- Ez nem lehet igaz - sóhajtottam fel a szemeimet is lehunyva, hogy addig se kelljen azt a képet látnom.

- Ismered? - kérdezett rá Jooheon komoly arccal, miközben visszafordította a laptopot, újabb munkálatokba kezdett a készüléken.

- Nem igazán, de volt már hozzá szerencsénk. Azt hiszem holnap sok dolgunk lesz. - szusszantam fel, lassan hátrébb csúszva, hogy még szorosabban belesimulhassak Shownu karjaiba.

Rövidesen távozott Jooheon és Hoseok is, nem kérdezősködtek, tiszteletben tartották, hogy az éppen folyó üggyel kapcsolatosan nem adhatunk ki információkat. Amikor már csak hárman voltunk a kabinban, Minhyuk össze is szedte holmijait, fürdéshez készülődve, de mielőtt kilépett volna az ajtón, elmondta, hogy Hoseok után siet, megkérdi, elkíséri-e, hisz ő is fél most egyedül lenni. Helyeseltük döntését, rövidesen kettesben is hagyott minket. Nem szóltunk semmit, Shownu gyengéden ölelte át derekamat, lágy puszikat nyomott tarkómra.

- Nagyon sajog... - dörzsöltem meg szemeimet panaszosan, amire rögtön kaptam fájdalomcsillapító hatású csókokat a fájó pontra. Persze, alig ért hozzá ajkaival a kötéshez, hogy véletlenül se az eredeti céljának ellenkezője következzen be.

- Aludj egy nagyot, reggel el is fogod felejteni, hogy be van itt kötve - mormolta halkan, igazán nyugtatóan.

- Nem tudom, hogy menni fog-e... Bármikor történhet valami baj. Ezek az emberek veszélyesek - biggyesztettem le alsó ajkamat, miközben azért lecsuktam szemeimet, hátha visszatér az álmosságom.

- Ne aggódj. Holnap kiderítjük, hogy mi folyik itt. - támasztotta meg állát vállamon, így oda tudtam bújni arcommal az övéhez.

Hosszas, csendes percek következtek, éberen, bámultunk magunk elé, egymás testhőjétől kicsit kimelegedve, gyengéd érintések közben. Mikor érzékelte, hogy nem tudok elaludni, halkan dúdolni kezdett a fülem mellett. Nem sokszor énekelt nekem, de akárhányszor beadta a derekát, amióta csak ismerem, mindig lenyűgözött. Az elejétől kezdve imádtam a hangját... Tetőtől talpig libabőrösen mosolyodtam el, szinte éreztem, hogy lassult a szívdobogásom, enyhült a fejem hátuljába nyilalló fájdalom. Olykor halkan belenevetett, amikor nem olyan tisztán jött ki egy-egy hang, én akkor kuncogva fogtam meg kezeit.

- Mi történt velünk? Mi váltotta ki ezt az egészet? - kérdeztem rá hirtelen, ahogy realizáltam, mennyire romantikus, szerelmes helyzetbe kerültünk, már megint.

Kérdésemmel belérekesztettem még a levegőt is, de mielőtt válaszolhatott volna, Minhyuk nyitotta ki az ajtót. Lassú tempóban, remegő lábakkal sétált el a bőröndjéig, hangos levegővételek közben, szavak nélkül pakolászgatott.

- Minden rendben? - kérdeztem ijedten, kicsit fel is emelkedve. Rögtön arra gondoltam, hogy talán őt is megtámadhatták? De az is lehet, hogy csak fázott.

- Igen. - vágta rá rögtön, magában vigyorogva, ekkor pedig le is esett, hogy mi történhetett.

- Szóval a Hoseokod egy kanos állat - nevette el magát Shownu, csipkelődve, játékos mosollyal nézte Minhyuk reakcióját.

- Jaj, hagyd már - szóltam rá halkan, egy kuncogást visszafojtva ütögettem meg derekamat ölelő kezét.

