Kilencedik osztályban azt gondoltam, hogy Chase iránt érzett érzéseim csak plátói szerelem, nem komoly és könnyen el fog múlni. Aztán ahogy teltek a hetek és a hónapok, csak jobban és annál is jobban elrabolta a szívemet a fiú, akit történelem órán ismertem meg. Chase Collins új diákként csatlakozott a kilencedik évfolyamba, ezért érkezése nem csak az én figyelmemet rabolta el. Emlékszem, hogy kilencedik osztály felénél tartottunk, amikor csatlakozott. Először nem vettem róla tudomást, de utána minden megváltozott. Történelem órán mellettem ült, a könyökünk pedig összeért. Kamasz fiúként elég jóképű volt ahhoz, hogy előhívja a lányos zavaromat, ezért minden történelem órát gyomorgörccsel kezdtem. Az órák kilencven százalékát azzal töltöttem, hogy próbáltam megfejteni: csendes fiú volt, kevés embereket engedett közel magához, és rendkívül jó tanuló volt. Akkor tetszett, hogy csillogott a szeme, hogy világos haja kusza volt, hogy tolltartójában is rend van. A gimnázium tizedik osztályában beszéltem vele először. Előtte sokat gondolkoztam, izgultam, hogy mi az a téma, amivel felkelthetem az érdeklődését. Aztán a tizedik osztály elején megtörtént a csoda, hiszen Chase egy amerikai focilabdát rajzolt a füzete szélére. Akkor történt először, hogy leszólítottam a "szereted az amerikai focit?" Kérdéssel. Mai napig emlékszem, hogy akkor hosszasan a szemembe nézett, hirtelen nem is tudta, hogy mit válaszoljon. Soha nem felejtem el, hogy válaszra várakozás közben a kezem izzadt és hevesen dobogott a szívem. Nem ismertem magamra, de akkor az lebegett a szemem előtt, hogy nem árulhatom el magam. A válasza rövid, és kifejezetten tömör volt: "nagyon szeretem".

Azon a napon csalódottan mentem haza az iskolából, hiszen az eltervezett beszélgetésből és ismerkedésből nem lett semmi. Aztán megtörtént a lehetetlen, amikor karácsonykor egymás nevét húztuk ki a kalapból. Én izgatott voltam, Chase pedig közömbös. Én a legtökéletesebb ajándékot akartam venni, ő pedig nem gondolkozott annyit rajta. Amerikai focis medált kapott tőlem, én pedig egy illatgyertyát. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ennek is brutálisan örültem. Az ajándékozásnál puszit is kaptam tőle. Kettőt is, szóval vigyorogva és boldogan telt a karácsonyom. Téli szünetben hiányzott, ezért vettem a bátorságot, és ráírtam: "hogy telik a szünet?" A válasz csak másnap érkezett: "apámmal Németországba mentünk síelni. Érdekelnek képek?" És azt hiszem, hogy itt történt valami. Mai napig nem tudom megmagyarázni, hogy mi történt, de az egész téli szünetet végig beszéltük. Éjjel és nappal képeket küldtünk egymásnak és történeteket meséltünk. Minden egyes üzenet váltás után a szívemben nagyobb helyet foglalt el, ezért vártam a téli szünet végét. Az újév első tanítási napján hozott nekem egy ajándékot. Soha nem felejtem el az üveg hó angyalt, amit mai napig féltve őrzök.

Szóval így indult a mi "kapcsolatunk". Minden eltelt héttel, hónappal és évvel csak jobban beleszerettem: a hangjába, az illatába, a nevetésébe és abba, hogy nem tartozott a tipikus menő arcok közé, mégis sokan olyanok akartak lenni mint ő. Most a bál estéjén, ahogy lejátszódtak szemem előtt az emlékek, rájöttem arra, hogy szívemet lépésről- lépésre foglalta el.

- Akkor most beengedem - suttogtam a tükörképemmel szemezgetve. - Ő csak Chase Collins! - csavartak ujjamra a fürtjeimet. - Csak egy...évfolyamtársam - szememet lehunyva kinyitottam az ajtót, majd szembe találtam magam a fiúval, aki....a bejárati ajtó előtt öt méterre állva telefonált. Kezem lecsúszott a kilincsről, és nagy csalódottság futott át rajtam. Háttal állt nekem, nem láthatta, hogy mi suhant át az arcomon. Tévedtem, mikor azt hittem, hogy az ajtó előtt állva várni fog rám. Azért a valóélet sem olyan, mint a filmek a vásznakon. Chase letette a telefont, majd hajába túrt és felém sétált. Megfogadtam magamnak, hogy visszafogom magam, viszont zakóban és elegáns nadrágban eszméletlenül jóképű volt. Tudtam, hogy csillog a szemem, azt is tudtam, hogy vigyorgok. De ezt talán nem vette észre.

- Szia! Csinos vagy - két puszival köszöntött, bár ez neki mindig könnyebben ment, hiszen egyfajta "baráti puszi" volt, míg nekem egy sokkal többet jelentő érintés. - Időben vagyunk? - hajolt el tőlem, ezért megfosztott a kellemes illattól, amit magával hozott. Próbáltam összekapni magam, nem akartam előtte zavartnak, vagy furának tűnni.

- Szia! Igen...van még fél óránk az iskolához érni - jegyeztem meg. Chase bólintott, majd zsebéből előhúzta telefonját. Ajkamat elhúzva figyeltem, hogy szapora üzenetváltásokba kezd, ezért összefontam magam előtt a kezem. - Szeretnél bejönni? Anya és apa megismerne, ha benne vagy - erőltettem magamra egy mosolyt.

