Az információ hallatán én és Shownu hirtelen fordítottunk hátat, sietős léptekkel mentünk végig a folyosón, minden egyes negyedik osztályú, tízszemélyes kabinba benézve. Az egyik ajtó mögött egy üres szobát láttunk, senki sem tartózkodott odabent. Ez volt az utolsó hálókabin, de nem találtuk sehol a két férfit. Vagy egyáltalán bárki gyanúsat.

- Hová tűnhetett? - mormoltam az orrom alatt, ahogy elindultunk vissza a többiekhez. Ekkorra már két kalauz is ott tartózkodott.

- Kedves utasaink! Őrizzék meg nyugalmukat! Hamarosan kiderítjük mi történt, addig kérem, fáradjanak a társalgóba és az étkezőbe! - nyugtatgatta a feldúlt tömeget a személyzetisek közül az egyik, aki el is kísérte az embereket.

A másik kalauz viszont ott maradt velünk. Érzelemmentes arccal nézett körbe a középkorú, feltehetőleg orosz származású férfi, majd egy hosszú hümmögés után ő is a vonat eleje felé indult meg.

- Hoseok! Ti biztosan nem láttatok semmit? - kérdeztem rá, ahogy már csak mi maradtunk ott és az ő barátai.

- Nem. Biliárdoztunk - emelte fel a kezét komoly arccal, amin rajta volt az ehhez a játékhoz használt kesztyű.

- De egy pisztoly, két lövedék nem tűnhet el nyomtalanul - szuszogtam feszülten, miközben még mindig elég hevesen dobogott a szívem az ijedtségtől.

- Most úgyis mindenkit elküldtek a kocsiból, körülnézhetnénk. - nyúlt oda kezemhez Shownu hyung, és szinte már húzott is magával.

- Minhyuk, gyere te is! Ha szétválunk, úgy hamarabb eredményre juthatunk - szóltam még neki, majd el is tűntünk az első hálókabin ajtaja mögött társammal.

Az elég nagyméretű helyiség minden egyes szegletét átnéztük, persze az utasok holmijaihoz nem nyúltunk hozzá. Vajon mire lett leadva az a két lövés? Történt személyi sérülés? Vagy talán valaki, valahol most éppen holtan fekszik? Kabinról kabinra haladtunk, közben konzultáltunk a többiekkel is, de tényleg nem találtunk sehol semmi lövöldözésre utaló jelet. Már elég sok idő eltelt így, de mivel nem jutottunk előrébb, sietve indultunk meg a vonat eleje felé. Amint lassan beléptünk a társalgóba, most kicsit másabbnak tűnt. Az általában nem túl zsúfolt, hangulatosan félhomályos, a kávék és sütemények illatával átjárt helyiség most teli volt rémült felnőttekkel, idősekkel, gyerekekkel. Minden asztalnál ültek legalább négyen, a kalauzok pedig az asztalsorok közötti folyosón ácsorogtak, síri csönd uralkodott. Igazából... Ez már a második olyan eset volt az utazás során, amit nem kellene félvállról venni, de mégis olyan érzés volt, mintha a személyzet abszolút nem akarna tenni semmit. Más járatok esetén ilyenkor már leállítanák a szerelvényt a következő állomásnál, és hívnák a rendőrséget. De ez most valami más. Gyakorlatilag pont az ellenkezője történik az ilyenkor szokásos protokollnak, hiába van a vonaton legalább három hivatalos személy, minket sem hagynak nyomokat keresni. Pedig itt most tényleg nagy a baj, egyre csak nagyobb, úgy tűnik.
Mivel nem nagyon voltak szabad ülőhelyek, meghúztuk magunkat a fal mellett, azt figyelve, hogy most mit is akarnak tenni, de mivel nem történt semmi, hirtelen ötlettől vezérelve indultam meg a folyosó közepe felé.

- Emberek! Önök... Honnan hallották a lövéseket? Mindenki a kabinokban tartózkodott? Senki sem volt egyedül, nem voltak üres hálóhelyiségek? - tettem fel egymás után a kérdéseket, közben körbepillantva, tekinteteket keresve.