- Nem történt semmi olyan. Csak jó volt együtt zuhanyozni. - mosolyodott el Minhyuk szégyenlősen, pironkodva.

Mindketten kuncogtunk ezen egy kicsit, de aztán mivel ahogy kezdett későre járni, Shownu és Minhyuk bezárták az ajtót, illetve az én kedvemért a bőröndjeinkkel el is torlaszolták azt. Butaságnak tűnhet, de így sokkal nagyobb volt a biztonságérzetem. Shownu újra befészkelte magát mögém, szorosan ölelve, akárcsak egy plüssmacit. Sokáig beszélgettünk még a holdfényes kabinban, tekintve, hogy egyikőnk sem tudott aludni, de éjfél körül végül mindenkit elnyomott az álom, még engem is, de csak azután, hogy társam karját párnának használhattam, így nem nyomódott a sebem.

Reggel, már korán a társalgóban várakoztunk a kávéinkra, nyomozásra készen. A szokásos asztalunkhoz leülve fogyasztottuk el az energiát adó italunkat, közben Minhyuk kiváló rajztudását és szakmai tapasztalatát kihasználva, az emlékképeim alapján lerajzolta a férfit, akit követtem múlt éjjel. Sajnos nem maradt meg sok a kinézetéből, de arra teljesen biztosan emlékeztem, hogy hasonlóan sebhelyes volt, mint az a vak öregúr, aki szintén a vonaton utazik. Amíg átvettük a mai tervet, szóba került az is, hogy esetlegesen a lebukástól való félelmük miatt már elhagyhatták a vonatot. Gyakorlatilag bárhol leszállhattak az éj leple alatt, ahol megállt a szerelvény. Mivel most a térerő lehetővé tette, hogy telefonáljunk, röviden beszéltünk a főnyomozó úrral, tájékoztattuk a történtekről, illetve ő is szolgált nekünk új információval. Megtudták, hogy a báró valószínűleg mindent bevet annak érdekében, hogy elterelje a rendőrséget. A tegnapi nap folyamán ugyanis egy ismeretlen férfi feladta magát, a bárónak vallotta magát, ahogy a kollégáink kivonultak a helyszínre, a férfi már halott volt. Valószínűleg saját magával végzett. A rendőrség persze alaposan kivizsgálta az ügyet, mellette ott volt az engem ért támadás ténye is, így egyértelművé vált, hogy a báró a vonaton van, és megint sikerült tökéletesen elvágnia a szálakat.

Miután letettük a hívást, hárman együtt elindultunk a konyha irányába. A jelvényeink felmutatása után alaposan körbenéztünk a támadás helyszínén. Kesztyűt húzva próbáltunk ujjlenyomatokat keresni, vagy bármilyen nyomot, amit a tettes hagyott maga után, de nem jártunk sikerrel. Mindent lefertőtlenítettek, még a falakat is. Eddig is gondoltuk, hogy a személyzet is összejátszik a báró embereivel, ezek után meg sem lepődtünk, hogy nyoma sem volt semmi olyan tárgynak, amivel az ütést elvégezhették. Már éppen vissza akartunk indulni a társalgó felé, amikor a konyha túloldalán, a személyzetis hálókocsikba vezető ajtó kilincsén megláttam egy sötét foltot. Igen, eddig nem gondoltuk át azt az eshetőséget, hogy ebbe az irányba indult tovább az a bűnöző. Sietős léptekkel közelítettem meg a duplaszárnyú ajtót, óvatosan töröltem le a megszáradt vércseppekkel keveredett koromszerű maszatot egy steril kendővel, amit rögtön le is zártunk egy tégelybe. Szinte biztos, hogy az én vérem volt rajta, de esetleg kimutatható lehet a támadó DNS-e is. Habozás nélkül léptünk be az utasok számára lezárt területre. Az ajtó túloldalán további eszközöket vetettünk be, hogy találhassunk bármi használható nyomot. Éppen egy zseblámpával a kezében szinte már kúszott a padlón Minhyuk, amikor egy igazán nagytermetű, mogorva tekintetű kalauz lépett elé. Egy pillanatra lefagyva néztek egymásra, majd szőke társunk leporolva magát tápászkodott fel.

