Nem hittem a szememnek. Azt hittem, hogy képzelődők, hogy a jelen amiben vagyok, az csak egy gyönyörű, szinte tökéletes álom. Nem számítottam rá, még csak nem is gondoltam rá. Lefagytam és a lábam a földbe gyökerezett, amikor megpillantottam őt a sok gyerek, a sok árva fiú és kislány között. A legszebb az volt az egészben, hogy a gyerekek imádták őt. Rajongtak érte, ölelték és beszélgettek vele. Én csak ott álltam, miközben próbáltam elfogadni azt, hogy Chase Collins ezer arcot visel; van az egoista, a bunkó aki mindenkit eltaszít magától, és van az, aki odaadó, gondoskodó és szerethető. Nem mertem beljebb lépni, hiszen lefagytam. Nem akartam elhinni, hogy Chase Collins is szokta látogatni a gyerekeket. Pedig ez így van! Ismerték őt! Ez csak azt jelentheti, hogy gyakrabban is megfordult már náluk. Könnybe lábadt a szemem, miközben a szemem előtt nevetett és beszélgetett a gyerekekkel. Az egyik kislányt, Camillet az ölébe ültette. Káprázott a szemem, hevesen vert a szívem és majdnem elsírtam magam. Chase Collins ott ült és a szegény gyerekeket boldogította. Nem pénzt, és nem csekket hozott, hanem meleg ételt és játékokat. Az egyik kislány megpillantott, ezért elmosolyodtam. Imádtam, amikor felderül az arcuk, amikor meglátnak és mosoly ül ki az arcukra. Széttártam a kezem, Camille pedig leszállt Chase öléből. Megmagyarázhatatlan dolgot éreztem, amikor Chase felém pillantott. Annyira meglepődött, amennyire én is tettem. Talán még jobban, mint én. Teste megfeszült, majd felállt, amikor a szatyrokat az asztalra helyeztem. Nem volt alkalmam vele foglalkozni, hiszen a gyerekek azonnal körbe álltak. Imádtam ezt a pillanatot. Minden hónapban a legszebb dolog, ami történhet velem. Leguggoltam, hogy magamhoz tudjam ölelni őket. Alaposan megfigyeltem az arcukat, a vonásaikat és azt, hogy mennyit nőttek az utolsó látogatás óta. - Olyan szép a hajad!

- Te beszélsz, angyalom? - megérintettem Camille haját, aki kuncogva megfogta a kezem, majd váratlanul Chase felé húzott. A testem nem állt ellen, viszont az agyam megálljt parancsolt. Elpirultam, amikor a kislány megölelte Chase derekát.

- Ismeritek egymást? - Camille tekintete szinte csillogott, az arca pedig tele volt boldogsággal. Nem ronthatom el a boldogságát a köztem és Chase között történt nézeteltérésekkel!

- Persze, hogy igen. Mi ketten nagyon jó barátok vagyunk - meglepődtem, amikor Chase válaszolt. Azt hiszem, hogy ő is hasonló módon gondolkodik, ezért megkönnyebbülten elmosolyodtam. - És te ismered Alicia nénit? - simogatta a kislány haját.

- Igeen! Nagyon sokat szokott jönni hozzánk. Mindig szokott hozni játékot és finom sütit is. Szeretjük őt! Hé! Én is hadd nézzem meg őket! - felnevettünk amikor a gyerekek felbontották az ajándékokat, ezért a szoba közepén helyet foglalva szinte azonnal játékba kezdtek. Mi ketten oldalt álltunk és váltottunk pár szót a felügyelőkkel.

- Hálásan köszönjük, hogy ezúttal ketten is eljöttek. Ritkán szoktunk ilyen kedves látogatókat kapni, ezért minden köszönet maguknak szól - én csak mosolyogtam, hiszen ezt természetesnek tartottam. Chase mellettem állt, aki le sem vette a szemét a gyerekekről. Még nem volt alkalmam beszélni vele, ezért úgy döntöttem, hogy megragadom az alkalmat. Amikor ketten lettünk, a színes asztalokra támaszkodtunk, majd a torkomat köszörültem.

