Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, ahogy felfogtam, hogy mit is mondott most Hoseok. Konkrétan azt éreztem, hogy leég az arcomról a bőr. Mármint... Még egyáltalán nem vagyok tapasztalt, az első alkalmamat pedig nagyon nem egy másik pár jelenlétében képzelem el. Kissé kikerekedett szemekkel néztem hol rá, hol Minhyukra. Az egészben talán az volt a legmeglepőbb, hogy a végtelenül szerelmes szőkénk abszolút nem elutasítóan reagált, csak az ajkait összeszorítva sütötte le szemeit, még közelebb bújva Hoseokhoz.

- Na, ne nézzetek így - nevette el magát halkan a „vad ötlet" kitalálója, amire pár pillanaton belül Minhyukból is kitört a röhögés.

- Még jó, hogy van rajtam kamera és ez meg lett örökítve - mondta ezt társunk kicsit nehézkesen, mert folyamatosan bele-belenevetett.

- Bocsi srácok, csak Minhyuk mondta, hogy még a tagadó fázisban vagytok, aztán együtt kitaláltuk, hogy megviccelünk titeket - mesélte el Hoseok, hogy mi is történt valójában, ugyanúgy jót szórakozva ezen.

- Hát nagyon mókás volt, valóban - nevettem el magam zavaromban, félszemmel Shownu reakcióját nézve.

Nem igazán tudtam eldönteni az arckifejezéséről, hogy azért ilyen komoly, mert a szívére vette ezt a kis poént, vagy azért, mert ő komolyan elgondolkodott a dolgon. Őszintén, őt ismerve, sokkal inkább az első opció. Ettől pedig megszakadt a szívem.

- Bár most így belegondolva... - vitte fel a hangsúlyt a mondat végén Hoseok, majd kuncogva bújt oda szerelme nyakához, orrával megcsikizve a bőrét. Ezután súgott is neki valamit, csak a reakcióból tudtunk következtetni arra, hogy valami mocskos dolgot mondhatott neki, amikor Minhyuk úgy rácsapott a félig-meddig kigombolt ingéből kilátszódó mellkasára, hogy rendesen csattant egy hatalmasat. A fájdalmat túldramatizálva kapott oda, de így is vigyorgásra állt a szája.

- Ne fantáziálgass ilyenekről, Shin Hoseok! - nevetett rá, amiből végül egy kicsit hosszabb csók lett. Eddig sem voltak szégyenlősek, bármiféle gátlás nélkül csókolták egymást itt az emberek előtt már a múltkor is.

- Nem semmi gondolataid vannak, akkor is, ha nem gondoltad komolyan - csóváltam a fejemet, de aztán inkább Shownu hyung felé fordítottam a fejem. Egyébként sem túl beszédes, de úgy tűnt, hogy most nagyon megszégyenítve érezte magát.

Inkább nem is szólítottam meg, bőven elég volt, hogy a huncut páros folyamatosan minket bámult. Hoseok még egyszer bocsánatot kért, majd végre elterelődött a téma. Csak néztem ki a sötét éjszakába, miközben elfogyasztottam az utolsó pár kortyot a borospoharamból. Utáltam bevallani, de az első sokk után az volt az első gondolatom a közös éjszaka hallatára, hogy végre biztosan ki tudnék teljesedni. Akárhányszor próbáltuk Shownuval... Mindig közbejött valami. Most nem ez lett volna a helyzet, ebben biztos vagyok. Már csak a gondolatokra is pirosabb árnyalatot vett fel az arcom, a szusszanásom is hangosabb lett. Mindegy. Eddig is megvoltam érzéki pillanatok, szenvedélyes éjszakák és hihetetlenül kielégítő orgazmusok nélkül...

- Kihyun-ah... - szakította meg gondolatmenetemet Minhyuk hangja - Kérsz még a borból? Mert ha már senki nem iszik, akkor itt az ideje nyugovóra térni. - bújt oda szerelméhez, mint egy álmos macska.

- Az kéne még, ha innék egy korttyal is többet, a végén még tényleg egy hálószobában kötnék ki veletek - nevettem halkan, hogy oldjam kicsit a hangulatot a poénommal.

- Hát figyelj Kihyun, ha Shownu benne van, gyertek nyugodtan, józanul is. - viccelődött tovább Hoseok, de már csak legyintettem egyet.

Visszavittük a poharakat a pulthoz, majd egy rövid búcsúzkodás után hárman indultunk vissza a kabinunkba.

