Őrült tempóban siettem az autó felé és bíztam abban, hogy a lehető leghamarabb elhúzom innen a csíkot. Nem akartam hinni a saját szememnek. Az a nő tartotta a babát, puszilgatta és közben arról a férfiról beszélt, akibe én szerelmes vagyok. Előre hajoltam, kicsiket pislogtam, próbáltam a lehető legtöbb oxigént magamba szívni. Szédültem, úgy éreztem, hogy megfulladok. - Nyugodj meg - suttogtam magam elé. Ajtó csapódást hallottam. Valaki felém futott, ezért feltéptem az autó ajtaját, viszont mielőtt beszállhattam volna, valaki becsapta. Könnyeim között pillantottam hátra, hiszen Jennifer nem adott nekem szabad utat. Egymás szemébe néztünk, de nem tudtuk, hogy ki mire gondol. Én láttam amit láttam, de azt nem tudtam, hogy mit érzett közben. Szeretetet? Anyai ösztönt? Megbánást, esetleg odaadást? Nem tudtam, mert nem ismertem. És ezen nem akartam változtatni. Szőke haját hátra túrta, vörösre sírt szemével végig pásztázott engem.

- Láttad - kijelentése szinte lyukat égetett belém, de nem akartam engedni, hogy ez a padlóra kényszerítsen. Annyira zavart voltam, hogy szavai alig jutottak el a tudatomig.

- Nem számit, hogy mit láttam - az épület felé pillantottam, hiszen mindketten ugyan arról beszéltünk. A babáról. Chase fiáról. - És ezért is engedj elmenni!

- Nem, amíg nem beszélünk - közelebb hajolt, határozott volt. Úgy viselkedett, mint aki képes bármit megtenni azért, hogy maradjak. - Nem számít, hogy nem akarsz meghallgatni. Nem érdekel, hogy nem vagy kíváncsi rá - fejét rázta, majd kezét levette az autóról. - De meghallgatsz. Ha akarsz, ha nem.

- Miért gondolod, hogy érdekel? - kérdeztem nemes egyszerűséggel. - Miből gondoltad, hogy érdekelni fog ez az egész? - összefontam magam előtt a kezemet, majd fülem mögé tűrtem pár hajtincsemet. Nem akartam megkérdezni. Nem akartam hallani, se inni az igazság szavait. De végül mégis megkérdeztem. - Tényleg Chase gyermeke? - biccentettem az épület felé. Jennifer könnyes szemmel bólogatni kezdett. Óriási könnycsepp tapadt a szempillájára, miközben pislogott és hátra lépett egy lépést.

- Kérlek - suttogta alig hallhatóan. - Hallgass meg engem - tette össze a két kezét. Összehúztam a szemem, hiszen rájöttem, hogy miért könyörög. Elmosolyodtam.

- Félsz, hogy elmondom neki - nem kérdeztem, hiszen könnyen rájöttem a dolgok lényegére. - Félsz, hogy elmondom a titkodat.

- Anya vagyok - vallotta be. - Féltem a gyermekemet - majdnem elnevettem magam, hiszen pont ő magyaráz itt nekem az anyaságról! Ő, aki árvaházba tette a saját gyermekét! Viszont ahelyett, hogy kinevettem volna, felsóhajtottam és bólintottam.

- Kevés időm van. Légy őszinte és rövid - előre mutattam, ő pedig hálásan megindult a bejárat felé.

Mikor visszamentünk a baba szobájába, Jennifer teljesen más arcát mutatta meg nekem. Sérülékenyebb és közvetlenebb lett. Nyoma sem volt a csipkelődő, barátságtalan oldalának. - Nem tudom, hogy hol kezdjem. Nem készültem fel erre - a baba ágy mellé állt, derekát pedig a szélének támasztotta. Én karba tett kezekkel álltam, próbáltam szigorú lenni és nem elérzékenyülni rajta

- Kezdhetnéd az elejétől. De nincs sok időm - adtam a tudtára, miközben szaggatottan felsóhajtott és a plafon felé pillantott. - Hallgatlak.

Ő nagy levegőt vett, és szipogva megtörölte az orrát. - Chase sérülésével kapcsolatban nem védem meg magam, elhagytam - határozottan bólintott, aztán folytatta. - A napok, a hetek és a hónapok is sokkal nehezebbek voltak, én pedig feladtam, de szerettem. Fájt szenvedni látni őt, igazságtalanságnak tartottam. Chase nem érdemelte meg azt az állapotot...

