A légkör csak még feszültebb lett, a levegővételemet is visszafojtva vártam, hogy belekezdjen. Látszott a megtört arcán, hogy még mindig hezitált, gyötrődött, hogy megtegye-e vagy sem.

- Mi ráérünk. - szólalt meg Minhyuk, szigorú tekintettel. Ő elég keményen állt hozzá ehhez a szituációhoz, én viszont komolyan elkezdtem megsajnálni az öregembert...

- Nem tudom, hogy ki a báró. Nem tudom a nevét. Csak azt tudom, hogy már nagyon régóta készült a holnapi napra. Nagyon sok pénzről van szó - vált arca egyre keservesebbé, majd kissé könnyes szemekkel pillantott az ablak felé - Nem tudom, hogy mit akar tenni Moszkvában. Én csak azt akartam, hogy az utolsó éveimet ne kelljen mélyszegénységben élnem, csak egy kis pénz reményében jöttem el vele. Nem tettem semmit, én nem öltem meg senkit, én nem bántottam senkit. - csuklott el a hangja.

Csendben hallgattuk szavait, majd kicsit ellágyult tekintettel nyitottam szólásra a számat. Igazából az eszem azt súgta, hogy csak manipulálni akar minket, de... Hiába próbáltam elnyomni ezt az érzést, akkor is megszakadt a szívem.

- Uram... A bárónak van egy sebhely az arcán? - kérdeztem rá óvatosan. Szinte szemmel látható volt, hogy izzadtságcseppek jelentek meg a homlokán, most az eddigiektől is sokkal jobban hezitálni kezdett.

- Van - mondta ki végül, de ekkorra már teljesen összeroskadt, mint aki beletörődött, hogy ha nem is kerül börtönbe, akkor a báró fogja megbüntetni azért, amit most elmondott nekünk.

- Akkor azt hiszem, hogy megvan, akit kerestünk. - lélegeztem fel, a plafon felé emelve a tekintetem. Úgy tűnik, hogy nem csaltak a megérzéseim, amikor először megpillantottam azt a férfit.

- És ön szerint veszélyes az utasokra nézve? - kérdezte Shownu hyung.

- Nem, nem bánt az senkit ok nélkül. Neki az az érdeke, hogy a rendőrség tudta nélkül eljusson Moszkvába. - válaszolt kicsit rekedtes hangon.

- Ha az út további részében úgy fog tenni, mintha itt sem lenne, akkor elengedjük. Ne mondjon a bárónak semmit. Csak húzza meg magát. - nyitotta ki a bilincset Minhyuk, majd mindhárman kiindultunk a kabinból.

Szavak nélkül, egymás mellett haladtunk a mi hálókabinunk felé. Nem tudtam, hogy a társaim mit gondolhattak, de én próbáltam elhinni a szavait. Főleg azután, hogy a lövöldözés után is csak egy vaktöltényt találtunk. Hiszem, hogy nem akar ártani senkinek, főleg nem a célja előtt egy lépéssel. Csak a hatalmát, a tekintélyét használja fel az embereivel szemben, csak megfélemlíti őket. Ahogy átléptük a küszöböt, egy nagy sóhajjal ültem le az ágyamra.

- Holnap tudnánk csak elkapni azt a bűnözőt. Én nem kockáztatnám meg, hogy megállítsuk a vonatot a semmi közepén és addig tartsuk fogva, amíg nem érkezik erősítés. - mondtam el az álláspontomat.

- Igen. Az lesz a legjobb, ha megvárjuk, hogy közelebb érjünk a fővároshoz. Addig úgysem fog sok vizet zavarni. Ahogy Do Kyung Dae mondta, csak az az egy érdeke van, hogy eljusson Moszkvába. - helyeselte gondolataimat Minhyuk, miközben leült mellém.

Mivel nem voltunk teljesen biztosak a tervünkkel kapcsolatosan, intéztünk egy hívást a kapitányság felé. Körülbelül negyed óráig telefonáltunk, a főnyomozó úr egyetértett a döntésünkkel, illetve elmondta, hogy amilyen gyorsan csak lehet, felveszi a kapcsolatot a moszkvai rendfenttartó intézménnyel, hogy holnap reggel, amikor beérkezik a vonat az állomásra, készenlétben legyenek.