Egy kisebb zúgolódás kezdődött, páran összesúgtak, de senki nem méltatott engem válaszra. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy ez a sok utas közül akárcsak egy valaki ne hallotta volna mondjuk a szomszéd kabinból az igazán hangos, összetéveszthetetlen hangokat.

Tehetetlenül, szinte már segélykérően fordultam egyet a tengelyem körül, de hiába nézett engem mindenki, senki sem mert felszólalni. Talán mind meg lettek félemlítve a báró által? Beletörődően engedtem le vállaimat, a fejemet lehajtva szusszantam egy nagyot, majd miután Shownu futólépésben közelített meg, a karomat gyengéden megragadva húzott magával, vissza a falmelletti gyülekezési pontunkhoz.

- Kezdek megbizonyosodni róla, hogy mi egy hatalmas összeesküvésbe csöppentünk - csóváltam a fejem hitetlenkedve.

- Úgy tűnik, hogy senki sem sérült meg, szóval... Ha ma már nem tudunk mit tenni, hagyni kéne az ügyet, nem? - szólalt meg halk hangon Hoseok, miközben lassan átölelte Minhyukot hátulról, az állát a vállán támasztotta meg.

- Én nem megyek el innen addig, amíg valakitől nem kapok választ a kérdéseimre - mondtam ezt teljesen komolyan. Gondolom Hoseok csak azért nem akar már ezzel foglalkozni, mert szívesebben töltené az idejét Minhyukkal, kettesben...

- Akkor én is maradok. Ti menjetek csak. - szólalt meg Shownu is, amire mindenki bólintott egyet, Minhyuk bocsánatkérő bociszemekkel pislogott rám, majd szerelme karjába karolva eltűntek a látószögünkből, a hálókabinok irányában. - Annyira felnézek rád, amiért eszed ágában sincs feladni. - nézett bele a szemeimbe társam, egy lágy mosollyal, amire kicsit elpirulva pillantottam félre.

- Nem akarok ma abban a tudatban nyugovóra térni, hogy bármelyik pillanatban lelőhetnek engem, téged, Minhyukot, akárkit - hunytam le a szemeimet egy pillanatra, Shownu támogatóan simogatta hátamat, majd a vállamat átkarolva kicsit meg is nyomkodta felkaromat erős kezével.

- Ne aggódj. Olyan sosem volt még, hogy nem jártunk sikerrel. Mert mi egy nagyon jó csapat vagyunk - mormolta halkan a fülem mellett, hogy biztosan halljam szavait a felhangosodott nyüzsgésben.

Nagyon jól estek a bátorító szavak, egy kis nyugodtság is átjárta a lelkemet, közben az előttünk lévő kanapé támláján támaszkodtam. A telefonáló kalauzok fel-alá járkáltak, az emberek kezdték megunni a várakozást, egyre többen álltak sorban a pultnál. Perceken keresztül csak várakoztunk, hogy történjen valami, amikor a személyzetisek kissé passzív-agresszívan elkezdtek mindenkit visszazavarni a hálókabinjaikba. Összevont szemöldökkel néztem, ahogy kicsit erőszakosan ragadtak meg egy férfit, hogy felkeljen a kanapéról és induljon vissza a lakrészébe. Amíg a tömeg elég komótosan sétált az ajtó felé, ugyanott félrehúzódva figyeltem tovább. Szavak nélkül is egyetértettünk abban, hogy mi hagyjuk el utoljára a vagont, már csak páran voltak rajtunk kívül, amikor hirtelen szaladt oda hozzánk egy apró, copfos kislány. Körülbelül 6-7 évesnek tűnt.

- Nem a kabinok felől jöttek a hangok - mondott csak ennyit a vékony kis hangján, majd elsietett, hogy nehogy lemaradjon az anyukájától.

