A friss levegő egy menekülő út volt a számomra. Megkönnyebbülten léptem ki az udvarra. Kezemet csípőre helyeztem, szabad kezemmel pedig a homlokomat masszíroztam. Nem lepődtem meg Alicia kérdésén, viszont annál rosszabbul esett. Nem tudtam, hogy mire gondoljak, hiszen a gondolataim ezer felé jártak. "Tettem ellened bármikor bármi rosszat, ami miatt nem akarsz velem együtt dolgozni?" Állandóan ez a kérdés járt a fejemben. Imádkoztam, hogy felejtsem el, hogy figyeljek inkább a gyerekekre, de Alicia szavai uralták az egész testemet. Benne voltam a szarban, alapjáraton benne voltam, de nem akartam, hogy jobban magával húzzon. Az már évekkel ezelőtt megtörtént. Azóta a nap óta folyamatosan menekülök. Menekülök, hiszen nem akarok az ő közelében lenni. - Sejtesz valamit, Alicia? - suttogtam a sötét udvar szélén állva. - Sejtesz valamit?

- Ezt figyeld Chase bácsi! El tudom venni a labdát - egyik kisfiú engem szólított, ezért a megvilágított köves focipályát figyeltem. Elmosolyodtam, hiszen a fiúk egymást lökdösve fociztak, próbáltak kapura rúgni, viszont ez nem sikerült. - Na! Menj már innen! - és ekkor megtörtént a baj. Szinte lassított felvételben láttam, hogy az egyik fiú meggondolatlanul meglöki a másikat. Csak egy szempillantás volt az egész, egyet pislogtam, és a fiú már a földön feküdt. Kettőt pislogtam, megindultam hiszen nagy kiabálás tört ki.

- Félre! Azt mondtam, hogy félre! - nem voltam elég gyors, hiszen mindenki kifutott a nagy hangzavarra. A felügyelők szinte megelőztek, viszont én voltam az, aki letérdelt az eszméletét vesztő fiú mellé. - Istenem... vérzik a feje - fénylő tenyeremre pillantottam, hiszen megsérült a feje. A gyerekek Alicia mögé bújtak, a felügyelők pedig mentőt hívtak. - Mentőt! Hívjanak egy mentőt - az egyik felügyelő befutott az ajtón, viszont tudtam, hogy a mentőautó nem fog időben kiérni. Mert a mentő, soha nem ér időben. - A pokolba! Alicia! Bemegyünk a klinikára! - fájdalmas arccal letérdeltem, majd magamhoz öleltem a fiút.

- Chase. Mindjárt ide ér a mentő, hidd el! Pár perc az egész és... - de nem tudtam oda figyelni, hiszen a kezemre pillantottam. Vér borította. A kisfiú fejére néztem, az is vérzett. Elkapott egy borzongás, egy furcsa és ijesztő érzés. Kicsiket pislogtam, a fejemben rég nem hallott hangokat hallottam. Emlékek. Régi, eltemetett emlékek és zajok uralták az egész elmémet. Már nem a focipályán voltam, hanem egy családi ház felé futottam. Nem láttam sok mindent, de hallottam a fejemben kavargó, az elmémben tomboló hangokat. "Minden csupa vér! Itt minden csupa vér!" A saját hangom szinte gyerekhangként zengett a fejemben. Elrabolt egy emlék, egy régi trauma amely keserűen a múltba rántott. A gyerekek között álltam, közben mégsem. A fiút tartottam, de közben máshol voltam. Nagyokat pislogtam, valaki a karomat ráncigálta. "Ne! Mi történt itt!? Mi történt itt!?"

- Chase! Chase, figyelsz te rám? - nagyokat pislogtam, Alicia pedig előttem állt. Éreztem, hogy folynak a könnyeim, biztos voltam abban, hogy elbambultam pár percre. - Mindjárt ide ér a mentő!

- Nem! - egyenesen az autó felé futottam, Alicia pedig követett engem. Minden lépés után halványult az emlék, és visszazökkentem a valóságba. - A mentő soha nem ér időben, nem érted!? - Alicia összerezzent, hiszen megijedt tőlem. Sajnáltam, de nem tudtam ezzel foglalkozni. A fiút befektettem a hátsó ülésre, majd becsaptam az ajtót. Alicia remegett, a könnyei záporoztak és biztos voltam abban, hogy félt tőlem.

