*Kérlek tekintsetek el az időbeli ,,hibától", mert akkor a kis történetem nem működne.*

Steve Rogers emlékei:

Talán még most jött a küldetés neheze. A kövek megszerzése. Csapatokra osztottuk magunkat és úgy indultunk el talán életünk legfontosabb feladatára.
Mondhatom, szerencsére Tonyval kerültem párba és őszintén még ha az első alkalmat elrontottuk, a második alkalomnál bátran bíztam a megérzéseiben. A hely pedig nem más mint New Jersey volt, 1947*. Álcázva magunkat jutottunk be az épület azon részére ahova idegenek soha be se tehetnék a lábukat. Szétváltunk hátha nagyobb szerencsénk lesz, azonban a szemem sarkából megpillantottam a lift felől érkező biztonságiakat így a legelső ajtón belépve rejtőztem el.
Az asztalon egy képet láttam. Egy képet rólam. Nem. Nem mint Amerika Kapitány. Hanem mint Steve Rogers...a vézna kis Steve Rogers. A kezembe véve a képet azonnal az ajtón lévő névtáblát kerestem amin nem más neve állt mint a feleségemé. Valójában nem sokat mesélt arról mi történt vele amíg én távol voltam. De a kép az irodájában melegséget árasztott. Tudtam, nem azért szeretett soha se aki lettem, hanem magamért. A gondolataimban lévő nő pedig megjelent. Szembe egy üvegablak választott el tőle. Gyönyörű egy teremtés. Nézem őt és...teljesen elvesztem a szépségében. Nem akarok még pislogni se, nem akarom elszalasztani a lehetőséget...a lehetőséget hogy újra láthatom őt. Egy férfi követte az irodába.
-Gabriella nem kereshetjük örökké őt!-hallottam.
-Azt mondtam keressétek! Stark azt mondta minden pénzt megad hozzá! Akkor pedig keressétek! Meg kell találnotok nekem őt!-kiabált a férfival aki ezután elhagyta a szobát. Látom ahogy az érzelmek lassan emésztik őt fel. Sír. A szívem összeszorult. Mennyi ideig keresett, mennyi ideig nem adta fel bízva abban hogy megtalál. Még ha csak a holttestem is látja, de meg akart találni.-Meg kell találnalak...!-mondta könnyek közepette.-Meg kell találnalak...! Utoljára látnom kell téged...! Én...képtelen vagyok nélküled élni....! Annyira szeretlek...!-zokogott. Szeretett. Tudtam, hogy nagyon szeretett már akkor is. Ez pedig még nagyobb erőt adott arra, hogy küzdjek értünk, hogy visszahozzam őt. Nem akartam otthagyni de nem volt választásom. Kint a terepen vártam Tonyra akit láttam az apja társaságában. Boldog voltam, hogy még egyszer találkoztak.
Visszatértünk az időnkbe ahol mindenki épségben tért vissza.
-Mindenki jól van?-kérdeztem. Aggódtam a családomért akik végig mellettem álltak. Mind bólintottak.
-Te is jól vagy?-hallottam Nat aggódó hangját. Rámosolyogtam. De tudta ez a mosoly korántsem volt őszinte. De mit is vártam? Az évek alatt talán Natasha volt aki minden bajomat meghallgatta és megpróbált vígasztalni. Egy szobába mentünk ahol tudtunk beszélni.-Mi történt?
-Láttam őt...!-meredten néztem magam elé a padlóra.-Láttam őt...!
-Steve...!-ült le mellém ahogy a hátam simogatta.
-Újra láthattam őt...! Még ha egy üvegfal is választott el tőle...tudod milyen gyönyörű volt?-néztem Natashara ahogy visszagondoltam a nemrég tapasztalt élményre.
-Gabi mindig csodás egy nő volt...nincs igazam?-kérdezte mosolyogva.
-Tudtad...hogy éveken keresztül harcolt azért hogy megtaláljon? Keresett...! Szüntelenül azért harcolt hogy megtaláljon...!
-Valójában mesélt róla!-mosolyodott el ahogy ő is a padlót kezdte nézni.-Sok mindent mesélt rólatok!-nézett újra rám.-Könnyek között mondta el mennyire bánta, hogy nem ismerte be hamarabb az érzéseit neked! Hogy éveken keresztül Tony apja segített neki, hogy megtaláljanak téged! Küzdött értetek Steve...!
-Ezért kell nekem is megtalálnom őt...! Én...ahogy néztem őt...képtelen vagyok nélküle élni Natasha...! Képtelen vagyok!-temettem az arcom a kezeim közé.
-Újra együtt lesztek! Ebben biztos vagyok!-nyugtatott meg ahogy felállt és kiment a szobából. Valahogy ez az élmény az egész napomra rányomta a bélyeget. Állok a meleg zuhany alatt és képtelen vagyok kiverni őt a fejemből. Folyamatosan azok a gyönyörű szemei jutnak eszembe amikben a jövőnket láttam. A jövőt amiben egy család vagyunk, gyermekekkel az oldalunkon. Csodás édesanya lenne. Ebben száz százalékig biztos vagyok. És abban is hogy én egy életen át szeretném őt...és boldogan élnénk míg meg nem halunk. Vajon...ez az élet egyszer eljön számunkra is?
Egy albumot vettem a kezembe. Még ha nem is régóta találtunk újra egymásra ezernyi kép van rólunk amin boldogok vagyunk. Egy apró post-it amire egy apró üzenetet hagyott. Egy fotó aminek a hátuljára a neveink kezdőbetűi szerepelnek egy szívvel maguk mögött. Egy emlékírás amiben a közös élményeinket írtuk.
-Annyira hiányzol...borzasztóan hiányzol!-beszéltem a kezembe tartott képekhez. A szívem pedig reménytelenül sajgott.