Amint sikerült felfognom, hogy mit is mondott a vonal túlvégén lévő Minhyuk, bólogatva hümmögtem fel, bár még nehezemre esett egyenletesen levegőt venni a történtek után.

– Rendben, máris ott vagyunk – válaszoltam végül, a kagylót pedig sietősen tettem le.

Egy nagyot szusszanva, félve fordítottam hátat, Shownu ekkorra már visszavette ingét, épp azt gombolgatta be, arca pedig ki volt pirosodva. Hevesen dobogó szívvel, zavaromban lesütött szemekkel lépdeltem mellé, hogy felvegyem a földön heverő nadrágomat, de annyira kínosan éreztem magam, hogy elveszítettem a kontrolt a kezeimben, vissza is ejtettem a padlóra. A lehető leghangtalanabbul foglaltam helyet a gyűrött takarómon, és teljes csendben kaptuk össze magunkat a kis kalandunk után. Még jó, hogy semmi komoly nem történt...

Már a hosszú szövetkabátomba is belebújtam, indulásra készen álltam az albérletem ajtajában, amikor társam még visszafordult a konyhaasztalra hanyagul ledobott kocsikulcsáért. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, amióta megzavartak minket, egyszerűen nem jöttek szavak az ajkaimra, amelyek olyan nagy szenvedéllyel voltak csókolva csupán pár perce. És ezzel nem voltam egyedül.

Rövidesen elhagytuk otthonomat, beültünk az autójába, utunk pedig a rendőrőrsre vezetett. A lakásom a belvárosban volt, így általában az utazás nem volt több tíz percnél, most viszont óráknak tűnt ebben a fojtogató csendben. Combjaimat összeszorítva igyekeztem a lehető legkisebbre összehúzni magamat, miközben azt kívántam magamban, bárcsak láthatatlan lennék. Nagyon furcsa érzés volt. Ott ült mellettem az a férfi, akivel az évek óta tartó barátságomból adódóan a kapcsolatom közel sem volt távolinak mondható, fizikailag az a bizonyos távolság pedig a negatív érték felé hajlott az imént, és még csak rá sem mertem nézni. A mellettünk elsuhanó autókat figyeltem, majd hamarosan szemünk elé tárult a rendőrkapitányság monumentális épülete.

– A francba... – szisszent fel a sofőröm feszülten, ahogy pont elfoglalták a parkolóhelyet, amit kinézett nekünk. Erre persze odakaptam a tekintetem. Milyen idegesnek tűnt. Valójában tudtam, hogy nem a parkolós incidens miatt lett dühös, hanem a hálószobámban történtek miatt.

Egy kis keresgélés után távolabb meg tudtunk állni, így sietős léptekkel el is indultunk a bejárat felé. Hűvös őszi reggelre ébredtünk ezen a napon. Gyorsan szedtem lábaimat, hogy ne maradjak el legjobb barátom mellől, mire utolértem, hirtelen megtorpant az üvegajtó előtt, miután kinyitotta azt. Most néztem fel a szemeibe először az incidens óta, ő csak komoly arckifejezéssel biccentett. Akaratom ellenére is egy halvány mosollyal viszonoztam udvariasságát, bár arcom valószínűleg ismét egy pirosabb árnyalatot vett fel. Egyenesen a főnyomozó irodájába mentünk, ott pedig csak Minhyukot találtuk.

– Végre! Ezt nézzétek! – pillantott ránk a kissé rumlis íróasztal mellett ácsorgó szőke, miközben egy toll végét rágcsálta egy jelentést olvasgatva.

– Szóval akkor elindult – bújtam ki kabátomból menetközben, majd Minhyuk mellett letámaszkodtam a bútorra, hogy én is megnézhessem a papírokat.

– Bizony, hogy elindult. Felvette egy biztonsági kamera, amint az emberei repülőjegyekkel és egyéb iratokkal távoznak egy utazási irodából. Leolvastuk a számot, holnap délután indul a gépe – lapozta fel a biztonsági kamera felvételeit tartalmazó irattömböt, amire bólintottam egyet.

– És az úticél... Vlagyivosztok.

– Ahogy mondod. A bárónk vonattal tervezi átutazni Ázsiát – vigyorodott el izgatottan. – Azt hitte, hogy ezúttal is el fogja kerülni a rendőrség figyelmét a szervezkedése, de arra nem fog számítani, hogy társasága is lesz – pakolta le az asztalra a három darab repülőjegyet és a Transzszibériai Expressz másodosztályú jegyeit.
Ekkor sétált oda Shownu is, éppen egy pohár vizet kortyolgatva, majd felhümmögve bólogatott.

– Most már nem hagyhatjuk, hogy megússza – mondott csak ennyit, de ebből egyértelművé is vált, hogy ő szívesen elfogadja a küldetést. Egy teljes hétig vonattal utazni... Őszintén szólva kicsit vonakodtam, de tudtam, hogy nincs más választásom. Túl régóta volt már szabadlábon az a bűnöző.