A délután további részében rengeteg papírmunkát kellett elvégeznünk, mindenféle hivatalos papírokat kellett kitöltenünk a nyomozással és a bizonyítékokkal kapcsolatosan. Persze, a munka leginkább azért haladt olyan nehezen, mert közben rengeteget poénkodtunk, hülyültünk. Főleg Shownu hyung szóviccein szórakoztam a legjobban. Igazából elég kellemesen telt el az idő, ezen a borongós napon.

Legközelebb csak este hat előtt pár perccel hagytuk el a kabint, vacsorázni indultunk. Valamennyivel már nyugodtabbak voltunk, hisz úgy tűnt, hogy végül mégiscsak sikerrel fog zárulni az akció, a holnapi napra meg még bőven ráértünk rágörcsölni. Jóízűen fogyasztottuk el az utolsó vacsoránkat a Transzszibériai expressz fedélzetén, abban a tudatban beszélgettünk, sztorizgattunk, hogy most utoljára ülünk ezekben a székekben. Egy héttel ezelőtt annyira nem akartam itt lenni, nem akartam átutazni egész Ázsiát pár vagonba bezárva, de végül is... Ahogy visszaemlékeztünk az elmúlt napokra, kellemes érzés töltötte el a szívemet. Igaz, hogy voltak nehéz pillanatok, volt, hogy reszkettem az éjszaka, annyira fáztam, az engem ért támadásról már nem is beszélve, de mindez eltörpült amellett, hogy mekkora kalandban lehetett részem a számomra legfontosabb emberekkel. Hálásan mosolyogva, kicsit elbambulva néztem Minhyukra, majd a mellettem ülő Shownura.

- Holnap már a saját ágyunkban alszunk. Annyira hiányozni fognak az esti beszélgetések - biggyesztettem le az alsó ajkamat, amire Minhyuk is így tett.

- Tök rossz lesz egyedül aludni. Nem tudom mi lesz még Hoseokkal... Remélem látni fogom még valaha az életemben - csuklott el a hangja, amire támogatóan fogtam meg az asztalon lévő kezét.

- Én nagyon szurkolok nektek - simogattam meg kézfejét.

- Ne aggódj, Minhyuk-ah. Minden rendben lesz - mosolygott rá Shownu hyung is.

Miután valamennyire sikerült felvidítanunk őt, éppen készültünk visszatérni a kabinunkba, amikor Hoseok lépett be az étkezőkocsi ajtaján, ezúttal most egyedül.

- Hát itt van az én kis napsugaram - vigyorodott el rögtön, gyengéden megfogva kezét a kis szőkének.

- Kerestél? - bújt hozzá egy halvány mosollyal.

- Egész nap nem láttalak, és már borzasztóan hiányoztál. A mai estén csak mi ketten létezünk a világon. - nyomott egy puszit az arcára, majd el is rabolta tőlünk, valószínűleg a saját kabinjába vitte, hogy kettesben lehessenek.

Pár pillanatig még ott álltunk az asztalunk mellett, de aztán csendesen, szorosan egymás mellett sétálva, félszemmel egymást nézve jutottunk el a kabinunkig. Kinyitotta az ajtót, előreengedett. Odabent kellemes félhomály volt, a holdfény erősen világított be, akárcsak a város lámpái, amely mellett elhaladtunk éppen, kicsit lassabb tempóban. Kellemesen meleg levegő töltötte be a teret, tehát összességében nagyon jó volt a hangulat.
Hangtalanul ültem le az ágyamra, Shownu elnyúlt a sajátján, ahogy azt szokta.

- Hát... Az utolsó este. - jelentettem ki a nyilvánvalót, bármiféle hátsószándék nélkül, de azért mégis úgy hangzott, mintha azért mondtam volna, hogy kezdjen valamit az információval. Mivel nem mondott semmit, félszemmel pillantottam rá, széles mosolya láttán teljesen felé fordítottam a fejemet.

- Gyere csak, Mókus - fordult az oldalára, teljesen behúzódva a falhoz, hogy én is odaférjek.

Egy apró mosollyal léptem ki papucsaimból, feltérdeltem az ágyra, majd a hátamra fekve heveredtem le mellé. Komoly arccal néztem szemeibe, ő karján támaszkodott. Milyen jó volt megint ilyen közel lenni hozzá...

