Magányra volt szükségem, ezért sem bántam, hogy a hétvégén teljesen egyedül voltam. Jennifer fodrászhoz és manikűröshöz ment, ezért magaménak érezhettem az egész házat. A kanapéra dőlve élveztem a Netflix műsorait, de közben a gondolataim szinte megöltek. Egy kényelmes futó nadrágban és fehér pólóban ültem a kanapén, telefonomat pedig a kezemben forgattam. A srácok és az egész csapat járt a fejemben. A sérülésem után elképzelni nem tudtam, hogy én valaha újra lábra tudok majd állni. Most van egy esélyem, de én nem élek vele. Oldalra pillantottam, hiszen két tűz közé szorultam. Szerettem a fiúkat, hiányzott a csapat és a megszokott légkör. Viszont az én makacsságom határtalan tud lenni. Nem akartam Alicia segítségét elfogadni, nem akartam a közelébe kerülni, de közben meg akartam a fiúkat, vágytam a csapatomra. Rossz, amikor a szív és az ész harcol. Soha nem tudni, hogy mi a végkimenetele, hogy jó döntést hoz vagy inkább rosszat. - Nem tudom, hogy mi legyen - kezemet a sérült térdemre helyeztem, közben ujjaimat összeszorítottam. Sokszor éltem át álmomban és fejben a baleset pillanatát. És senkinek nem kívánom azt, hogy a rossz emlékek rabja legyen. Mert pontosan tudom, hogy milyen szar és kiábrándító érzés. De mit tegyek? Hallgassak a szívemre, vagy inkább az eszemre figyeljek? Mi lehet a megfelelő döntés?

- Megjöttem! Tudom, hogy nem vártál vissza, ezért meglepetés! - Jennifer frissen festett hajjal és szikrázó mosollyal sétált be az ajtón. Ezzel pedig megérkezett a következő problémám is. Jennifer nem szívesen látott személy a házamban, viszont nem tehetem az utcára. Lehetnék szemétláda és kidobhatnám, hiszen minden jogom meglenne hozzá. De után hogy tudnék tükörbe pillantani? Sehogy. Szerintem.

- Nagyon jó! Akkor legyen szép napod - lekapcsoltam a tévét és azt terveztem, hogy a szobámba megyek, de természetesen feltartott.

- Ma főzhetnék én! - kijelentése miatt elkerekedett szemekkel megfordultam, hiszen nem akartam elhinni, hogy ezt komolyan gondolja. Ő? Főzni? Az én konyhámban? Ez a csaj megvan húzatva! - Emlékszem, hogy melyik főztömet szeretted igazán - vállra akaszthatós táskáját a kanapéra dobta, majd elmosolyodott.

- Nem! Neked az én konyhámban semmi keresnivalód sincs - feltettem a kezem, hiszen éreztem, hogy kezd kihozni a sodromból. Főzni akar? Az én konyhámban? Vicc!

- Te úgysem használod - sértődötten összefonta maga előtt a karját, majd hátra söpörte a behullámosított haját.  - Miért tartasz tőlem távolságot!? Miért nem férsz meg mellettem? - elnevettem magam, hiszen vicces, hogy ezt kérdezi. Pontosan tudja, hogy mi a bajom vele. Pontosan tudja, hogy mit csinált velem egy évvel ezelőtt, tudja, hogy elhagyott amikor lesérültem. Ő volt az egyetlen akiben bíztam annyira, hogy meg sem fordult a fejemben az, hogy magamra hagyna vagy elköltözne. Viszont mégis megtörtént a lehetetlen, hiszen a sérülést követően Jennifer kilépett az életemből. Semmit nem hagyott hátra, még a tőlem kapott ékszereket is magával vitte. Akkor éreztem igazán azt, hogy senkiben nem lehet bízni, mert mindenki átbassz, mindenki hátha szúr. És biztos vagyok abban, hogy soha nem bocsátok meg neki. Soha.

- Egyszerűen csak kerüld el a konyhámat! - utasítottam, aztán kimentem a pályára kosarazni.