- Hogy-hogy nem alszol ma Hoseokkal? - emeltem fel az egyik szemöldökömet kérdően.

- Majd holnap, az utolsó estén. Addig tapasztalja meg megint, hogy milyen kínzás nélkülem aludnia, hogy aztán sohase akarja átélni újra, amíg csak dobog a szíve. - mondta ezt már szinte ijesztően komolyan, de aztán hangsúlya inkább gügyögéshez hasonlított - Az az arany szíve - mosolyodott el szélesen.

Amint megérkeztünk a lakrészünkhöz, újra az volt az első dolgom, hogy cipőimet papucsokra cseréljem, majd az azóta is szótlan, piros arcú Shownu hyung tekintetét kerestem. Már komolyan kezdett meghasadni a szívem. Szerencsére Minhyuk hamar elindult fürdeni, így kettesben maradhattunk.

- Hyung... - szólítottam meg kicsit magasabb hangon, pár másodperc után pedig átültem az ő ágyára, habár ő most hosszan elnyúlva, komoly arccal nyomkodta a telefonját. - Nem gondolták komolyan... Meg amúgy sem kínos, hisz... A legközelibb barátunkról van szó... Ne haragudj rájuk ezért a kis viccért - kezdtem simogatni hasát, oldalra billentett fejjel várva, hogy végre rám nézzen.

- Nem haragszom. Tényleg nem. Inkább csak az, hogy... - tette le a telefonját egy nagy sóhajjal, majd miután egy pillanatra a szemeimbe nézett, inkább a plafont kezdte bámulni.

- Hogy? - haraptam be alsó ajkamat, pislogás nélkül nézve őt, azt várva, hogy befejezze a mondatot.

- Nagyon zavarba ejtő a gondolat. Mármint Minhyuk olyan nekem, mintha a testvérem lenne. Bár leginkább az zavarna, hogy... Nem akarnám, hogy bárki más lásson téged ruha nélkül - szusszant egy nagyot, de ezt már alig tudta úgy végigmondani, hogy ne nevessen bele egy picit.

- Szóval akkor tényleg elképzelted - takartam el az arcomat a két tenyeremmel, röhögve dőltem rá, amire már ő sem tudta visszafogni.

- És mindezt azután, hogy kisebb féltékenységi jelenetet rendeztem, szóval ne kérd számon a reakciómat - fordított helyzetünkön, így most az én hátamat nyomta a matrac, ő pedig fölém hajolt.

- Édes vagy - mosolyogtam rá, úgy magamhoz ölelve, mint egy plüssmacit.
Egészen addig ölelkeztünk szótlanul, amíg vissza nem érkezett Minhyuk.

Utána én mentem fürdeni, zuhanyzás közben pedig rengeteg gondolat megfordult a fejemben. Holnap lesz az utolsó teljes nap, az utolsó éjszaka ezen a vonaton. Ha esetleg nem sikerül véghez vinnünk a küldetésünket, ez az út akkor is megváltoztatta az életemet. Az eddigi legnagyobb kalandom, és önmagam megismerése. Vagyis inkább kiteljesedése.

Alaposan tisztálkodtam, fogat és hajat is mostam, végül a pizsamámban siettem vissza a kabinba. Minhyuk hozott magával hajszárítót, így megszárítottam nedves tincseimet, illetve kicsit fel is tudtam melegíteni magam, a helyiséget is. Miután Shownu is visszatért a fürdőszobából, bezártuk az ajtót, egy kis késő esti beszélgetés után pedig igyekeztünk minél hamarabb elaludni. Számomra kicsit nehezen ment, izgultam, hogy vajon mit fog hozni a holnapi nap. Sokáig forgolódtam, ugyanúgy körbetekertem magam a plédemmel, mint múlt éjjel, összekuporodva hunytam le szemeimet, végül ebben a pozícióban, körülbelül fél óra múlva elnyomott az álom.

Egész nyugodtan aludtam most, reggel kipihenten nyitottam ki szemeimet, elgémberedett karjaimat kinyújtva nyújtózkodtam, majd egy ásítással fordultam át a másik oldalamra. Shownu még békésen szundított, álmában kicsit ráncolta a szemöldökeit. Magamban mosolyogva, a lehető leghangtalanabbul másztam ki az ágyamból, csigalassan, nagyon óvatosan bújtam be mögé, hogy átölelhessem. Szinte beleremegtem, annyira jól esett a meleg és puha takaró alá süllyedni. Csak a szemeim látszottak ki, úgy bújtam hozzá Shownu hyung izmos hátához, karjaimat dereka köré fontam. Fogalmam sem volt, hogy mennyi lehet az idő, de úgy gondoltam, hogy nem lehet baj abból, ha még egy kicsit visszaalszok. Amikor legközelebb észhez tértem, az egy fülsüketítő telefoncsörgés miatt történt. Felriadtan emeltem fel fejem, ami időközben a hátára feküdt társam mellkasára került, ekkor esett le, hogy miért is volt olyan hangos az a bizonyos dallam. Ő már ébren volt, telefonja éppen a kezében volt, amikor valaki felhívta.