- Most egész este csak ketten leszünk... - simította meg arcomat meleg tenyerével. - Szóval most meg tudjuk beszélni - pillantott félre, úgy tűnt, hogy kicsit zavarba jött. Igen, legutóbb nem tudta megválaszolni azt a kérdést, amit feltettem.

- Rendben van - vettem egy nagy levegőt, amit hosszan fújtam ki. Úgy tűnt, hogy mindketten bajban voltunk a beszélgetés megkezdésében, de végül én szólaltam meg újra. - Amikor Minhyuk megkérdezte, hogy mióta tart ez az egész közöttünk... Te mit válaszoltál volna? - szorítottam össze ajkaimat, nagy szemekkel néztem rá.

- Magam sem tudom. Talán régebb óta tart, mint mi azt észrevettük - vált mosolya kicsit szórakozottá, miközben tenyerét nyakamra tapasztotta, hüvelykujjával arcomat simogatta. - Emlékszel a főiskola legelső napjára?

- Persze. Valahogy már akkor egymás mellé keveredünk. És neked adtam a szendvicsemet, láttam rajtad, hogy éhes vagy, úgyhogy azt mondtam, én már nem kérem. - vált mosolyom egyre szélesebbé az emlékekre visszagondolva.

- Utólag is bocsánat - nevette el magát halkan, majd nyomott egy hihetetlenül biztonságot árasztó csókot a homlokomra. - Akkor találkoztunk először, de te már tudtad a gondolataimat is. - csóválta a fejét hitetlenkedve.

- És arra emlékszel, amikor elkezdtünk dolgozni, én pedig összetűzésbe kerültem a kapitánnyal? - nevettem el magam, visszagondolva az incidensre.

- Majdnem a munkámba került, de akkor is szembeszálltam mindenkivel, csak hogy megvédhessem az igazad - kuncogott ő is, majd egy hosszú szusszanás közben hunyta le szemeit. - Nagyon fontos vagy nekem, Kihyun-ah, és ez mindig is így volt. - döntötte homlokát az enyémnek. Már nagyon hevesen dobogott a szívem...

- Én is így éreztem irántad, de aztán nem is az a legjobb szó rá, hogy megváltozott valami, sokkal inkább... A felszínre tört? - ejtettem vissza a fejemet a párnára, komoly tekintettel méregettem tökéletes arcának minden porcikáját.

- De hogyan? Mi volt az a pillanat, amikor már nem tudtunk parancsolni a testünknek? - gondolkodott el, szinte szemeivel is mosolyogva. - Egy hete volt...

- Hyung, te el sem tudod képzelni, hogy utána én mennyire szörnyen éreztem magam - ütöttem mellkasba játékból sértődötten, mintha csak számon akarnám kérni azért a kora reggelért.

- Akkor én mit mondjak? Hogy konkrétan rám sem mertél nézni, mintha csak az én hibám lett volna, ami a hálószobádban történt. Alig tudtam aludni aznap éjjel, annyira szégyelltem, féltem attól, hogy elrontottam az egész barátságunkat... - kapta el azt a kezemet, amivel mellkasára ütöttem, és egy erőszakos csókot nyomott a kézfejemre. - Pedig az egészet te kezdted, Yoo Kihyun - mosolygott rám huncutul, újra és újra megcsókolva kézfejemet.

- Én? - fakadtam ki egy kicsit, félig nevetve, majd igyekeztem előhívni ezeket az emlékeket, amik az észveszejtő csókjaink előtt történtek.

Reggel hét körül járt az idő. Aznap csak a reggeli eligazításon kellett részt vennünk, felajánlotta, hogy hazavisz kocsival. Amikor megérkeztünk, perceken keresztül győzködnöm kellett őt, hogy feljöjjön a lakásomba, közösen akartam vele reggelizni. Az egész addig fajult, hogy játékos vitatkozásba kezdtünk, miközben már ráérősen lépcsőztünk felfelé. Az utolsó lépcsőfordulóban hirtelen megállított, gyengéden a falhoz nyomott. A pillanat hevében nem túl komolyan gondolva azt mondtam neki, hogy biztosan nem fogja megbánni, hogy beleegyezett a dologba, mert desszertet is kapni fog. Ő csak tovább játszott velem, a tűréshatáromat feszegette, ahogy a derekamra fogva hajolt olyan közel az ajkaimhoz, hogy éreztem minden egyes levegővételét, csak ott mosolygott magában. Körülbelül ötször tett úgy, mintha már tényleg meg akarna csókolni, de mindig visszahúzódott, így nyakkendőjére fogva, lábujjhegyre állva tapadtam finom, kávéízű ajkaira. És ezért történt az, hogy már hevesen csókolózva estünk be lakásom ajtaján, pillanatokon belül pedig a hálószobámban kötöttünk ki.