Aggódó tekintettel fürkésztem a fiú arcát, aki nyugodt légzéssel aludt a műtét befejeztével. Összefontam magam előtt a karomat, a kórlapját pedig a hónom alá csaptam. Hihetetlen, hogy a baj nagyon hamar és váratlanul megtörténik. Elég egy meggondolatlan mozdulat, és valakinek baja eshet. Sajnáltam a fiút, hiszen Chase aggódó arckifejezését juttatta az eszembe. Nem felejtem el azt, hogy mennyire félt. Szinte rettegett és görcsösen imádkozott a fiú életéért. - Hogy hívnak, Mason? - felnyitottam a lapját, majd elolvastam a teljes nevét és az adatokat, amit bevittek róla a rendszerbe. Nem tudtam meg sok információt róla, csak azt, hogy hol született és hova járt általános iskolába. Miközben a sorokat olvastam, hirtelen jutott eszembe valaki, ezért amikor a főorvos belépett a szobába, Joel szemébe pillantottam. - Kérdezhetek valamit? - ő csak bólintott, majd előhúzta a zsebében található lámpát, majd ujjaival kinyitotta a fiú szemét és belevilágított. - Ki fizette ki a fiú műtétjét? Itt azt olvasom, hogy rendezték a költségeket - Joel elmosolyodott, majd megállt az ágy mellett.

- A barátod, Collins! Igen nagyvonalú volt a fiút illetően! Nem csak a műtétet, de a további ápolásért is nem kevés mennyiségű pénzt utalt át - annyira meglepődtem, hogy felszaladt a szemöldököm. Erre nem számítottam, ezért oldalra fordultam. Chase fizette Mason műtétjét? Miért tette?

- Miért? - suttogtam, de a látottak alapján hangos voltam, hiszen Joel tanakodva pillantott rám. Ekkor legyintettem, majd elmosolyodtam. - A lényeg, hogy a fiú épsége helyre jöjjön. Aggódtam érte.

- Nincs miért. Az új sebészünk állta az ütéseket - bólintott. - Hogy is hívják, őő Omar! - csettintett egyet. - Ügyes keze van!

- Így igaz - húztam ki magam. Joel az ajtó felé sétált, de mielőtt kilépett volna rajta, megfogta az ajtófélfát és felsóhajtott.

- Igazán nem akarok beleszólni, nem tartozik rám, de tudtál beszélni azóta Chase Collinsal? - elhúztam az ajkam, hiszen mindenki tudja, hogy erre mi a megfelelő válasz. Túlságosan egyszerű lenne, ha Chase beadná a derekát és nem játszaná az elérhetetlent. A fejemet csóváltam. - Kár. Jó lett volna az a pénz. Plusz, a hírnevünk is bővül - ekkor megfogta magát és kilépett az ajtón.

- Szerinted tehetek arról, hogy Chase Collins makacsabb az öszvérnél is? Biztos fejre ejtették kiskorában! Az sincs kizárva, hogy az ufók küldték - hirtelen indultam meg Joel után, ezért nem számítottam arra, hogy a bejárati ajtóban beleütközök az imént említett félnótásba. Ahogy az lenni szokott, Chase Collins szigorú tekintettel üdvözölt, borostyán és arany árnyalatú szeme csillogott, ajkát rövid vonallá húzta. Arca éle szinte páncélként szolgált, ezért a sima, makulátlan bőrfelületet figyelve összefontam magam előtt a kezemet. Mint mindig, most is egy Adidas melegítő szettet viselt, ezt pedig kiegészített a szintén fehér baseball sapka a fején. Csillogó óra díszelgett az arany barna bőrén, bokája pedig stílusosan kilátszódott a nadrág alól. - Fogadni mernék, hogy a te bagoly füled mindent meghal - álltam félte, hiszen hátra tett kezekkel belépett Mason szobájába.

- Igazából csak azt, amiben elhangzik a nevem - a fiút figyelte, alaposan megnézte az arcát és az állapotát.

- Az lett volna a második tippem.

- Mason hogy van? - figyelmenkivül hagyta a  piszkálódást, ezért furcsán figyeltem őt. Az esetek többségében vevő a hasonló viccekre, most viszont olyan, mint amilyen lenni szokott: rideg, barátságtalan és...egyszerűen csak  Chase Collins.

