért jöttek, hogy keresztbe tegyenek neked? Vagy meg akarnak ölni? Vagy nem olyan súlyos? - tettem fel kérdéseimet, egyre csak összeszoruló szívvel. Utáltam magam, de nem tudtam nem aggódni érte. Én nem vagyok képes haragudni rá...

- Hát... Majd kiderül. Annyi biztos, hogy nem az orosz tájak és a kaja miatt ültek fel erre a vonatra. - csóválta a fejét, összeszorított ajkakkal, majd szinte sztoikus nyugalommal támasztotta meg karját térdén, úgy nézett maga elé.

- Hoseok... - szólítottam meg halk hangon, amire rögtön odakapta a fejét. Valami felfoghatatlanul aranyosan nézett rám... - Te lövöldöztél? Néztem, hogy milyen jól állt a kezedben a pisztoly... - harapdáltam alsó ajkamat zavaromban, idegességemben. Egy pillanatra elmosolyodott, aztán a tarkóját kezdte vakargatni.

- Muszáj volt megijesztenem az öreget... Nem akartam, hogy újra bántsanak titeket... Amíg ti átkutattátok a kabinokat, addig visszasiettem a társalgóba és kidobtam az ablakon a fegyverem. - húzta szét a száját a mondata végén, mintha ezzel az ártatlan nézéssel javítani tudna a helyzetén. Hogy meg tudta játszani magát... Hogy lehettünk ennyire vakok?

- Értem. A folyosóra a vaktöltényt gondolom figyelemelterelésnek szántátok. Ez a fő koncepciód, igaz? Hány báró-alteregót akartál még öngyilkosságra kényszeríteni, hm? - kértem számon, kicsit gúnyolódtam is rajta, de ő csak szerelmesen mosolygott rám. Istenem, ez a pasi...

- Egyet sem, ő önkéntes volt. - vont vállat, majd gondoltam, ha már most számon kérem, akkor felteszem azt a kérdést is, ami a kezdetektől fogva ott motoszkált a fejemben.

- És ez az ékszer? Kinek szántad eredetileg? Hány szeretőd van? - kérdeztem ezt már kicsit duzzogva. Egy pillanatra elkomolyodott, de aztán szórakozottan mosolygott.

- Emlékszel, amikor „áramkimaradás" miatt megállt a vonat? - mutatta az idézőjeleket a levegőben. Komor tekintettel bólintottam, bár fogalmam sem volt, hogy ez hogy jön a kérdésemhez. - Lefizettem a mozdonyvezetőt, hogy álljunk meg, mivel vártam egy csomagot. Az első együtt töltött félnapunk után elintéztem, hogy abba a kis városba hozassák az ékszert, amit én magam választottam neked. Amint átadták a csomagot az egyik kalauznak, folytattuk az utat. Nekem nincs senkim rajtad kívül. - bátorkodott újra térdemhez nyúlni, hüvelykujjával cirógatta bőrömet.

- Hát ezt nem hiszem el - nevettem el magam kínomban, de olyan komolyan nézett rám, hogy világossá vált, tényleg ez az igazság. Bár az lenne a legjobb, ha azt se hinném el, amit kérdez.

- Pedig így történt. Nagyon sokat ér. Egy igazi kincsnek számít. És én neked adtam, őszinte szerelmem jeléül. Tudod, hogy mennyit harcoltam magammal, hogy egyáltalán véghez vigyem a tervem? Csak miattad nem akartam többé véghez vinni. Csak miattad. - mondta ezt indulatosan, még a füle hegye is piros lett. Aranyos...

- Ha már itt tartunk... Mi is van azzal a díszdobozzal? És azzal a hatalmas nagy tervvel? - emeltem fel államat.

- Oh, hát... Tekintve, hogy egyszer sem biztos, hogy élve elhagyom a vonatot, vagy, hogy nem küldöd rám a rendőrséget, amint beérkezik a vonat Moszkvába, vagy a klán nem nyom fel a zsaruknál... Azt hiszem, elmondhatom neked, mert már úgyis mindegy. - vált arca kicsit szomorkássá, én pedig kíváncsian figyeltem. - Az apám feladatát akartam befejezni. A dobozban egy pendrive van, amit egy orosz számítógépzseninek szándékoztam továbbadni. Az volt a terv, hogy lenyomozhatatlanul kiürítjük az állam pénztartalékát, amennyire csak lehet. - magyarázta a tervét úgy, mint egy kisfiú, aki az esti akciófilm után izgalmasat álmodott - Át akartuk venni a hatalmat Szöul felett. Ki akartuk semmizni a politikusokat. - sóhajtott fel, most az ablakon bámult kifelé. - Annyi vér tapad a kezemhez... És más bűntények is... Nekem már úgyis mindegy - hunyta le a szemeit lassan, s bár látszólag nyugodtan mondta, ökölbe szorította kezeit, halántékán még az ér is kidudorodott.

Egy hosszabb csönd következett. Nem tudtam mit mondhatnék, csak agyaltam. A szívem győzött végül.

- Hoseok, könyörgöm, szállj le a vonatról a következő megállónál - parancsoltam rá könnyes szemekkel, indulatoktól remegő végtagokkal. - Menekülj, amíg nem késő - folytak le könnyek az arcomon és bár nehezen ment, de feltápászkodtam az ágyról, lábujjaimmal kitapogattam a padlón heverő pulóveremet, és az abban elrejtett kamerát. Egy erőteljes mozdulattal vágtam bele a sarkamat, az pedig egy hangos reccsenéssel el is tört. - Nincs bizonyíték. Menj! Könyörgöm! - zokogtam fel, amire ijedten kelt fel a földről, szorosan zárt a karjaiba, így is éreztem, hogy milyen hevesen dobogott a szíve.

- Nem tehetem... Veszélyben vagytok mind... - oldozta el kezeimet, így pedig felszipogva karoltam át nyakát, úgy ölelve, mint még soha. - De boldoggá teszel, hogy inkább mentenéd a bőrömet... Egyszerűen imádlak - fogta arcomat tenyerei közé, pár pillanatig könnyes szemeimbe bámult, majd egy érzelmekkel teli, szerelmes csókot nyomott ajkaimra.

Egy halk cuppanással, lassan húzódott el tőlem, szavak nélkül kivett a szekrényéből egy fekete hosszúujjút, a kezébe vett egy pár cipőt, majd olyan gyorsan kiviharzott az ajtón, hogy semmit sem tudtam mondani neki, mire az ajtóhoz ugrottam, már bezárta kívülről.

- Hoseok! - kiáltottam utána ijedten, a kilincset tovább rángatva, de esze ágában sem volt kinyitni az ajtót.

- Ne aggódj, egyetlenem. Minden rendben lesz. - mondta, majd csak egyre halkuló léptei visszhangzottak a hosszú folyosó felől.