- Te pedig elmentél, ahelyett, hogy segítettél volna neki - sziszegtem felvont szemöldökkel. Bólintott.

- Elköltöztem, viszont nem tudtam, hogy terhes vagyok - pillantott a babára, aki mélyen aludt. - Mikor megtudtam, már késő volt...egy férfi tulajdona lettem - nézett a szemembe. - Tudod milyen érzés, mikor meg van kötve a kezed? - vonta fel a szemöldökét.

- Beszélnél érthetően?!

- Feleségül mentem egy férfihoz, aki betegesen ragaszkodott hozzám. Feleségül vett úgy, hogy kényszerített. A markában tartott, és teljesen összezúzott engem. Minden egyes nap a torkomat szorongatta, és rosszabb lett amikor megtudta a titkomat.

- Azt, hogy terhes vagy?

Könnyes szemmel bólintott. - Azt mondta, hogy "Szeretlek, mert az enyém vagy. Épp ezért, ha meg mered szülni azt a gyereket, akkor megöllek téged, a fattyút és az apját is." - nagyot nyeltem. A szám elé tettem a kezem, miközben Jennifer a torkára helyezte a kezét. - A babám életével fenyegetett! Rettegtem! Minden egyes nap féltem, és egy börtönben éltem.

- Mégis megszülted őt - suttogtam alig hallhatóan. - Hogyan? - nyeltem egyet. Jennifer szipogott.

- Könyörögve kértem, hogy hadd hozzam a világra. Térden állva kértem tőle, hogy hadd szüljem meg. Tudod, hogy mit mondott? Soha nem felejtem el! "Megszülheted a fattyadat, de se látni, se érezni nem akarom! Nem akarom látni azt a fickót a gyerek szemében! A szülést követően ott hagyod, mi pedig éljük a saját életünket. Így végre semmi nem lesz, ami ahhoz a fickóhoz kötne téged."

- Ez számomra elképzelhetetlen! Sajnálom, de... - ekkor Jennifer felemelte a rózsaszín pólóját, és egyenesen a hasára mutatott. Egy hosszú heg volt rajta.

- Császármetszéssel szültem. Képtelen voltam természetes úton szülni, mert nagy volt rajtam a nyomás - suttogta pislogás nélkül. - Miután megszültem a babámat, haza mentem és válni készültem. Válni, mert nyilvánvalóvá vált az, hogy a férjem egy mániákus, szellemileg beteg ember. Mikor válni akartam, megütött - mutatott a bordái alá. - Számtalan este telt el úgy, hogy megvert. És szeretnéd tudni, hogy minden egyes pofon után mit mondott? "Nézd meg, hogy mit hozol ki belőlem! Nézd meg, hogy az irántad érzett szerelmem mit csinált velünk! És még az is megfordult a fejemben, hogy bolond vagyok! Nem! Csak őrülten szerelmes!" A többit pedig gondolhatod - tárta szét a kezét, majd közelebb lépett hozzám. - Elítélhetsz, gondolhatsz rossz embernek, de nem vagyok rossz anya - mutatott a babára. - Mindent azért tettem, hogy a babámat védjem. Soha nem vittem volna a démon kezei közé! - kiabálta vörösre sírt szemekkel. - Vannak hibáim, de anya vagyok! - jelentette ki. - És egy anya mindent megtesz a gyermeke biztonságáért. Még akkor is, ha ezzel el kell hagynia őt - megtámaszkodott a kiságy felületén, miközben szívemre szorítottam a kezemet. Nem is tudtam, hogy mit mondjak. Nem akartam tiltakozni a gondolataim ellen. Nem mondtam, hogy hazudik, nem állítottam, hogy jó színész. Egyszerűen csak néztem őt, és néztem a babàt. - És mostmár tudod!

- Nem is tudom, hogy mit mondjak. Őszintén, nem tudom, én... - csak hebegtem és dadogtam. Össze voltam zavarva, azt sem tudtam hol állt a fejem. - Szörnyű dolgokon mentél keresztül. Önmagában az is szörnyű, hogy alá lettél rendelve egy ilyen embernek. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy a fiad biztonságára fenyegetéssel volt - sütöttem le a szemem, majd felsóhajtottam. - Sajnálom.

- