Volt egy álmom. Bár inkább rémálomnak tűnt, mintsem egy olyan emléknek, amire boldogan tekintek vissza.  A meccs napja volt. Az egész csapat az öltözőben állt, mindenki izgatottan és adrenalinnal túlfűtve várta, hogy kezdetét vegye az év legfontosabb meccse. Az öltöző bel terében is hallani lehetett, hogy a Levi's Stadion tele van az emberekkel és a rajongókkal. Nem tudtuk, hogy mi vár ránk a meccs során, de tudtuk, hogy hatalmasat fogunk tarolni. - Mi vagyunk mi?! - feltettem a kérdést, amit minden meccs előtt felteszek. A csapat összes tagja felém pillantott, a sisakok védőrácsai mögött csillogó, motivált tekintetek néztek vissza rám.

- San Francisco49ers csapata! - kórusban üvöltötték, mindenki körbe vett aki számított: a barátaim, a családom és a testvéreim voltak. Ott volt Lewis, Peter, Adam és azok az emberek, akiknek óriásit köszönhetek. Mi nem egy csapat, hanem egy összetartó család voltunk. Középre helyeztük a kesztyűbe rejtett kezünket, majd egymás szemébe nézve elkiabáltuk magunkat. - San Francisco49ers csapata a biztos győzelem után vedeli majd a piát!

- Hé, Collins! - Adam, a legjobb barátom feltartott, miközben az egész csapat a stadion felé vonult. Hallottuk a bemondó hangját, a szurkolók kiabálását, ezért éreztem, hogy ma esti meccs sorsfordító lesz. - Megnyerjük, igaz? - kezét kettőnk közé tette, ezért a sisak védőrácsai mögül a szemébe pillantottam.

- Ez nem kérdés! Mi vagyunk San Francisco csapata! És csak a győzelemért hajtunk! Azt mondom, hogy verjük le a Sasokat - előre löktem Adam testét, majd a stadion szélén a többiekhez csatlakoztunk. Bőven volt rutinunk a tömeg kiabálásában és a lesi fotósok előrenyomuló csapatában. Kyle, az edző a lelátó alatt figyelt minket, közben egy riporternek adott interjút. Előttük haladtam el, ezért elcsíptem az utolsó mondatát;

- Bármi is legyen a meccs kimenetele, Chase Collins valaha volt legjobb formájában van és biztos nyerésre viszi a csapatunkat! Kezdődjön a meccs! - óriási tapsvihar közben lassan, de kezdetét vette a megismerkedés, a kézfogás, ami gyakran konfliktusokat szokott szülni. Megszoktam, hogy ilyenkor valaki mindig beleáll a másikba, ezért a kézfogások közben odafigyeltem a csapatomra. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltunk gyilkosok. Bennünk volt a vadállat, az ösztön, hogy mindenáron nyerjünk. A kérdés csak az, hogy ez mikor kerül a felszínre. A pálya közepén az utolsó ellenfél kezét is megfogtam, viszont érdekes dolog történt. Emlékeztek arra amikor konfliktusról beszéltem?

- El fogom törni a csontjaidat, Collins! - ennyi kijelentés elég volt ahhoz, hogy a csapatom három tagja neki menjen a fickónak, aki felhúzta az agyukat. A Sasok irányítójátékosa csak nevetett, miközben kiabálva próbáltam visszafogni a játékosaimat. Ez mindig ilyen szokott lenni. Védjük egymást, összetartozunk. Ha egy tesónak ártanak, a többi megvédi. Mindenki előre ment, egymást lökdösték, hogy neki menjenek Rocky Black személyének.

- Hé! Hé! Mi a faszt csináltok!? - Kyle felék futott és próbálta visszafogni a játékosainkat. - Koncentráljatok a meccsre! - szedte szét őket, majd aggódó pillantással nézett rám. - Ez nem lesz egy barátságos meccs - sóhajtotta. - Tartsd kordában a fiúkat! - lökött meg.

- Azon leszek! - kiabáltam. - Nincs balhé, nincs durvulás! - löktem meg a fiúkat. Muszáj volt átvennem egy irányítóhoz illő szerepet. Ilyenkor túlbuzgók vagyunk, túlteng bennünk az adrenalin.