Éppen leültem a falmelletti kanapéra, amikor benyitott a főnyomozó úr. Elmondta, hogy mi a terv, eligazított minket, kaptunk néhány rendőrségi felszerelést, majd miután átadta a jegyeinket, elköszönt tőlünk.

Holnap mi is elutazunk Oroszországba, hogy estefelé elfoglalhassuk a kabinunkat a vonaton.

Egy kicsi gyomorgörccsel vettem vissza a kabátomat, a ma még a szokásosnál is csendesebb legjobb barátom is visszavette sötétszürke szövetkabátját, fekete bőrkesztyűibe is belebújtatta kezeit. Hármunk közül egyértelműen Minhyuk volt a leglelkesebb, folyamatosan csak mondta és mondta, hogy milyen szuper lesz egy héten keresztül látni különböző tájakat, közben pedig filmbeillő módon leszámolhat az ellenséggel. Azt gondoltam, hogy a mi kettőnk kedvtelensége ugyanabból az indokból kifolyólag történt. A reggeli fellángolásunk után napokra össze leszünk zárva, ami jelenleg nagyon kellemetlennek tűnt, tekintve, hogy hozzá sem mertünk szólni egymáshoz. Láttam ám, hogy most is engem nézett, de aztán persze rögtön lesütötte a szemeit.

– Mi a terv mára, srácok? – ölelt át mindkettőnket a rendkívül feldobódott szőke. Engem kissé váratlanul ért a hirtelen mozdulata, így felijedve zökkentem ki az előző gondolatmenetemből, zavaromban halkan elnevettem magam.

– Én... Bepakolok a bőröndömbe. Nincs túl sok időnk felkészülni, pedig nem csak egy-két napról van szó – húztam a számat egy kicsit, majd az ölelésből kiszabadulva vettem fel a kézhez kapott holmikat, papírokat.

– Kihyun-ah... Hazavigyelek? – szólalt meg kissé bizonytalanul társam, amire most határozottan néztem szemeibe, több-kevesebb sikerrel tudtam is tartani a szemkontaktust pár pillanatig. Már csak attól a torkomban dobogott a szívem, hogy kimondta a nevemet.

– De akkor engem is, Shownu hyung – biggyesztette le az alsó ajkát Minhyuk, miközben úgy nyűglődött, mint egy kisgyerek.

Megkönnyebbülten sóhajtottam a hír hallatán, hogy nem kell kettesben lennünk az autóban.

Mind elindultunk a parkolóba, Minhyuk viszont rögtön a hátsóülésre ült, így nem volt más választásom, az ajkaimat összeszorítva kerültem meg a kocsit, kinyitottam az ajtót, ismételten az anyósülésen foglaltam helyet, mint az ideúton. Feszengve helyezkedtem az ülésben, miután becsatoltam a biztonsági övet, egy újabb hosszan tartó kínos csöndtől féltem, de a szórakozott kollégánk mellett még egy rádió is síricsöndnek hatott volna, így valamelyest oldódott a hangulat. Már meg sem lepődtem azon, hogy először a messzebb lakó Minhyukot akarta hazavinni, hiába esett volna útba az én lakásom is. Talán beszélni akart volna velem?

Az út alatt szóba került az a bizonyos Lee báró, aki miatt egy nem mindennapi utazáson kellett részt vennünk. De hogy ki is volt ő valójában? Nem tudtunk róla sok mindent, csupán annyit, hogy évek óta kétes ügyek fűződtek a bizonyos nemesi leszármazott férfihoz, aki egy nagyon hűséges, mindenre kész csoporttal vette körül magát. Ugyan ő jól rejtőzött, embereit már többször is rajtakapta a rendőrség különböző bűncselekményeken, de valahogy sosem sikerült még felgöngyölíteni a szálakat az egészet irányító vezetőig. Nagyon veszélyes is lehetett, embert is ölhetett már, bármit kinéztem belőle, aki ekkora „birodalmat" tudott fenntartani maga körül. Az viszont egyértelművé vált, hogy most készült arra a „nagy dobásra", amit a szolgái említettek többször is. Ahogy ezen elgondolkodtam, rögtön én is fellelkesültem.

Nagy dicsőség lesz, ha mi hárman kapjuk el ezt a hírhedt bűnözőt.

Szinte el is felejtkeztem a szégyenérzetről, ami reggel óta gyötört, annyira beleéltük magunkat Minhyukkal az egész akcióba.

Hamarosan megérkeztünk első úticélunkhoz, a szőke társunk gyors búcsúzkodás után eltűnt a bejárati ajtaja mögött. Ismét kettesben maradtunk. Nem is tudtam igazából, hogy mit várhatnék tőle, hogy mondjon-e valamit, bocsánatot kérjen, vagy inkább soha többet ne is emlegesse fel, de csak a csend mellett döntött. Amíg oda nem értünk lakásomhoz, félszemmel Shownu arcát figyeltem, ahogy teljesen a vezetésre koncentrált. Kezdtem megint elkalandozni fejben, így akaratom ellenére is egy halk, reszketeg sóhaj hagyta el ajkaimat. Szemöldökeit kezdte ráncolni, majd csak tarkóját vakarva szusszant egy nagyot. Egyértelmű volt, hogy egyikünk sem tud mit kezdeni a kialakult helyzettel, így csak kikapcsoltam a biztonsági övemet, amikor félrehúzódott a panellakás előtt.