Ahogy végül mégiscsak eszembe jutott, pironkodva, zavaromban elnevetve magam temettem arcomat Shownu vállába. Rendesen kimelegedtem, ahogy újra eszembe jutott az az érzés. Az első csókunk érzése.

- Azt hiszem azzal hoztad ki belőlem, hogy nem tudtam tovább visszafogni magam, hogy ilyen kis kötekedős és makacs voltál. És ennyire nem akartad nélkülem tölteni azt a reggelt - fogott az államra, hogy újra a szemeimbe nézhessen. Egyszerre volt mosolya borzalmasan szemtelen és ugyanannyira szerelmes is.

- Szóval azt gondoltad, hogy idegesítő vagyok - nevettem el magam egy kis megjátszott duzzogás után.

- És azt, hogy én örökké el akarom viselni ezt a nyaggatást - szusszant egy nagyot, szélesen mosolyogva, miközben én elvesztem csillogó szemeiben.
Szavai valami hihetetlenül szíven ütöttek, annyira elnehezült a szívem, mert annyira őszinte ragaszkodással mondta ezt. Ez volt a legszívszorítóbb dolog, amit valaha mondott nekem. Kicsit meghatottan fogtam arcát tenyereim közé.

- Te tényleg ennyire szeretsz engem? - kérdeztem kicsit elcsukló hangon, lesütött szemekkel. Nem kételkedtem az érzéseiben egy pillanatra sem, egyszerűen csak hallani akartam tőle.

- Tudod, hogy nem vagyok a szavak embere, de... - csendesedett el, hogy összeszedhesse magát - Szeretlek, Kihyun. Teljes szívemből. - mormolta halkan, egyre közelebb hajolva, majd számomra megszűnt minden más ezen a világon.

Hosszan csókolta ajkaimat, én pedig gyengéden viszonoztam ajkai játékát. A gyomromban pillangókat éreztem, megremegve öleltem át nyakát, úgy mintha az életem múlna rajta. Szerelmes csókunk közben a közöttünk lévő távolságot a lehető legkisebbre csökkentettük, erős kezeivel derekamnál tartott. Az ajakzsibbadáshoz közeli állapot előtt éreztem, hogy megfeszültek izmai, erőteljesen markolta meg felsőm anyagát. Lágyan haraptam alsó ajkára, amire elmosolyodott, egy könnyed mozdulattal fordított teljesen maga alá, testemet a matrachoz préselve mélyítette egyre csak szenvedélyesebb csókcsatánkat, ahogy pedig a felfokozott hangulat miatt ajkaira ziháltam, kezeit becsúsztatta a felsőm alá.

- Már úgy vágytam rád... - mormoltam kicsit szégyenlősen, arcomat a vállamhoz nyomva, kivörösödve, ahogy kezei a nadrágom gombjával és cipzárjával kezdtek foglalkozni.

- Tudom, kicsim. - simogatta meg arcomat egy gyengéd mosollyal, majd megszabadított a már kicsit szorító anyagtól.