- Elnézést uram, a munkánkat végezzük - szólalt meg esetlenül, a kis angol nyelvtudásával, gyorsan mellé szegődve bólogattam.

- Azért jöttünk, hogy kikérdezzünk néhány személyzetist, akik esetleg szemtanúk lehetnek - tettem hozzá, kicsit lassan összerakva a mondatot. Továbbra sem tűnt túl megértőnek...

- Tegnap még azt mondták, hogy baleset volt - emelte fel az egyik szemöldökét a kalauz, amire nyeltem egy nagyot.
Valóban ezt mondtuk. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondhatnék, szólásra mozdult ajkam, de egyszerűen nem tudtam, hogy hogyan vághatnánk ki magunkat a helyzetből. - Na menjenek vissza az utastérbe, ne itt játsszanak nyomozósdit - mormogta mély, szigorú hangján, megfordított minket, és kitessékelt minket a vagonból, vissza a konyhába.

Shownu gondterhelt arccal sietett utánunk, egyenesen a társalgóba mentünk vissza. Mondjuk igen, így visszagondolva, nem igazán lehetett minket komolyan venni. De egyszerűen nem tudunk mást tenni, hisz napról napra egyre több a bizonytalanság az üggyel kapcsolatosan. Az időnk pedig vészesen fogy.
Amíg kitaláltuk, hogy hogyan tovább, addig megreggeliztünk, majd már éppen tovább akartunk állni, amikor egy fehér inges pincér sietett oda hozzánk. Egy kistermetű, ázsiai vonásokkal rendelkező fiatal nő volt az. Az imént láttuk őt a konyhában.

- Én láttam azt a férfit. - mondott csak ennyit, nagyon halkan, feszengve. Látszott rajta, hogy fél valamitől, vagy valakitől. Leginkább attól tarthatott, hogy meghallja valaki.

- Kérem, folytassa - vett elő egy jegyzetfüzetet Shownu.

- Egy fegyver volt nála. Menekülés közben lehullott róla egy kendő, megcsillant rajta a lámpa fénye. A társalgó felé sietett egy idősebb férfi társaságában. Mindketten kesztyűt viseltek. Furcsálltam a látottakat, de nagyon sok teendő volt a társalgóban, így mennem kellett. Meg kellett volna néznem inkább, hogy mi történt a konyhában. Bár szerencsére nem esett komolyabb baja önnek - mosolyogott rám kedvesen, amire viszonoztam ezt, közben pedig elgondolkodtam azon, amit mondott.

Nem tudtunk kérdezni tőle semmit, mert megjelent a főpincér, akinek bosszús tekintetére elsietett, és bár nem szolgált túl sok információval, azt legalább megtudtuk, hogy biztosan összefügg a két személy. Csak azt kell kiderítenünk, hogy kik is ők valójában.

- Akkor most már azt is tudjuk, hogy miért nem találtunk ujjlenyomatokat. - dőltem hátra a fotelben, mélyen belesüllyedve, közben a plafont bámultam.

- Az a baj, hogy az egyetlen használható nyomot nem tudjuk kivizsgáltatni a semmi közepén egy száguldó vonatban - sóhajtott fel Minhyuk.

- A báró pedig nem hagyná, hogy olyan amatőrök legyenek az emberei, hogy rögtön a szemünk elé kerüljenek. Valami más módszert kell keresnünk, amivel megtudhatjuk, hogy egyáltalán a vonaton vannak-e még a keresett személyek. - mondtam el gondolataimat, majd mind elcsöndesedtünk, agyalni kezdtünk.