- Mit tudsz te erről? - utánam futott, megragadta a kezemet, majd magával szembe fordított. Fájdalom jele suhant át az arcán, láttam rajta, hogy összetört.

- Sajnálatos módon kibaszottúl sokat! És most velem jössz, vagy itt maradsz! Nem érdekel - remegő kezekkel a kormány mögé ültem, ő pedig megkerülte a terepjárót és beült mellém az ülésre. Nem vártam meg, hogy bekösse magát. Azonnal padlógázt nyomtam, mert tudtam, hogy a fiú veszélyben van. Vezetés közben a szám elé tettem a kezem, üres volt az út, ezért felkapcsoltam a reflektorfényeket.

- Kössd be magad, kérlek - sziszegte, de én figyelmenkivül hagytam őt. Nagyobb problémánk is volt ennél, ezért sóhajtva próbáltam lenyugodni.

Megijedt, rettegett és féltette a fiú életét. Ennyit tudtam meg. Viszont a kérdéseimre soha nem kapok választ. Chase lefagyott, amikor megfogta a fiút és felvette a talajról. Megijedtem, soha nem láttam még ilyennek. Olyan volt, mintha eszébe jutott volna valami, mintha valami miatt emlékezett volna. Tudtam, hogy az emlékek szeretnek játszani velünk, arra viszont nem jöttem rá, hogy mi történt pontosan. Most mellette ülve, meg sem mertem szólalni. Percenként pillantottam felé, viszont ő egy láthatatlan pajzsot emelt maga köré. Újra szikla szilárd volt, egy domináns, aljas alak. Nem ismertem rá. Ő nem az az ember, aki azt a babát tartotta a karjai között. Nem mertem megszólalni, mert tudtam, hogy ezúttal nem lenne jó beszélgető partner. Összehúztam a szemem. A mentőautóval kapcsolatban volt pár furcsa kijelentése. Pontosan úgy viselkedett mint aki egyszer átélt volna ehhez hasonlót. A kórház felé vezető útra hajtottunk, velünk szembe pedig egy mentőautó száguldott szirénázva. A kék és piros fényei miatt alig láttam, ezért amikor az ellenkező irányba tartva elszáguldott mellettünk, nagyot nyeltem. - Igazad volt - suttogtam a könnyeim között. - Nem ért volna oda időben - Chase arcát figyeltem, de semmit nem tudtam leolvasni róla. Annyit láttam, hogy félt. Nagyon is rettegett. - Örülök, hogy időben vagyunk.

- Én is - ennyi választ kaptam. Rövid volt, mégis elég hosszú ahhoz, hogy megnyugodjak és kicsit lehiggadjak.

Remegő lábakkal futottam be a klinika fotocellás ajtaján. Hangomra és érkezésemre mindenki mozgolódni kezdett, kiabáltam, hogy azonnal jöjjön egy orvos, mert a fiú feje vérzik. Nem jutottam sokáig, mert tolóágyat húztak hozzám, majd sietősen elvették a fiút a karjaim közül. Üveges tekintettel figyeltem, hogy betolják őt a műtőbe, ezért hajamba túrva megálltam a modern folyosó közepén. A falnak támasztottam a lapockámat, majd a futónadrágom mély zsebébe csúsztattam a kezem. Lesütöttem a szemem, majd megcsóváltam a fejed. - Add istenem, hogy ne legyen nagyobb baja - nem lepődtem meg magamon, hiszen mindig is a szívemen viseltem a gyerekek sorsát. Én is voltam gyermek. Sokat sérültem gyerekként, én sem voltam mindig egy jó fiú. Sokat másztam fára, loptam a szomszéd néni kertjéből és szerettem magasabb kerítésre felmászni. Sokszor megkarcoltam magam, üvegszilánkba és szögbe léptem. Ennek a kisgyereknek nincs anyja és apja akik most sírva ácsorogjanak a klinika folyosóján. Nincs anyukája, aki férje vállán sírja ki a fiú balesetét. Nekem volt. Neki viszont nincs. Szülei helyett én voltam csak, de én sem teljesen. Ezért akartam mindent megtenni azért, hogy érezze a támogatásomat, és érezze azt, hogy aggódom érte. Sokszor figyeltem ezt a kisfiút, Mason egy jó és ártatlan lélek. Megérdemli, hogy valaki legyen mellette, hogy valaki aggódjon érte. - Minden rendben? - mikor előre pillantottam, megláttam őt, ahogy halvány mosollyal az arcán engem néz. Nem volt minden rendben, de nem az a férfi voltam, aki kimutatja az érzéseit. Bólintottam. - Neked köszönhetően megmenekül. Te hoztad be - nem tudtam Alicia szavaira figyelni, hiszen amikor le pillantottam, megláttam a pólómon található vér foltot. Undorodtam, utáltam a vér látványát. Vér. Számomra ez több mint kínzás, több mint amit eltudnék viselni. Csak néztem a foltot, szinte éreztem a szagát. Undorító. - Jól vagy? Chase? - megragadta a karomat, de én eltaszítottam magamtól.