- Igen, tessék? - szólt bele egy torokköszörülés után, ahogy fogadta a hívást.

- A főnyomozó úr az? - suttogtam jól artikulálva, hyung kisimult arcát nézve. Ő csak bólogatott, szóval fejemet újra mellkasán pihentetve hallgattam, hogy mit mond.

Tájékoztatott minket arról, hogy mi mindent találtak Do Kyung Dae-val kapcsolatosan, illetve figyelmeztetett, hogy a lehető leggyorsabban érjünk el valami eredményt, legkésőbb holnap reggelig. Nem mondta ki konkrétan, hogy lesz-e valami negatív következménye annak, ha nem járunk sikerrel, de mindenesetre nem lenne túl biztató a karrierünkre nézve. Amint elköszöntek egymástól, Minhyuk álmos nyűglődését hallottuk meg, félig lecsüngött az ágyáról.

- Jó reggelt - kuncogtam halkan, amire nagy lendülettel folytatta szemei dörzsölését.

- Mit mondtak? Van valami fejlemény? - kérdezte kicsit rekedtes hangon.

- Do Kyung Dae büntetlen előéletű, átküldték emailben az adatait, szinte semmit sem lehet tudni róla. Már nyolc éve nyugdíjas, azóta két városban is élt, körülbelül két éve költözött Szöulba. Nincs felesége, sem gyerekei. Egyszer volt beidézve a bíróságra, tizenhárom évvel ezelőtt, amikor egy közúti baleset szemtanúja volt. - foglalta össze Shownu a lényeget, majd óvatosan pakolt le engem maga mellé, és feltápászkodott.
Úgy láttam, hogy ma kicsit hétköznapibb, kényelmesebb ruhákat választott ki a bőröndjéből, ment is elfoglalni a fürdőszobát. Addig is én kicsit pihengettem még, Minhyuk viszont hirtelen felélénkült, izgatottan kezdte átkutatni holmijait, hogy kitalálhassa a mai szettjét. Egy pasztellsárga kötöttpulcsit választott végül, egy szűk farmerral, majd türelmetlenül dobogott lábával a padlón, azt várva, hogy ő is mehessen készülődni. Délelőtt fél tízkor következtem én, Shownu már előrement, hogy vegyen valami reggelit, Minhyuk pedig megágyazott, amíg én összeszedtem magam. Teljesen véletlenül láttam csak meg, ahogy felhúzódott Minhyuk felsője, lapos hasán egy ékszer csillant meg.

- Hát az meg micsoda? - kérdeztem rá meglepetten, de ő csak sietve húzta le pulcsiját, hogy ne is lássam.

- Csak egy ajándék Hoseoktól - vigyorodott el, haját a füle mögé igazítva.

- Ez igen. - bólogattam elismerően, majd inkább nem is kérdőjeleztem meg semmit, csak elindultam készülődni.

Felvettem egy jó vastag fehér pulóvert, hozzá egy fekete nadrágot, megfésültem hajamat, majd miután visszavittem a pizsamámat a kabinunkba, a társalgó felé vettem az irányt. Reggeli közben megbeszéltük, hogy a mai napon elmegyünk a 16-os számú kabinhoz, megpróbáljuk megkeresni Do urat, és addig nem hagyjuk elmenni, amíg nem mond el mindent a bárójáról. Egy kisebb gyomorgörccsel ittam meg a forró citromos teát, majd még visszatértünk a hálókabinunkba, megpróbáltuk megfejteni, hogy ki lehetett a másik férfi. Újabb hosszú perceket töltöttünk azzal, hogy kiigazodjunk az utasok helyfoglalásain, de végül inkább csak rákerestünk a Lee vezetéknévre a dokumentumban. Leesett állal néztük a száznál is több találatot. Sokan voltak, akik csak egy szakaszon utaztak, volt néhány kínai származású is a nevek között. Az nem volt újdonság természetesen, hogy igen gyakori ez a vezetéknév, de nem számítottunk rá, hogy ennyire nehéz dolgunk lenne.