Kérdőn pillantottunk egymásra Shownu hyunggal, majd gyors léptekkel indultunk meg mi is a kabinok felé. Szóval azért nem találtunk semmit, mert nem jó helyen kerestük. Szinte már futólépésben siettünk az utolsó vagonba, az utolsó hálókabin és a külön-társalgó közötti folyosórészt kezdtük átvizsgálni. Az ablak mentén volt egy régimódi kis asztalka, azon pedig egy szobanövény, a padlón pedig kopott, bordó szőnyeg húzódott. Gyorsan ereszkedtem négykézlábra a fal mellett, az asztal alá benyújtózva, a faltövet végigtapogatva találtam valamit.

- Hyung, ezt nézd! - tápászkodtam fel az egyik kezemmel térdemet lesöpörve. A másik tenyeremben egy darab papírdugót tartottam, aminek csakis a benne lévő puskapor miatt volt egy kis súlya.

- Egy vaktöltény. - emelte fel szemöldökeit meglepetten. - Szóval azért nem találtunk lövésnyomokat, mert... Az elkövető ilyeneket használt. Ezt bizonyára menekülés közben ejtette el - vigyorodott el.

- Most azért megnyugodtam. Ezt vigyük magunkkal, hátha még hasznát vesszük. - biccentettem, majd ezúttal a saját kabinunkba tértünk be, ekkor már Minhyuk is az ágyában heverészett, a telefonját nyomkodta.

- Ó, sziasztok - vigyorgott ránk, majd visszavezette tekintetét a képernyőjére. - Mi a helyzet? - kérdezte.

- Találtunk egy vaktöltényt a folyosón. Legalább azt már tudjuk, hogy nem volt veszélyes, akárki is követte el a lövöldözést. - huppantam le az ágyamra, ki is bújtam cipőimből. Fárasztó volt a mai nap...

- Na, az szuper! Sajnos Hoseoknak érkezett valami fontos hívása, így inkább eljöttem, hogy ne zavarjam. - válaszolta is meg a még csak a fejemben megfogalmazódott kérdést, mármint, hogy miért van itt most, ahelyett, hogy a fiújával lenne.

Igaz, hogy most nem mentünk vacsorázni, de hoztam magammal egy csomó nassolnivalót, amiből bőven jutott mindhármunknak. Shownu most elsőként ment el fürdeni, én éppen egy ropit rágcsáltam az ágyamban fekve, amikor Minhyuk rám parancsolt, hogy üljek fel, megnézi a sebemet. Megállapította, hogy már egészen jól összehúzódott a vágás a tarkómnál, így estére nem is köti be, hogy minél gyorsabban be tudjon varasodni.

Körülbelül egy órával később már mind pizsamában, betakarózva beszélgettünk a zárt ajtónk mögött. Kicsit lehangolt, hogy most egyedül, a saját ágyamban kellett aludnom, főleg, hogy ma éjjel különösen hideg volt, hiába volt bekapcsolva a fűtés is. A vékony plédem alatt összekuporodva, a szemeimet összeszorítva képzeltem magam egy nyári emlékembe, egy forró, napos délutánra, hátha némileg javul a hőérzetem. Észre sem vettem, hogy mikor aludhattam el, mire legközelebb kinyitottam a szemeimet, már erőteljesebben sütött be a nap, mint kora reggel szokott.

- Jó reggelt - hallottam meg egy számomra igazán kedves hangot. - Kis kifli - nevetett halkan, ahogy megdörzsölte derekamat, a teljesen magam köré tekert pléden keresztül. Jól bebáboztam magam az este...

- Jó reggelt - forgattam a szemeimet egy nevetést visszafojtva, miközben lebontottam magamról a meleget adó, engem fogságába ejtett anyagot.

- Már kilenc óra is elmúlt. Mi is nemrég keltünk, Minhyuk mindjárt hozza a reggelit. Örülök, hogy tudtál aludni egy jót - simogatta meg hajamat, majd leült a saját ágyára.

