❗Idézetek a filmből előfordulhatnak❗

Steve Rogers emlékei:

Képtelen vagyok megmozdulni. Itt ülök a feleségem porladt porai mellett és nem tudom elhinni mi történt. Elvesztettem őt. Egy csettintés volt az egész és ő megszűnt létezni.
-Steve...!-hallottam Natasha hangját.
-Kérlek...hagyjatok egyedül...!-nem akartam senkivel se beszélni.
-Steve...kérlek!-sajnált. Hallottam a hangján.
-Csak...adjatok pár percet kérlek!-néztem rá. Egy bólintással jelezte, hogy rendben van majd odébb sétált. Miért pont neki kellett mennie?-Ígérem...még találkozunk...!-álltam fel.
A következő időszak szörnyen nehéz volt. Minden rá emlékeztetett. Az illata még be lengte a szobát. Bármit csináltam az ő arcát láttam magam előtt. A szívem darabjaira hullott...és többé én se voltam az az ember aki mellette voltam.

Az évek teltek, több orvossal találkoztam akikbe reményt fektettem, hogy segítenek feldolgozni a veszteséget de mind hiába. Valahogy mindig oda jutottam mint a legtöbb esetben. Képtelen voltam felejteni.
-Milyen volt a találkozó?-kérdezte Natasha ahogy leültem vele szembe.
-Egész jó...!-jegyeztem meg.
-Steve...!-nézett rám. Túlságosan jól ismer.
-Mindenkinek azt mondom, lépjen tovább és éljen! Van akinek megy, de nekünk nem...!
-Régen nem volt semmim! Aztán jött ez...ez a csapat! Akár egy család!-mosolygott rám ahogy a könnyek mosták szemeit. Bár próbálta tartani magát.-Belőlem pedig jobb ember lett! És bár ők már nincsenek...még mindig jobb akarok lenni!
-Talán élnünk kellene az életünket...!
-Te kezded...!-nézett rám és nagyon is jól tudta. Jól tudta, hogy képtelen vagyok rá. A bájos kis csevegést a csengő zavarta meg. Egy ismerős arcot véltünk felfedezni a kamerán.
-Ez mikori felvétel?-kérdeztem ahogy szüntelenül a képernyőt néztem.
-Odakint áll!-világosított fel Natasha. Amilyen gyorsan csak tudtuk fogadtuk a vendégünk akit évekig nem láttunk.
-Scott te hogy kerülsz ide?-kérdeztem de ő fel alá járkált idegesen, ahogy valamit motyogott az orra alatt.
-Az nem lehet...!-folytatta a mászkálást.
-Scott!-szólt rá Natasha.
-Scott!-voltam határozottabb.
-Ne haragudjatok!-figyelt most már ránk. Majd előállt valami kvantumfizikával és időutazással ami eleinte kisebb őrültségnek hangzott. De mégis apró reményt adott számunkra, hogy mindazt amit elveszítettünk talán visszakaphatjuk.
Az évek alatt teljesen szétszéledt a csapat. Valójában a csettintés a mi családunk is tönkretette. Egymást kezdtük hibáztatni, okokat kerestünk ami valójában teljesen felesleges volt. Hisz senki se tudta mi miért történt akkor. De talán az, hogy újra visszakapjuk a boldogságunk elég ok arra hogy újra összeálljunk. Egyenest ahhoz az emberhez mentünk akibe minden reményem volt. Ahogy a kocsiból kiszálltunk megpillantottuk őt. Egy édes kislányt tartott a karjai között aki nagyon hasonlított rá. Tehát családja lett. Örültem neki, borzasztóan. Azt is tudtam, ez miatt sokkal nehezebb dolgunk lesz őt rá venni arra, hogy segítsen nekünk. Hisz ez az egész fogalmunk sincs mekkora áldozattal jár.
-Szia Tony!-köszöntöttem.
-Kapitány...Nat...és hogy is hívnak téged?-nézett Scottra.
-Tudod...hangya! Rémlik? Németországban harcoltunk!
-Aha...biztos...ja!-próbálta összeszedni az emlékeit Tony.
-Tony a segítségedre van szükségünk!-majd felvázoltuk a tervet.-A kövek a múltban vannak, ott meg tudjuk őket szerezni!
-Csettintünk és mindenkit visszahozunk!-folytatta Natasha.
-Vagy csak nagyobb bajt csinálunk!-fejezte be Tony.
-Nem hinném!-jegyeztem meg azonnal.
-Már hiányzott ez a fene nagy optimalizmusod!
-Tony! Én megértem...megértem hogy félsz! Boldog vagy aminek szívből örülök de kapnánk egy második esélyt!
-Nekem Morgan a második esélyem!Nem hazardírozhatok! Sajnálom ami veled és a feleségeddel történt...tényleg! Nagyon szerettem Gabit de értsd meg nekem családom van és rájuk kell koncentrálnom nem holmi időutazásra!
-De...!-folytatta volna Natasha.
-Ha befejezitek az erről való témázást velünk ebédelhettek!-állt fel. Valójában abban a pillanatban kicsit megölt bennem minden reményt ami hajtott. Mégsem akartam megállni...még nem. Ha Tony nem segít keresünk egy másik barátot. Egyenest Brucehoz mentünk aki eleinte nem támogatta az ötletet de aztán mégis rábólintott. Összehozva a kis szerkezetet Scott vállalta a próba időutazást. Ami valljuk be nem ment nagy sikerrel. Reményvesztett voltam. Lehet tényleg el kellene fogadnom a tényt, hogy számomra a boldogság eltűnt az életemből és ideje továbblépnem? De mi van ha nem tudom merre van a tovább? Ezekkel a gondolatokkal álltam az épület előtt, mikor egy ismerős autó fordult be a kapun. Egy barát aki nem hagy cserben
-Tudod nem csinálnám ha nem a barátaimról lenne szó...!-kezdte.-Van esélyünk begyűjteni a köveket, de tisztázzunk pár dolgot! Visszahozzuk, ami odalett, ezt remélem! Megmarad, ami most van, ebből nem engedek! És, mondjuk, nem halunk bele! Azt díjaznám!
-Köszönöm Tony!-ráztam vele kezet.
-Menjünk, hozzuk vissza a családunk!-indult az épületbe. A remény pedig újra átjárta a szívemet. Remény hogy még legalább egyszer a karjaimba tartsam a kedvesemet.