– Köszönöm, hogy elhoztál – mosolyodtam el, szemeimmel kicsit elidőzve azon, hogy milyen jóképű és karizmatikus volt a szövetkabátjában és bőrkesztyűiben.

– Téged bármikor – mondta olyan halkan, hogy szinte az egyre hevesebben dobogó szívem is túlharsogta szavait. Hogy tudta ezt ilyen komolyan közölni velem, főleg, hogy ez volt az első mondata hozzám, amióta majdnem ágyba vitt? Megőrülök...

– Oh... – vörösödtem el teljesen, kínomban összeszorítva szemeimet, majd lehajtott fejjel köszörültem meg torkomat. – Holnap találkozunk. Vigyázz az úton hazafelé! – biccentettem, aztán ki is szálltam az autóból.

Megvárta, amíg odaértem a hatalmas bejárati ajtóhoz, még onnan intettem neki, aztán remegő lábakkal lépcsőztem fel a lakásomba. Fellélegezve vetettem le magam a kanapémra, lélekben pedig felkészültem az elkövetkező napokra. Jobbnak láttam, ha távolságtartó leszek Shownuval. Ami történt közöttünk, azt jobb elfelejteni. Ez volt a legnagyobb őrültség, amit valaha tettem. És biztos voltam benne, hogy ő is így gondolja.

Nehezen tudtam rávenni magam, de előkészítettem a bőröndömet, majd mielőtt neki láttam volna a pakolásnak, elugrottam bevásárolni. Szükség volt tisztálkodószerekre, olyan élelmiszerekre, amiket magammal vihetek a hosszú útra, nassolnivalók is kerültek a kosaramba. Egy kis kötszeres-gyógyszeres csomagot is összeállítottam, hisz sosem lehetett tudni mikor lesz rá szükség. A nagybevásárlás után otthon takarítottam kicsit, majd Minhyukkal telefonon konzultálva bepakoltam egy hétre. A túlságosan is nehéz bőröndömet az ajtóm mellé állítottam, a kézitáskámba pedig gondosan elraktam minden iratomat, a jelvényemet, az útlevelemet és a jegyeket is.

A késő délutánhoz közeledve felhívtam a szüleimet, elmondtam nekik, hogy egy időre távol leszek, és nem biztos, hogy minden nap tudunk majd beszélni. Persze, rákérdeztek, hogy Shownu is jön-e, jól van-e, minden oké-e. Égő arccal válaszoltam meg kérdéseiket, de aztán rövidre zárva elköszöntem az panaszosan korgó hasamra hivatkozva. Nekiálltam vacsorát készíteni, összedobtam egy könnyű egytálételt, a kedvenc sorozatom társaságában pedig el is fogyasztottam azt egy gyors zuhany után. Mikor már későre járt, a nappaliból a szobámba csoszogtam, de hirtelen megtorpantam. Már csak az összegyűrt ágytakaró látványától görcsbe rándult a gyomrom. Sok bűntett helyszínén jártam már, de ez volt a legmocskosabb mind közül. Akkor is, ha nem is történt igazából semmi. Kissé bűntudatosan ágyaztam meg, beállítottam az ébresztőmet reggel nyolcra, majd a koromsötétben, a puha takaróm alá befészkelve magam bámultam a plafont. Rengeteg gondolat átfutott az agyamon, pedig én csak valami alvásfélét akartam magamra erőszakolni. A báró érkezése Oroszország legkeletibb városába estefelére volt tervezve, a miénk koradélutánra volt várható. A ránk váró nagy kaland izgalmaitól nehezen ugyan, de sikerült elaludnom, ami ma rendkívül pihentetőnek hatott.

Másnap reggel az ébresztőm éles, kellemetlen hangjára riadtam fel. Zúgó fejjel nyúltam telefonomért, majd néhány perc lustálkodás után a fürdőszobába indultam elvégezni a reggeli rutint. Még álmosan pislogtam, a látásom sem tisztult ki teljesen, de már láttam, hogy bizony még most is látszottak a combjaimon a tegnapi affér nyomai. A fejemet csóválva, egy saját magamat bíráló sóhajjal bújtam bele fekete nadrágomba. Felsőnek most egy fehér hosszúujjút választottam.
A reggeli után egy taxival mentem a megbeszélt találkozóhelyre, már Minhyuk, Shownu és a főnyomozó is ott várakozott, mire a délelőtti forgalomtól lassított tempóban végre én is odaértem. Már csak órák választottak el minket attól, hogy felszálljunk a gépre, életre szóló kalandunk pedig kezdetét vegye.