Késő este csalódottan fésültem a kiengedett hajamat. Nem akartam unatkozni, ezért a Netflixen elindítottam egy filmet, viszont hamar rá kellett jönnöm arra, hogy csak háttérzajnak szolgál, hiszen egyáltalán nem tudtam a filmre koncentrálni. Nem tudtam másra gondolni, csak rá. És ez miatt bűntudatot éreztem. Chase nem vonzó. Legapróbb vonzalom jelét, egy szikrát sem kellene éreznem iránta. Viszont valamit érzek. A fésülködős asztal előtt ültem, a telefonomat a kezemben tartottam, hiszen jött egy kéretlen üzenetem. Normál körülmények között nem szoktam megnyitni, viszont most máshogy cselekedtem. Meglepődtem, a szemöldököm felszaladt, hiszen Chase írt nekem egy üzenetet. A telefont közelebb tartottam az arcomhoz, hogy eltudjam olvasni a tőle kapott üzenetet.

21:12 Chase;

Szabályosan csinálom?

A kérdés mellé küldött egy képet is, ezért elpirulva őszinte mosolyra húztam az ajkam. A fényképen magát fotózta, ahogy gimnasztikázik és nyújtja a lábát. Éreztem, hogy elpirulok, hogy a szívem rég nem érzett tempóban kezdett dobogni. A képen eszméletlenül jóképű volt, bár ezen nem lepődtem meg. Fekete futó nadrágot és fehér pólót viselt. Baseball sapka nem volt rajta, viszont az összkép magáért beszélt. Nem értettem és nem tudtam, hogy ezzel mit akart elérni. Talán bűntudata van? Vagy ennyire unatkozik? Ez Collins féle bocsánatkérés lenne? Végülis mindegy, hiszen ezzel a gesztussal levett a lábamról. Sajnos.

Úgy gondoltam, hogy válaszolok neki.

21:20 Alicia;

A látottak alapján sokat kell még fejlődnöd. De rám nincs szükséged, szóval sok sikert hozzá!

Megmagyarázhatatlan okból vigyorogni kezdtem, és ez miatt utáltam magam. Chase Collins nem ért máshoz, csak ahhoz, hogy csalódást okozzon és összetörjön szíveket. És ezt nekem kellene a legjobban tudnom. Ő volt az, aki összetörte a szívemet. Most az élet visszahozott hozzá. De miért? - Miért hozott veled össze a sors? - összehúzott szemekkel kihúztam azt a fiókot amit mindig is féltve őriztem. Az eltelt évek alatt egyre ritkábban húztam ki es vettem kezembe a tartalmát. Mindig úgy éreztem, hogy nekem nincs szükségem a fájdalomra és nem akarom, hogy hiányozzon. Most viszont újra kezembe vettem az akkor készült képet, amikor magamban is bevallottam, hogy visszavonhatatlanul szerelmes lettem belé. A fénykép a bál estéjén készült. Ott állt a kislány, mellette pedig egy fiú, aki nem hasonlított erre a férfira. Ne kérdezzétek, hogy miért tartottam meg a képet! Egyszerűen csak nem volt szívem kidobni. Most, hogy rá pillantottam, rájöttem arra, hogy a sors szánt nekem valamit. Vagy neki. Vagy nekünk. - Mi változott meg benned? - megsimítottam a kisfiú arcát, viszont a könnyem kicsordult a szememből. Szipogva letöröltem, hiszen választ akartam. Válaszokra vágytam. - Mi változott meg benned? - suttogtam alig hallhatóan.