- Hagyj! Most hagyj - megfordultam, azon voltam, hogy a férfi mosdót megkeressem. Mindenki engem és a vér áztatta pólómat figyelte. Tudták, hogy én mentettem meg, de engem ez nem érdekelt. Szükségem volt egy másik pólóra. Remegő kezekkel löktem be magam előtt az ajtót, a véráztatta tenyerem megcsúszott az ajtó felületén. Egy mozdulattal húztam le magamról a pólót és dobtam a kuka legaljára. Félmeztelen álltam, segítségkérően a mosdókagyló felé görnyedtem. Szédültem, nem voltam önmagam. Mellkasom gyorsan emelkedett fel és le. Víz! Vízre volt szükségem. Megengedtem a vizet, alá tettem a kezem és az arcomat locsoltam. Az arcomat és a tarkómat ért hideg víz ellenére sem tértem magamhoz. Baj van! Azt hiszem, hogy rohamom van! Falnak vetődtem, kezemet a meztelen mellkasomra helyeztem. Vér...el fogok ájulni.

Chase eltűnt. Láttam, hogy a férfi mosdó felé tart, viszont már egy jó ideje nem jött ki onnan. A folyosón állva számoltam a másodperceket, figyeltem, hogy az idő rohamosan telik, de az ajtó nem nyílt. Chase és én nem vagyunk jóban, még csak közel sem álltunk egymáshoz. Viszont az este mindkettőnknek megterhelő volt, ezért kezemet piszkálva megindultam a mosdó felé. Bátortalanul sétáltam előre, minden lépésem bizonytalan volt, a lábam pedig remegett. Sajgott a mellkasom, azt éreztem, hogy valami nincs rendben vele. Kezemet a férfi mosdó kilincsére helyeztem, majd vállammal belöktem az ajtót. Annyira előre hajoltam, hogy közben nem vettem észre a testet, amibe szó szerint bele ütköztem. Megijedtem, a lélegzetem is elállt, amikor Chase Collins meleg, és izmos teste szinte pajzsként állított meg. Annyira zavarba jöttem, hogy nem tudtam másra figyelni, csak a tetoválással borított mellére, és a kockás, erős hasfalára. A bőre szinte arany barna volt, tökéletes és szőrtelen. Nagyokat pislogtam, lassan fel pillantottam. Megfigyeltem az erős állát, a vékony, puha ajkát és a szimmetrikus arcvonalát. Tekintete néha zöld, néha pedig sötét színben ragyogott. A borostyán legsötétebb árnyalata jutott róla eszembe. - Én csak aggódtam érted - biztos voltam abban, hogy arcát víz érte, hiszen a haja pár tincse nedvesen a homlokához hajolt. Ettől kicsit kisfiús kisugárzást kapott. Páncélként nézett le rám, tekintetét még a leghegyesebb nyílvessző sem tudná megsebezni. - Hol van a felsőd? - jutott hirtelen az eszembe.

- Kidobtam - vállamra helyezte a kezét, majd szinte lassított felvételben láttam, hogy félmeztelen elsétál mellettem és kilép az emberekkel teli folyosóra. Én csak pislogás nélkül figyeltem az embert, akit lehetetlenség megfejteni.