- Szerencsére felépül. Jól sikerült a műtét - nem tudtam, hogy rosszat mondtam e, hiszen fennhangon hümmögött, majd szinte lassított felvételben láttam, hogy felém fordul és tökélet kiejtéssel spanyolul kezd el beszélni. Nem tudtam, hogy mit mondjak, ezért csak értetlenül oldalra biccentettem a fejem. Miután észre vette magát, bólintott.

- Oh, azt hittem, hogy szereted a...spanyolt. Szereted? - piszkálta az állát. - Mivel jobb egy spanyol férfi? Többet tud? Vonzóbb? - miközben hangosan tanakodott, addig én figyeltem és hallgattam. - Tegyük fel, hogy van egy spanyol haverod, és vagyok én - magára mutatott, majd folytatta. - Nos, mindketten tudjuk, hogy nézek ki, ezt nem is kell részleteznem. Te kit választanál? Engem, aki sportos, fiatal és jóképű? Vagy egy olyat, aki bőrcipőt visel és tegyük fel, hogy orvos? Hm? - fonta keresztbe a kezét. - Kit választanàl? - annyira váratlanul ért ez az egész, hogy elpirultam és a cipőmet néztem. Nem értem őt. És azt hiszem, hogy Chase Collins úgy fog egyszer a sírba menni, hogy élete során senki nem tudta őt megérteni. Nem tudtam, hogy miért kérdezi, és igazàból nem is értettem.

- A spanyol férfiak jól néznek ki - tollamat a kezembe vettem, majd csattogtattam, hogy eltereljem a figyelmemet. Erre nem várt reakciót kaptam, hiszen ismételten spanyol nyelven kezdett el beszélni. - Nem értek spanyolul!

- Én igen! És be kell valljam, hogy szinte tökéletes a kiejtésed! - meglepődtem, amikor Omar lépett be az ajtón, ezért elkerekedett szemekkel pillantottam Chase felé, aki a plafonra nézett. - Kit tisztelhetek meg? - Omar mellém állt, majd a kezét nyújtotta Chase felé. Chase egy darabig figyelte őt.

Szerintetek bemutatkozik neki, vagy szó nélkül lelép?

- Jobbulást kívánok a fiúnak! - Chase elsétált mellettünk, ezért pislogás nélkül figyeltem, hogy távozik a szobából. Omar elnevette magát, majd átvette tőlem a kórlapot.

- Érdekes fickó!

- Nekem mondod? Kész útvesztő a fickó - sóhajtva pillantottam a cipőm felé, viszont Omar furcsa tekintettel ajándékozott meg. Láttam rajta, hogy magyarázatot vár, ezért folytattam. - Ismerem - bólintottam. - De nem vagyunk valami jóban. Emlékszel, meséltem egy fiúról aki ott hagyott a bál estéjén? - Omar szaporán bólogatni kezdett, ezért csettintettem egyet. - Hàt ő az!

- Nahát! - nevette el magát. - Micsoda véletlen. Mi dolgozok együtt?

- Úgy volt, hogy én ápolom. Gyógytornászként.

- És? Miért nem?

- Nem akar velem együtt dolgozni - Omar összehúzott szemekkel végig nézett rajtam, majd fejét rázva elmosolyodott. Kezemet széttártam, és megindultam a recepciós felé.

- Szóval csak arra lennék kíváncsi, hogy engem, vagy egy spanyol férfit választana? - egy ismerős kérdést hallottam meg, ezért a recepció előtt megállva figyeltem Chaset, aki beszélgetni próbált a monitor mögött ücsörgő munkatársammal. Majdnem elnevettem magam, de nem akartam elrontani Chase pillanatát.

- A spanyol férfiak jól néznek ki - válaszolta egyszerűen Charlotte. Elnevettem magam és összefontam magam előtt a karomat.

- Én megmondtam - Chase megfordult, majd egyenesen a szemembe pillantva elnevette magát. - Egyébként miért is fontos ez?

- Viszlát, Alicia! - intett, és a kijárat felé sétált.