- Egy pillanat, ne haragudj - csúcs kategóriás telefonját lezárta, majd szemöldökét felvonva az ajtóra pillantott. - Benne vagyok - vállát rántotta, amikor kinyitottam az ajtót, de most szívem szerint belöktem volna rajta. Tényleg nem veszi észre, hogy odáig vagyok érte? - Kedves tőled, hogy beinvitáltál - suttogta, miközben a konyhába sétáltunk. Nem terveztem körbevezetni, ezért csak a konyha felé sétáltunk. - De biztos, hogy nem zavarok? - kérdezte alig hallhatóan.

- Dehogyis zavarsz - életem egyik legszebb és legfontosabb pillanatában az apám hozta a formáját. Amint a konyhába értünk, ő az asztalra csapott, felállt és szúrós pillantásokkal nézett a fiúra, aki egész nyugodtan kezelte a kialakult szituációt. Én féltem és megbántam, hogy beengedtem, de miután határozottan kezet fogott apával, rájöttem arra, hogy talán nem lesz baj. Chase kapott almalevet és fahéjas keksszel kínáltuk, de azt nem fogadta el.

- Allergiás vagyok a fahéjra, de az almalevet köszönöm - pillantott a pohárra, majd torkát köszörülte. - Szép házuk van - apára szegezte tekintetét, aki vele szembe ülve, megrögzötten figyelte. Anya a háttérben nevetett és a fülembe suttogta, hogy "jóképű fiú, hozzád illene!" Természetesen vörösre pirult az arcom, hiszen a padláson található egerek is hallhatták.

- Anya! - sziszegtem. - Hagyd ezt abba!

- Ez az igazság - rántotta meg a vállát. Alapjáraton kellemetlen szituációba éreztem magam, hiszen csak anya tudta, hogy fülig szerelmes vagyok ebbe a fiúba. A tény, hogy a házunkban van és apával beszél, erős gyomorideget váltott ki belőlem. Ideges voltam, és kifejezetten szégyenlős. Megszoktam, hogy a három év alatt a padtársam volt, hogy az órákon összekoccant a könyökünk, viszont a házunkban látni őt az teljesen más.

- És van valami hobbid, fiam? - apa szigorú tekintettel méregette, Chase pedig bólogatni kezdett. Egyszer pillantott rám, de nem láttam rajta, hogy feszélyeztetve érezné magát. Chase előre hajolt, majd apró mosolyra húzta az ajkát.

- Rajongok az amerikai fociért. Sport egyetemre jelentkeztem, a héten kellene papírnak jönnie - egy pillanatra elgondolkozott, aztán sóhajtva folytatta. - Így van! Az amerikai foci a mindenem!

- Az egy kemény sport - ismerte el apa. - És kifejezetten erőszakos - pillantott hátra a válla felett. Én csak mosolyt erőltettem magamra, hiszen a szituáció kezdett ultra ciki lenni. - De le a kalappal! San Francisco 49ers? Ismered őket?

- Hogyne ismerném - nevette el magát. - Az álmom bekerülni oda - vonta fel ívelt szemöldökét, majd a karórájára pillantott. - Azt hiszem, hogy idő van...

- Igaz! - vigyorogtam, mielőtt anya elővenné a fényképezőgépet a háta mögül. - Akkor mehetünk? - sétáltam Chase felé, de anya szinte a gondolataimban olvasott, hiszen mosolyogva feltartotta a kezében tartott gépet. - Anya! - akadtam ki. - Kérlek! - sziszegtem Chase mellett állva, aki váratlanul átkarolta a derekamat, majd határozottan közelebb vont magához. - Biztos vagy benne? - suttogtam, hogy csak ő hallja.

- Nem halunk bele egy fényképbe, jól mondom? - nézett le rám mosolyogva. Sóhajtva megadtam magam, majd a lépcső elé álltunk és türelmesen vártuk, hogy anya képet csináljon rólunk.

- Csííîz...- vigyorgott boldogan.

Az autóban ülve kicsit zavarban éreztem magam, hiszen először ültem Chase autójában. - Gratulálok a jogsihoz!

- Köszi! - simította meg a kormányt, aztán felém pillantott. - Jó fejek a szüleid - smaragd szemét az útra szegezte, nem ment gyorsan, és zavartalanul vezetett. Az autó elegánsan siklott az gimihez tartó úton, ezért kényelmesen hátra dőltem.

- Köszönöm - mosolyogtam. - Egyébként tényleg azok. Apu kicsit szigorú, de...

- Az nem baj - biccentette oldalra a fejét. - Néha annak is kell lenni - húzta össze a szemét. - Az én apum sem különb. Szerintem rosszabb is mint a te apud - kanyarodott a parkolóba. A gimi előtti tér tömve volt autókkal és nevetgélő végzősökkel. Elmosolyodtam, majd kiszálltam az autóból. Pont ilyennek képzeltem életem bálját: a végzősök mosolyogva nevetgéltek, és fényképet készítettek. A tornaterem ajtaja tárva nyitva volt, csak arany színű szalagok védték a bel teret a természettől. Pontosan olyan volt, mint a filmekben. - Készen állsz?

- Készen! - vigyorogtam izgatottan.

- És te? - mosolyogtam.

- Készen - fogta meg a kezemet.

Dehogy állt készen...