Értetlenül álltam az előtt, hogy mosolyogtam. Nem tudtam eldönteni, hogy megbolondultam, vagy ép elméjű vagyok. Mosolyogtam Alicia üzenetén, hiszen makacs mint a gimiben volt. Azt hiszem, hogy benne semmi nem változott. Ugyan az a céltudatos, visszafoghatatlan és élettel teli lány. Illetve nő! Mert felnőtt lett. És azt hiszem, hogy nem is akármilyen. Meztelen álltam a szobában, a félhomályban újra pötyögni kezdtem, viszont az ujjam megállt a képernyő felületén. Előre pillantottam, hiszen nem voltam biztos a dolgomban. Mit írhatnék neki? Mit adhatnék magamból, ami tetszene neki? Semmit! Pont ez a probléma! Nem az a férfi voltam, aki padtársa lett a gimiben. Nem az az ember, aki mellette ült és titokban figyelte minden mozdulatát. A sötét szobában csak én voltam, ezért kihúztam az éjjeli szekrényem fiókját. Mindenkinek van a múltból valami, amit féltve őriz. Nekem is volt valami, amit senkinek sem mutattam meg. Egy fényképet húztam elő a könyvem alól, viszont a kép kopott és fakó volt. Magamra sem ismertem. A gyönyörű, vigyorgó lány mellett állt egy fiú, aki tapasztalatlan és fiatal volt. Minden szempontból fiatal volt. - Életem utolsó estéje amikor önmagam voltam... - arcom elé helyeztem a fényképet, hogy a kisfiú arcát megjegyezzem. És, hogy láthatom e magam előtt újra ezt a csillogó szempárt, ezt a magabiztos mosolyt? Soha! - Az utolsó...

- Mit tartasz a kezedben? - a plafon felé pillantottam. Ez a nő mindig ott van, ahol kibaszottúl nem kéne lennie. Felvont szemöldökkel visszatettem a képet a helyére, majd a félhomályban felé pillantottam. Ő végig nézett rajtam, ajkát pedig beharapta. - Apám... - suttogta. - Alaposan ki vagy gyúrva!

- Nincs jobb dolgod? - magamra húztam egy alsónadrágot meg egy pólót. - Például kereshetnél ingatlanokat vagy szingli gazdag pasikat - összefontam magam előtt a karomat, de Jennifer közelebb sétált. Nem akartam a szobámban látni, hiszen ez a nő egy bestia. Rövid hálóinget és selyem köntöst viselt. Kihívó ruhája nem takarta el a hosszú vékony combját, se a kemény mellét. Ha hülye lennék, megdugnám. Viszont az volt a helyzet, hogy ő arra sem volt alkalmas.

- Hiányzol, Chase - a jól begyakorolt őzike tekintetét rám villantotta, viszont engem már nem tudott irányítani. A gyenge hangja, a csábító ajka ereje már a múlté. - És ez az egyetlen vétkem. Itt állsz előttem és csak arra tudok gondolni, hogy milyen jók voltunk együtt. Például az ágyban... - kezét a mellkasomra helyezte, majd mélyen a szemembe pillantott. Tekintete csillogott, de csak egy játékos nézett velem farkasszemet. - Emlékszel, hogy mennyire passzoltunk? Nem szeretnéd felszínre hozni az emlékeket? - nagyokat pislogva a füléhez hajoltam, hiszen nevetséges amit csinált. Ujjammal megérintettem a hajam, majd így szóltam;

- Előbb lennék öngyilkos, minthogy veled egy ágyba feküdjek! - suttogtam, majd megindultam az ajtó felé.

- Viszont a kis ápoló izgatja a fantáziád, nem igaz!? - üvöltötte, ezért a hangnem miatt megtorpantam. - Vele szívesen ágyba bújnál, ugye? - nem tudtam, hogy nevessek vagy inkább sírjak. Ez a nő egyre hülyébb! Nem tudom, hogy a pénz vagy az ékszerek hiánya miatt kattant be, viszont ebből a házból minél hamarabb távoznia kell. - Tetszik neked... - ezt más hangsúllyal mondta, ezért ujjaimat ropogtatva megfordultam. Nem tudtam, hogy mit mondjak, ezért megrántottam a vállamat.

- Nem tetszik. Viszont a nyomába sem érhetsz - válaszoltam, majd kiléptem a szobából.