Amikor kezdetét vette a meccs, még nem gondoltam, hogy Kyle megérzése beigazolódik. Minden sínen ment, a csapatunk vezetett. Egy pont választott el győzelemtől. Folyt rólunk a víz, a zuhogó eső elmosta a pályát, ezért a tömény esőfüggöny mögött feltettem a kezem, hogy szabadon vagyok. - Ide! Szabad vagyok! 12es, dobd ide! - üvöltöttem. Szabad voltam, az ellenfél vonalától csak pár méter választott el. Az eső zuhogott, a reflektorfényben láttam, hogy a labda felém száguld. Maradék erőmet összekapva felugrottam, majd magamhoz szorítottam. Tudtam, hogy indulnom kell, hiszen a Sasok védői felém futottak. Szinte lassított felvételben láttam, hogy a sarat és a vizet felcsapják, hogy a víz áztatta pályán felem futottak. Száguldottak, minden erőt összekaparva sprinteltek. Ha nem mozdulok, ebből óriási koccanás lesz. Tudjátok, hogy mi focisták, miről vagyunk még híresek? Arról, hogy nem félünk fellökni, és eltaszítani az ellenfelet.

- Gyerünk Collins! Gyerünk! - edzőm üvöltött a pályáról, miközben az ellenfél vonala felé futottam. Adam utánam futott, üvöltött, hogy mögöttem van. Szívem a torkomban dobogott, a labdát az oldalamhoz szorítottam és az utolsó erőmet összekaparva sprintelni kezdtem. Futottam, a lábam csúszott, a vizet felvertem, az eső pedig zuhogott, de szabad volt a pálya, és ebből Kibaszottúl nagy Touchdown lesz!  Az ellenfél vonala közel volt, de mellettem a Sasok egyik védője felém száguldott. Szinte lassított felvételben láttam, hogy megcsúszik a vizes pályán, a földre zuhan, én pedig átugrottan felette. A csapatom őrjöngött, mindenki megállt, hiszen előre ugrottam és elértem a vonalat. Ezaz, Touchdown! A csapatom tárt karokkal felém futott, az emberek felugrottak és kezüket a magasba emelve kiabáltak. Fél füllel hallottam a meccs közvetítője hangját, de nem tudtam rá figyelni. Az adrenalin szintem az egekben volt, a labdát a földhöz vágtam, majd felálltam, viszont ekkor megtörtént a visszafordíthatatlan. Annyit láttam, hogy valaki felém csúszott, de nem az én csapatomból. Egy ellenfél volt. Megragadott, hatalmasat taszított rajtam. A vizes földön kibicsaklott a lábam, megpördültem és arccal a földre zuhantam. Az adrenalin miatt nem fájt semmim, viszont nem éreztem a lábamat. Annyit tudtam, hogy valaki belém jött, én pedig a földre zuhantam.

- Az NFL valaha volt legnagyobb csillaga, Collins elkapja a labdát! Collins megindul az ellenfél vonala felé! Istenem, sikerül neki...és Touchdown! Uram atyám, Collins újra megállíthatatlan! A közönség őrjöng...de várjunk csak, jézusisten, valaki beleszállt Collinsba! A sztár focista a földön! Ismétlem: Collins mozdulatlanul fekszik a földön!"

- Kurva életbe! - kezemből kiejtettem a kávé kapszulát, ezért ajkamat elhúzva lehajoltam érte. Ujjaim közé vettem, majd újra a gépbe helyeztem. Kicsiket pislogtam amíg a forró kávé vékony sugárban a csészébe folyt. Kimerült és fáradt voltam, hiszen az álmom újra visszatért. A sérülésem után hozzászoktam, hogy minden éjszaka a meccsről álmodok, viszont a ma éjszaka meglepet. Idejét sem tudom annak, hogy mikor tekintet vissza álmaimban, ezért sóhajtva a pultnak támaszkodtam.

- Biztos, hogy minden rendben? - Adam pillantott felém. Reggel arra ébredtem, hogy ő és a csapatból pár srác beugrott, hogy meglepjenek. Nem számítottam rájuk, ezért amíg a többiek a falra felszerelt tévét figyelték, addig Adam sötét szemébe pillantottam. - Kicsit szét vagy csúszva - neki mindig igaza volt, ezért sem daccoltam ellene.