Ezután a saját pólójától szabadult meg, újra fölem hajolva most szinte falni kezdte a nyakamat, forró csókjaitól az egész testem megborzongott. Egy halk sóhaj hagyta el számat, Shownu hajába túrva, ahogy pedig ösztönösen vonaglottam egyet az ingerekre, éreztem, hogy már nem csak én voltam izgatott.
Ha most tisztán tudtam volna gondolkodni, valószínűleg tartottam volna az első alkalomtól, de jelen pillanatban minden porcikám azt akarta, hogy végre megtörténhessen, azzal a férfival, akit a legjobban szeretek. Türelmetlenül nyúltam övcsatjához, amire hangtalanul nevetve csókolt az arcélemre, felegyenesedett, a csípőm mellett feltérdelve csatolta ki övét, kigombolta nadrágját. Levegőt is elfelejtettem venni, ahogy ezt végignéztem, hasamon végigsimítva, a hátamat homorítva gyűrtem fel magamon a már fojtogató érzésű pulóvert, amire hyung a segítségemre sietett, kibújtatott a ruhadarabból. A fejemet oldalra döntve, az alsó ajkamba harapva tűrtem, ahogy lágy puszikkal haladt végig kulcscsontjaimon, vállaimon, mellkasomon. A hasamhoz érve egyre nagyobb hévvel csókolt, úgy beleharapott az oldalamba, hogy egy halk nyögés tört ki belőlem. Ezúttal nem haladt lejjebb, csak ujjaival úgy cirógatta combjaimat, azoknak belső oldalát, mintha egy tollpihével tette volna ezt. Kicsit megborzongtam, amikor ágyékomhoz ért, elnyíló ajkakkal sóhajtottam fel.

Hamarosan már egy ruhadarab sem takarta testünket, igazán mámoros érzés volt lassan csókolózva, meztelenül ölelkezni a Hold és a város fényeiben, miközben ő előkészített engem az első behatolásra.

- Készen állsz? - suttogta kicsit reszketegen, combjaim alá nyúlva, hogy bepozícionálhassa magát.

Ködös szemekkel karoltam át nyakát, biztonságot árasztó, sötét szemeibe bámulva bólintottam, majd mély morranásától teljesen libabőrösen, a fájdalomtól rezdültem össze, ahogy elkezdtem magamba fogadni. Nagyon vigyázott rám, óvatosan, fokozatosan csúszott belém, folyamatosan az arcomat figyelve, akkor is, ha közben már majd' elvesztette a fejét az élvezettől.

- Megőrülök... - mormolta a fülem mellett, ahogy már teljesen eggyé váltunk. Ő is remegett, én is remegtem.

Halkan sóhajtva vezettem ujjaimat hajába, tincseit megmarkolva csókoltam nyakába.
Fel sem tudtam fogni ép ésszel, hogy mennyire földöntúli érzés volt az, hogy végre megtörténhet, végre neki adhattam magam. Amikor elkezdett mocorogni, egyik kezemmel inkább hátába kapaszkodtam, elnyílt, kiszáradt ajkaimat szapora sóhajok hagyták el, tekintve, hogy a fájdalom enyhült, Shownu pedig egyre elnyújtottabban mozgott. Annyira boldoggá tett, hogy hallhattam jóleső sóhajait, apró nyögéseit. Éreztem, hogy számomra nem fog sokáig tartani, hamar gyorsítani kezdett. A helyiséget körülbelül egy percen keresztül csak a sóhajaink, megremegő nyögéseim, az ágy recsegése egy-egy erőteljesebb lökésnél, és a vonat monoton zakatolása töltötte be. A végéhez közeledve remegő, elvékonyodó hangon tudattam partneremmel, hogy már őrülten vágyom arra a bizonyos érzésre, ekkor egy kicsit pozíciót váltott, térdeit is letámasztotta, hogy ezúttal még gyorsabban tudjon mozogni, ezzel pedig a fellegek felé repítve engem. Körmeimet izmos hátába vésve, magatehetetlenül néztem szemeibe, arcom pedig eltorzult ettől az intenzív érzéstől, ami a fájdalom és az élvezet keveredése volt. A csúcshoz közeledve a szemeimet forgatva, hátradöntött fejjel mozdítottam meg csípőmet, a végén pedig összerándulva, szorosan magamhoz ölelve szerelmemet élveztem el.

Néhány elnyújtott lökés után egy hangos cuppanással húzódott ki belőlem, innen, illetve izmai megfeszüléséből tudtam, hogy ő is végzett. Perceken keresztül feküdtünk összebújva, leizzadva, teljesen felforrósodva. Még heves levegővételek közben csókolt ajkaimra, mosolyogva, bágyadtan néztem szemeibe. Lassan megfogta kezemet, összekulcsolta az ujjainkat, majd megszólalt:

- Most már az enyém vagy. A legdrágább kincsem.