- Nem is tudtam, hogy te is... - próbáltam a megfelelő szavakat keresni, viszont nehezen ment. Eszembe jutott amit Joel az imént mondott. Bármi is legyen az a dolog, ami miatt Chase haragszik rám, azt hiszem, hogy az most várhat. Várhat egy darabig. Chase összefonta maga előtt a kezét, majd felvonta a szemöldökét.

- Soha nem kérdezted - mélyen a szemembe pillantott, ezért próbáltam nem elpirulni.

- Igen. Talán azért mert az esetek többségében egy elérhetetlen kősziklának mutatod magad! - kijelentésemre elnevette magát, ezért én is kuncogva a fejemet csóváltam.

- A kősziklák nem járnak gyerekekhez - végig nézett rajtam, majd váratlanul a kezét nyújtotta. Nem tudtam, hogy mit szeretne, ezért egy darabig szemezgettem vele. - Nincs mitől félned. Ma este nem leszek kőszikla - a mondattal ismerkedtem, ízelgettem, végül rájöttem arra, hogy kíváncsian várom ezt az énjét. Én csak sóhajtva bólintottam, majd fülem mögé tűrtem az egyik hajtincsemet.

- Ilyen is létezik? - suttogtam, mire megfogta a kezem, és a színes szobából egy másik helyiség felé sétáltunk. Sötét folyosó egy olyan szoba felé vezetett, amire nem számítottam. - Én itt még nem jártam - pillantottam felé, miközben megálltunk egy fehér ajtó előtt. A szívem a torkomban dobogott, hiszen közel kerültem hozzá, viszont valamiért úgy éreztem, hogy ez nem egy boldog pillanat lesz. Az ajtót színes matricák, bébi oroszlán és pingvin matricák díszítették. - Mi van az ajtó mögött?

Chase lesütötte a szemét, majd a fejét rázta. - Baba. Egy olyan baba, akinek óvó anyai karok között lenne a helye - fél szemmel felém pillantott, majd lenyomta a kilincset, és az ajka elé tette a kezét. A letisztult szobában egy kiságy volt, az ágyban pedig egy baba feküdt. Amikor megpillantottam az arcát, a szemem elé tettem a kezem, hogy ne sírjam el magam. A baba magányosan aludt, kicsi játéka mellette volt és gondosan be volt takarva. Könnyes szemmel figyeltem, hogy Chase a baba fölé hajol, majd nyom egy puszit az arcára.

- Ez a baba... - motyogtam.

- Kicsi? - kérdezett vissza, mire bólintottam. - Mikor többet jártam ide, a felügyelők azt mondták, hogy az édesanyja magára hagyta a szülést követően. Senki nem ment érte, hogy haza vigye, ezért a kórház egyszerűen csak...

- Ide passzolta? - fájdalmasan mondtam ki a szavakat, hiszen meghatott a története. Chase bólintott, majd a kiságy keretére markolt. Hihetetlen volt látni a gyerekek iránti szeretetét. Hihetetlen volt érezni és tudni, hogy odaadó és más mint amit eddig mutatott belőle. - Kisfiú?

- Igen - motyogta alig hallhatóan. Chase és a baba között kapkodtam a fejem. Nem tudtam megmagyarázni, hogy mi történik, de Chase ragaszkodott ehhez a babához. - Ha tehetném akkor... - oldalra pillantott, majd kezével letörölte az arcát. - De nem tehetem - hátat fordított, összefonta maga előtt a karját, majd a szemembe nézett. - Egy babának édesanya nélkül felnőni, nem szabad - fürkészte az arcomat. - Olyan mintha óvoda nélkül mennél iskolába. Nem tudsz semmit, nem tanítottak semmit és teljesen magadra vagy utalva - fejét rázta, majd mosolyt erőltetett magára.