- Istenem, Omar! Miért nem mondtad, hogy felvettek!? - vigyorogva ugrottam Omar nyakába, amikor reggel az irodába belépve kellemes meglepetés fogadott. Amikor a recepción elhangzott az a mondat, hogy "új sebészt" kapott a klinika, akkor meg sem fordult a fejemben az, hogy Onar lehet az. Viszont most annyira örültem, hogy majdnem kiugrottam a bőrömből. - Szóval! Ezek után a sebészeten fogsz dolgozni? Alig hiszem el! - újra magamhoz öleltem őt, miközben a lapockámat átkarolva fogadta az ölelést.

- Meglepetésnek szántam. Nem akartam elmondani addig, amíg biztossá nem válik a pozícióm. Viszont most már nincs mit titkolni! - vigyorogva kiléptünk az irodából, majd megindultunk a jól ismert kávégép felé. Millió dolog lenne amit neki mondhatnék, viszont most teret akartam hagyni neki. - Viszont folyamatosan a segítségedre lesz szükségem. Semmit nem ismerek itt, ezért te leszel az idegen vezetőm - még csak most tűnt fel, hogy Omar ingben és elegáns fehér nadrágban volt. Sötétebb bőrét szépen kiemelte az ujján csillogó gyűrű meg a fehér mosolya. - Szóval? Örülsz? - széttárta kezét, ezért megcsapott a finom illata.

- Ez nem is kérdés! Viccelsz? - megálltunk a kávéautomata előtt, majd kiválasztottuk a kívánt kávét. Mindketten hosszú kávét kértünk, ezért miután kiadta a gép, tovább folytattuk a beszélgetést. Omar mindig is egy hatalmas meglepetés volt a számomra. Soha nem gondoltam volna, hogy vissza jön dolgozni. Mikor magam előtt láttam mindig a saját országában képzeltem el orvosként, viszont már most jól állt hozzá a modern, csillogó klinika.

- Sokat kell tanulnom és be kell majd illeszkednem. És azt hiszem, hogy ebben te fogsz segíteni - fél karral átkarolt, majd a kezében található kávéra pillantott. - Ennek víz íze van! Azt hiszem, hogy az otthoni kávé hiányozni fog - gondoskodott hangosan.

- És nagyon hiányoztál! - szinte lassított felvételben láttam, hogy egy fickó Aliciat öleli. A klinikán található egyetlen kávégép mellett álltak, viszont egymás szavába vágva beszélgettek valamiről. Alicia nem tudta, hogy jövök, hiszen az lett volna a célom, hogy kedveskedem egy reggeli kávéval és bocsánatot kérek a tegnapi óra miatt. Viszont meglepődtem, amikor egy soha nem látott fickó reggel kávéval fogadta és ölelgette őt. - És meg kell jegyeznem azt is, hogy gyönyörű lettél, Alicia! - kicsiket pislogva figyeltem a nő fehér mosolyát, figyeltem a szeme csillogását és azt, hogy ebben a pillanatban igazán boldog. Ujjamat a kezemben tartott pohárra szorítottam, majd lesütöttem a szemem. Megfordultam, elhaladtam egy kuka mellett és beledobtam a kávét. Zsebemből kihalásztam a telefonomat és egyenesen az edzőmet hívtam. A hátsó kijárat felé igyekezve az edzőm azonnal fogadta a hívást.

- Mizu?

- Vond vissza a kérelmet! Nincs szükségem Alicia Grey segítségére! Más klinikát választok! - mielőtt bármit mondhatott volna, kilöktem magam előtt a hátsó ajtót, viszont olyan dolog történt, amire nem számítottam. Újságírók tömege várt rám a hátsó bejárat előtt, ezért próbáltam tempót váltani, de csak bicegve sikerült az autóhoz eljutnom.

- Mi bajod van!? - ordította.

- Jól hallottad! - válaszoltam idegesen, majd figyeltem, hogy a sofőr padlógázt nyom. - Nincs szükségem Alicia segítségére.