Mivel ő már fel volt öltözve a fehér ingjébe, az felé felvett barna hosszúujjújába és fekete elegáns nadrágjába, gondoltam én sem késlekedem. Kiválasztottam a bőröndömből egy farmert, egy fekete inget és hozzá egy fehér kötöttpulcsit. Egyrészt, egy picit össze akartam öltözni Shownuval, másrészt, nem akartam megfagyni. A fürdőszobában eltöltött húsz perc után sokkal felfrissültebben tértem vissza a kabinunkba.

- Hmm, micsoda illatok - mosolyogtak még a szemei is társamnak, amikor beléptem az ajtón. Lassan csúsztatta kezeit derekamra, egy ölelésbe vonva engem, mélyen szippantotta be a kölnim illatát a nyakamnál. - Nagyon szép vagy - bókolt nekem egy kisfiús mosollyal, amire szégyenlősen néztem fel szemeibe, karjait végigsimítva.

Korábban nagyon furcsálltam volna, ha ilyen helyzetbe kerülünk, de most már... Csak úgy éreztem, hogy a szívem mindjárt kiugrik a helyéről. Csendesen bámultunk egymás szemeibe, amikor Minhyuk szinte berúgta az ajtót. Ahogy hátrafordultam, megláttam, hogy nem csak szinte, hanem ténylegesen berúgta, mivel kezeiben porcelántányérokat tartott, szendvicsekkel egyensúlyozott.

- Úristen, jó sokat kellett várnom, amíg elkészítették ezt a három szendvicset - morgolódott magában, majd gyorsan át is vettem tőle egy tányért.

Ráérősen fogyasztottuk el a reggelinket, a nap további részében lefényképeztünk minden bizonyítékot, amit eddig találtunk, továbbítottuk a rendőrségnek, majd ebédután megérkezett a második dokumentum, amit tegnap óta vártunk. A repülőjárat utasainál elég volt csak saját magunkat megkeresni, az előttünk ülő három személy nevére pedig egyesével rákerestünk a vonat utaslistájában. Do Kyung Dae. Ő lesz az, megtaláltuk az öregúr nevét. Rögtön felvettük a kapcsolatot a főnyomozó úrral, elmondtuk neki, hogy mindenféleképp nézzenek utána, derítsenek ki róla mindent. Ezután már csak az volt hátra, hogy kiderítsük, melyik kabinban lakik az egyhetes út idejére. Hosszas keresgélés után megtaláltuk, hogy a jegye sorszáma alapján negyedik osztályú hálókabint vesz igénybe, és mindezt Vlagyivosztoktól Moszkváig. Tehát a vonaton kell lennie.

A délután további részében igyekeztünk csendes megfigyelők lenni, a lehető legjobban elvegyülve. Az emberek már sokkal kevésbé tűntek feszélyezettnek, az eddigi napoktól is sokkal nagyobb volt a forgalom a közösségi térben is. Vacsora után Hoseok és Jooheon meghívtak minket egy kis italozásra, a társalgó szokásos asztalánál ültünk, én és Shownu a fotelekben, Minhyuk velünk szemben az ablaknál, mellette a ma szemüveget, igazán elegáns, drága, bordó inget viselő szerelme, az ő baloldalán pedig barátja ült. A legdrágább borból rendelt egy üveggel, mellé pedig egy kisebb üveges ízesített feketetea alapú üdítőt. Amikor kihozták ezeket, illetve az öt borospoharat, az volt az első dolga, hogy a Minhyuk elé lehelyezettet megtöltse az alkoholmentes innivalóval.

- Mi annyira jól egymásra találtunk - kuncogott fel, miközben magának is ugyanabból öntött. Ez nagyon megmosolyogtatott. Főleg Minhyuk reakciója, vagyis az őszinte vigyorgása.

Eközben Jooheon hívatott egy pincért, hogy felbontsa a bort is, végül három pohár telt meg a mélyvörös színű mámorosan finom illatú itallal. Hangosan csengtek az egymásnak ütődő üvegpoharak, ahogy koccintottunk, aztán csendesen kortyoltam bele a minőségi borba.

- Szóval - tette le a poharát Hoseok, kényelmesen hátradőlve ölelte át Minhuk vállát - Van valami fejlemény?