- Van egy ötletem! - csillant fel Minhyuk szeme, amire én és Shownu is odakaptuk a fejünket. - Hoseok említette, hogy neki még vannak itt a vonaton barátai, akikkel együtt érkezett. Talán ha ők elvegyülnének a hálókocsik vendégei között, kicsit kérdezősködnének, rájuk nem gyanakodnának. Valószínűleg engem és Shownut is felismernek, de nekik lenne esélyük bizonyítékot gyűjteni a bűnözők ellen - kezdett el szinte suttogni, mintha attól tartott volna, hogy a falnak is füle van.

- Hogy-hogy nem láttuk még őket vele? - kérdeztem kicsit meglepetten, de aztán bólogatni kezdtem - Egy ötletnek nem rossz.

- Kellene keresnünk egy olyan kalauzt, aki segítene nekünk. Jegyellenőrzés vagy ilyesmi. Vagy már csak a lista is elég lenne az utasokról és a kabinszámukról - szólalt meg Shownu, amire elmosolyodtam - Felhívom a főnyomozó urat. Ha parancsba adja, nem lehet kifogásuk, ki kell adniuk az információt - vette is elő a telefonját, tárcsázni kezdte a számát.

Kicsit nehézkesen tudott hívást indítani a térerő gyengesége miatt, többszöri próbálkozás után inkább úgy döntöttünk, hogy ebéd körül újra próbáljuk, mivel akkor elérünk egy nagyobb várost. A délelőtt folyamán párszor végigjártuk a folyosókat, majdnem az utolsó vagonig lesétáltunk, kameráinkkal rögzítettünk mindent. Pontban délben leültünk a szokásos asztalunkhoz az étkezőben, megrendeltük a mai menüt, majd a finom raguk kóstolgatása közben sikeresen felhívtuk a rendőrkapitányságot. Elmondtuk, hogy ugyan nem tudjuk, mi lehet a neve a két férfinak, de talán segítene, ha láthatnánk az utaslistát, illetve a Vlagyivosztokba utazásunkhoz igénybe vett repülő utasainak nevét, helyjeggyel együtt. Ha egyezés van a két listában, a helyjegy pedig az előttünk lévő ülésre szól, akkor az öregúr már a kezeink között lesz a késő délután folyamán. A finom és laktató ebéd után a kabinunkba mentünk, visszanézni a ma készített felvételeket, illetve vártuk, hogy legyen valami fejlemény a kérésünkkel kapcsolatosan. Délután három óra körül Minhyuk már csak az ágyáról félig-meddig lecsüngve, nyűgösen panaszkodott, amiért ma még nem is találkozott Hoseokkal. Unottan, félig lecsukodó szemekkel tekertem bele az utolsó videofelvételbe, amikor jelzett Shownu telefonja. Emailben átküldték neki a vonatunk foglalásait, egy nagyon, végeláthatatlanul hosszú pdf fájlban. A benne lévő táblázat rengeteg oszlopból és sorból állt, a sok különböző színtől pedig egy perc után pihentetni kellett a szemeimet.

- Na mire rájövünk, hogy melyik jelzés mit jelent, lemegy a Nap - szorította össze ajkait Minhyuk, miután ő is odatelepedett Shownu ágyára.

- Az sem segít, hogy szinte teljesen oroszul van - nevettem el magamat keserűen, majd azt javasoltam, hogy inkább nyissuk meg a dokumentumot a laptopomon.

Már egy jó ideje - sokszor igen mókásan - fordítgattuk le a táblázat fejlécébe írt szavakat, amikor rájöttünk, hogy a konkrét név ismerete nélkül ezzel nem megyünk semmire. Bár már majd' megőrjített minket ez a tehetetlenség, úgy döntöttünk, hogy amíg semmi hasznosan nem tudunk csinálni idebent, elmentünk a társalgóba inni egy forrócsokit. Ma már harmadjára foglaltunk helyet a szokásos ablak mellett, Minhyuk legörbített szájjal, lesütött szemekkel kavargatta a csészéjében lévő gőzölgő italt.