- Szarul aludtam - kezemmel megdörzsöltem az arcomat, majd beleittam a kávéba, de íze alapján arra következtettem, hogy nem tettem bele tejet. - Hiányoztok - pillantottam a srácok felé, akik a fekete kanapén a filmekről beszélgettek. Egymás szavába vágtak, nem figyeltem ránk, ezért végig néztem rajtuk. Mi voltunk az örök négyes; én, Adam, Lewis és Peter. Mind hasonlítottunk valamiben, de mégis különböztünk. Adam, sötétbőrű, de a csapatom nem rasszista, szinte azonnal befogadtuk őt. Lewis egy kicsit magányos farkas, de ha bunyóról van szó, akkor ő mindig az első helyen van, hogy megvédjen. Lewis mindig izgul a meccsek előtt, ezért ha nem mehet el szarni, akkor félő, hogy nem tudja végig futni azt a két órát. És ott volt Peter, akire azt mondanám, hogy régi lovas, hiszen köztünk ő volt a legidősebb. Negyven évesen úgy löki fel az ellenfeleket, hogy a "buldózer" nevet kapta tőlünk. Mi voltunk az örök csapat, de a többiek is fontosak voltak a számomra. Viszont mi négyen kimondottan jóban lettünk. Adam kapta meg a tiszteletemet és ő kapta meg az irányító posztot. Mikor Kyle kérte, hogy döntsek, kérdés sem volt, hogy fekete irányítót kap a csapatom. Adam a tesom, és az ember, akiben vakon megbízom.

- Te is nekünk tesó - Adam az asztalra támaszkodott, majd a szemembe nézett. - Nélküled kurva szar csinálni. Elvagyunk veszve!

- Komolyan beszél - szólt hátra Peter. - Hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy nélküled teljes a csapat - csapott a dívány szélére. - A sérülésed óta folyamatosan a vereség ér minket. Most hétvégén a Miami Dolphinsek ellen játsszunk, egyenesen Floridában! - panaszkodott, majd Lewis közbe szólt.

- Szarrá fognak verni minket! Nem ellened szól Adam, de erős kapitány nélkül lehúzhatjuk magunkat a vécén - csokit evett, miközben megtalálták a Netflix gombját és bekapcsolták a funkciót.

- Ezt szar hallani, haver - kortyoltam a kávéba. - Ha jó lenne a térdem, akkor játszanék - tehetetlenül széttártam a kezem, hiszen utáltam, hogy tehetetlen vagyok. A csapatomnak szüksége lenne rám, viszont visszavonultam. Megígértem az edzőnek, hogy csak akkor térek vissza, ha száz százalékos vagyok. - De bízzunk a legjobbakban! Adam képzett, és sokat tanult tőlem! - veregettem meg a vállát, de ő elhúzta az ajkát.

- Akkor sincs olyan képességem mint neked. Egy csapat fő pillére, az irányító - magyarázta. - Nem vagyok olyan legenda, mint te.

- Hát majd leszel - sóhajtottam.

- Amúgy! - fordult hátra Lewis is, így már mindenki hozzászólt a témához. - Nem jöhetnél velünk? Nem játszani, hanem figyelni a meccset. Jól jönne a támogatásod és az, hogy jelen vagy - mindenki elismerően bólogatott, viszont én elhúztam az ajkam.

- Nem tehetem! A héten kezdődik az ápolásom - motyogtam alig hallhatóan. - Kyle megvan győződve arról, hogy a mostani ápolóm segíteni tud majd...

- Mi baj lehet, ha kihagyod az első órát? - vigyorogtak, mire a pultra dobtam a csészémet.

- Tudjàtok mit?! - kiabáltam. - Megyek veletek Miamiba, basszátok meg!

- Hogy érted, hogy nem jön el?! - a főnököm irodájában kis híján idegösszeroppanást kaptam, ezért próbáltam a lehető legnyugodtabban kezelni a helyzetet. - Az én munkámból nem lehet játékot csinálni.

- Figyelj, Alicia! - Joel félre csúsztatta az asztalán található dokumentumokat, majd a telefonjára pillantott, ezzel a tudtomra adta, hogy ő is csak most kapta a hírt. - Chase Collins egy híres ember és a saját élete ura. A híres emberek egy dologgal foglalkoznak; magukkal. Őt nem érdekli, hogy te itt vagy és bejöttél, hiszen az életük kilencven százalékát önmaguk szórakoztatásával töltik.

- Értem én, hogy csak egy porszem vagyok a szemében, de akkor is bejöttem - csaptam asztalra a mappámsg. Nem akartam elhinni, hogy felültetett. Alapjáraton csak a fizetés miatt egyeztem bele, különben a hátam közepére sem kívántam öt. - És lehet tudni, hogy miért nem tud eljönni az órámra!?

- Ma reggel Miamiba utazott a csapatával!

- Egyáltalán nem gondolja, hogy kímélni kellene a térdét? - kezembe vettem a telefonomat, majd úgy döntöttem, hogy felhívom ezt az egoista barmot, hogy jól beolvassak neki.

Majdnem sikerült...