- Már nagyon jó úton haladunk - válaszoltam csak ennyit, diszkréten. Tény, hogy gyakorlatilag már segíteni is szoktak nekünk, de azért mégis csak titkos rendőrségi információkról van szó.

- Örömmel hallom. Csak mert már tényleg fogy az idő. Holnap lesz az utolsó éjszaka a vonaton.

- Igen, nagyon gyorsan eltelt az idő. Már úgy megszoktam itt mindent - nevettem halkan, majd ittam egy újabb kortyot. Kezdtem kicsit kimelegedni...

- Én is egészen otthon érzem magam - nevetett ő is, majd egy nagy, cuppanós csókot nyomott Minhyuk halántékára. - Mondjuk ez a szépség mellett bárhol. Még a legpokolibb helyeken is. - nézett bele párja szemeibe, hosszan, elveszve egymás tekintetében.

- Jaj, úgy érzem, hogy megzavarok valamit - kuncogtam halkan, majd feltápászkodtam a fotelből - Hozok egy pohár vizet - tájékoztattam a társaságot arról, hogy hová is megyek.

Odasétáltam a pulthoz, kikértem a vizemet, majd amíg várakoztam, egy szőkés hajú, kék szemű, magas, jókiállású fiatalember lépett oda mellém. Csak félszemmel néztem rá, mert éreztem, hogy bámul. A pultos kimondta, hogy valami minimális összeget fizetnem kell érte, nálam viszont nem volt annyi apró, csak nagyobb címletű készpénz.

- Ne aggódj, kisegítelek. - szólalt meg a mellettem álló srác, miközben kivett a farzsebéből egy kevéske aprót. Halkan nevetve néztem most már rá.

- Nagyon köszönöm, majd egyszer talán megadom - válaszoltam játékosan, amire ő is nevetgélni kezdett.

- Milyen jó az angolod! - szólalt meg, amire kicsit zavartan nevettem. Nem terveztem csevegésbe kezdeni ezzel az idegennel...

- Köszönöm - válaszoltam kicsit esetlenebbül, és mivel nyújtotta a kezét, kezet ráztam vele.

- Austin vagyok, Angliából. Örvendek. - mosolygott rám. Elképzelésem sem volt, hogy mégis mit akarhat tőlem.

- Üdv - válaszoltam csak ennyit, egy többé-kevésbé erőltetett mosollyal.
Láttam, hogy már szólásra nyíltak ajkai, de mielőtt bármit is mondhatott volna, megszokásból kicsit meghajoltam előtte.

- Elnézést, de vissza kell mennem a páromhoz - vettem el a pohár vizet a pultról, és a lehető leggyorsabban akartam visszaindulni az asztalunkhoz, de ahogy megfordultam, csupán pár lépésnyire már ott állt Shownu hyung, komoly arccal.

Egy önelégült félmosollyal lépkedtem mellé, vissza is indultunk az asztalunkhoz.

- Már túl sokára érkezett meg az a pohár víz - morgolódott halkan, de aztán egy játékos mosollyal tapasztotta tenyerét a derekamra, majd hirtelen csúsztatta lejjebb, direkt, látványosan a fenekemre csapva.

- Hé! - nevettem fel piros arccal. - Féltékeny voltál és nem is próbálod leplezni. Aranyos vagy. - kortyoltam bele a vízbe, Shownu pedig a fülemhez hajolt.

- De utána meghallottam, hogy mit mondtál és már nem tudtam komolyan venni a helyzetet - dörgölte orrát a halántékomhoz, majd mivel visszaértünk az asztalhoz, elengedett.

Leültünk, én elcsendesedve próbáltam kicsit kijózanodni, tekintve, hogy úgy éreztem, máris a fejembe szállt a bor, Shownu pedig még töltött magának.

- Nem is tudtam, hogy ti... Közel álltok egymáshoz - nevetett halkan Hoseok, a pohara mögül, majd hirtelen megváltozott arckifejezése, egy félmosolyra húzta a száját. - Támadt egy vad ötletem. Ma négyen együtt tölthetnénk az estét.