- Ennyire a szíveden viseled a sorsukat? - elé álltam, majd a karjára simítottam a kezem. Ő csak engem fürkészett, nem mondott semmit, csak felsóhajtott. - Téged is lehet látni elérzékenyülve. És nekem elhiheted, hogy ez nem a gyengeség jele. Ez csupán azt jelenti, hogy szeretsz - vettem a bátorságot, majd a mellkasára simítottam a tenyerem. A kezemet nézte, de nem mondott semmit. Nem tudom, hogy mire gondolt, vagy mi járt a fejében. Soha nem lehet tudni, hogy mi jár a fejében. Rengeteg emberrel ellentétben ő nem nyitott könyv. Mert ő keveset add magából. Mindig csak minimálisat. Meglepődtem, amikor a baba sírni kezdett. Azonnal kizökkentünk, majd megfordultunk, amikor Chase kiemelte az ágyból. Hátra léptem, a szemöldökömet ráncoltam. Chase tökéletesen fogta meg a babát és tartotta meg a fejét. Mellkasához ölelte, majd a cumiját kereste.

- Ide adod kérlek a cumiját? - a kék színű takaró között megpillantottam az említett dolgot, ezért Chase kezébe adtam, aki azonnal elfogadta. - Semmi baj kicsikém. Itt a cumid - könnybe lábadt szemmel figyeltem ahogy a baba Chase arcát nézi. Tudjàtok, hogy milyen egy baba tekintete? Eltudjàtok képzelni azt az ártatlan, gyönyörű tekintete? Chase elmosolyodott, és azt hiszem, hogy most először őszintén tette.

- Gyönyörűek vagytok - szólaltam meg, ő pedig felém nézett.

- Összeillünk, mi?

- Hm! - nevettem. - Nagyon is - ráncoltam a szemöldökömet, de nyílt az ajtó és az egyik felügyelő lépett be rajta. Chase nem látta, viszont a nő nagyot nyelt, szájàt pedig résnyire nyitva hagyta. - Chase...

- Nem szeretnék zavarni - mikor megszólalt, Chase megköszörülte a torkát, majd visszafektette a babát a kiságyba. - A gyerekek hiányolják magukat.

- Máris vissza megyünk - az ajtó felé léptem, viszont Chase egy utolsó pillantást vetett a babára, aztán kiléptünk az ajtón.

Az este további részében játszottunk a gyerekekkel. Kettőnk közül én voltam az, aki többet játszott és futott, ezért az udvarról beérve zihálva helyet foglaltam Chase mellett. Ő az egyik fiúval kártyázott, és ördögi vigyorra húzta az ajkát, amikor meghallotta, hogy zihálok. - Először törődj inkább a saját állapotoddal, és aztán az enyémmel - nem akartam őket kártyázás közben megzavarni, viszont ezt nem hagyhattam szó nélkül.

- Te pedig fogadd el a másik segítségét. Ne legyél makacs és öntelt - hátra túrtam a hosszú hajamat, ő pedig végig nézte a jelenetet. Tekintetében ezúttal sem tudtam olvasni, ezért csak felsóhajtottam. - Most meg mit bámulsz? Eljutott hozzám a hír - megigazítottam a szoknyámat. Tudtam, hogy ez nem az alkalmas hely és idő erre a témára, viszont nem volt más választásom. Megkérdeztem, amit akartam. - Tettem ellened bármikor bármi rosszat, ami miatt nem akarsz velem együtt dolgozni? - kérdésem nem lepte meg, viszont a távolba meredt. Valami lejátszódott benne, viszont nem tudhattam, hogy mi. Egy pontot figyelt, a szeme szinte könnyben úszott. Kihúztam magam, hiszen kezdtem rosszul érezni magam. - Rosszat kérdeztem, Chase?

- Menj játszani a többiekkel, kicsim - mikor elfutott a fiú, ő letette elém a kártyákat, és így szólt: - Nagyon rosszat - majd szinte lassított felvételben láttam, hogy végig néz rajtam és kisétál az udvarra.