- Attól félek, hogy kifutok az időből. Már csak három nap... Lehet, hogy utána sosem látom őt többé - mormolta halkan, annyi életkedvvel, mint akinek beszélni sem akarózik.

- Szerintem nincs miért aggódnod. Elég csak megnézni, hogy milyen tekintettel néz rád. Ne görcsölj rajta. Ha... Mégsem lesz igazam, akkor pedig csak örülj, hogy legalább megtörtént. Az emlékeket nem veszi el tőled senki - mosolyogtam rá őszinte gondoskodással. Tényleg sajnáltam őt, mert tényleg nagyon szomorúan nézett.

- Én már örökre a szívembe zártam - mosolyodott el szomorkásan, a szemeit lehunyva, majd egy nagyot szusszanva kortyolt bele a forrócsokijába.

Shownu eközben egy kis térdropogással állt fel a helyéről, csendesen indult el a pult felé, néhány pillanat múlva három csomag chipsszel és egy édes mosollyal tért vissza.

- Egy kis nasi - nyújtotta oda Minhyuknak, majd nekem is.

- Köszönöm - vettem fel vele a szemkontaktust egy kicsit hosszabban, majd zavaromban beletúrtam a hajamba.

- Nem fáj már a tarkód? - kérdezte halk hangon, le sem véve rólam a szemeit. Olyan aranyos, amikor aggódik...

- A kötéscsere pokoli lesz, ebben biztos vagyok, de most jelenleg minden oké - válaszoltam neki fülig érő szájjal, majd megbontottam a zacskót, s enni kezdtem.

Igaz, hogy lassan vacsoraidő volt, de már kicsit kezdtem megéhezni. Ezúttal most nem a beszélgetésünktől, hanem a ropogtatásunktól lett hangos a mi kis asztalkánk, közben én csak az elsuhanó, sötétedő tájat néztem. Az elmúlt négy nap alatt annyira hozzászoktam már a vonat zakatolásához, a szerelvények enyhe rázkódásához, hogy már fel sem tűnt, ha nem figyeltem rá. Igazából nagyon hihetetlennek tűnt, ahogy belegondoltam, hogy már túl vagyunk az út felén. Teljesen a gondolataimba mélyedve kerestem ki az utolsó sós falatot, amikor hirtelen bedobbant a szívem. Két pisztolylövés hallatszott a vonat vége felől, rögtön egymás után, bár a távolság, a falak tompítottak a hangon, így is annyira megijedtem, hogy összerázkódtam. Nem voltam ezzel egyedül. A társalgóban mindenki zúgolódni kezdett, kisebb pánik látszott kitörni, de mi mindhárman rögtön talpra álltunk, szinte futólépésben indultunk meg a hátul lévő kabinokhoz. Sokan kijöttek a folyosókra, megnézni, hogy mi történhetett, az utolsó hálókocsihoz érve szembe találtuk magunkat az első osztályú társalgóból kifelé tartó, ijedt arcú Hoseokkal, Jooheonnal és más idegenekkel. Minhyuk azonnal odasietett hozzá, ő pedig egy szoros ölelésbe vonta vékony testét.

- Mi történt? Nem esett bajod? - kérdezte aggódva szőke szerelmétől az izmos fiatalember.

- Jól vagyok. Te jól vagy? - kérdezte kicsit magasabb hangon beszélve, felemelve rá csillogó szemeit.

- A negyedik osztályú hálókabinok felől jöttek a lövések - szólalt meg Jooheon, amire a többi ember egyetértően bólogatni kezdett.

Azt hiszem megtaláltuk, hogy melyik lehet a két férfi kabinja. Ma le fog zárulni az évek óta húzódó ügy.