Ebédután egy órával, a jelvényeinkkel, bilincsekkel, szolgálati fegyverekkel felszerelkezve indultunk meg a vonat vége felé. Amikor megálltunk az ajtó előtt, még utoljára összenéztünk, egy izgatott szusszanással ragadtam meg a kilincset, az igazság pillanatának eljövetelétől hevesen dobogó szívvel, de határozottan nyitottam be a helyiségbe.
Odabent 5-6 utas tartózkodott, de az öregúr nem. Minden tekintet ránk szegeződött, síri csönd lett.

- Elnézést, nem látták ezt az urat? - vette ki Shownu hyung a telefonját a zsebéből, odamutatta a legközelebb ülő nőnek Do Kyung Dae személyi igazolvány képét.

- Nemrég elment. Talán az ebédlőben lehet, bár szinte csak aludni jár be. - válaszolta is meg kérdésünket.
Hát ez nagyszerű... Frusztráltan pillantottam oldalra, de ekkor a jobb oldalamon álló Minhyuk elkiáltotta magát.

- Ott van! - mutatott rá, amint a bácsi ráérősen, kirakatnézegető tempóban sétált éppen felénk.

Minhyuk hangjára persze ő is felfigyelt, éppen el akart követni egy szökési kísérletet, hirtelen fordult sarkon, kora ellenére pedig igazán lenyűgöző sebességgel akart elfutni a másik irányba. De ezúttal most nekünk kedvezett a szerencse. A tegnapi napról megismert Austin és egy idősebb, jó erőnlétű férfi éppen akkor léptek ki a folyosóra, így útját állva a bűnözőnek.

- Ne hagyják meglépni! - kiáltottunk oda, amire gondolkodás nélkül lefogták arra a pár másodpercre, amíg oda nem értünk.

- Do Kyung Dae. Most velünk kell, hogy jöjjön - mondtam határozottan és komolyan, karjait háta mögött összefogva, amíg Shownu megbilincselte.

Hálás tekintettel néztem a segítőinkre, majd odavezettük a kabinjához. Minhyuk és én tájékoztattuk a bent tartózkodókat, hogy hagyják el a helyiséget ideiglenesen, mert itt most rendőrségi ügy zajlik. Amint üressé vált a kabin, bementünk a szomorú arcot vágó, lehajtott fejű öregemberrel. Shownu leültette őt az egyik ágyra, mi pedig szembe álltunk vele. Már nem tűnt úgy, hogy menekülni akarna...

- Szóval... Mondjon el mindent. Kinek dolgozik? Mi a feladata? Hányan vannak most itt? Mi a tervük Moszkvában? - tette fel sorban a kérdéseket Minhyuk. Az öreg lassan emelte fel tekintetét ránk.

- Maguk nagyon nagy bajban vannak - csóválta a fejét - Én figyelmeztettem magukat még a repülőn - vált arca kicsit kárörvendővé.

- Szóval ön tényleg a báró embere? A báró rendelte el a támadást, a lövöldözést? - szólaltam meg most én, bár őszintén, kezdtem kicsit megrémülni szavai hallatán.

- Én nem mondok semmit. Majd rájönnek mindenre maguktól, amikor az életükért fognak könyörögni. - nézett egyenesen a szemembe.

- Mondja el, hogy kinek dolgozik! - emelte fel a hangját egy kicsit Shownu, már láttam rajta, hogy majdnem előrántotta a szolgálati fegyverét.

- Az a bajuk, hogy csapnivaló nyomozók. Nem látják a fától az erdőt. - húzta a száját egy önelégült mosolyra. - Engem elkaphattak, börtönbe csukhatnak, de az igazi ellenséghez maguk nagyon kevesek. Mit gondolnak, miért maradt ennyi ideig titokban, hogy ki is a báró?

- Elég a mellébeszélésből, mondjon el mindent, amit tud a báróval kapcsolatosan! Ha segít, talán még azelőtt láthatja újra a börtönön kívüli külvilágot, hogy természetes halált halna. - vette elő pisztolyát Minhyuk, az öregember felé irányítva azt.

Ezután egy hosszas, idegőrlő, feszült csend következett. Nem tűnt úgy, mintha beszélni akarna, makacsul tartotta magát ahhoz, hogy tartja a száját.

- Rendben, elmondom. - törte meg a csendet végül, egy gondterhelt sóhaj után.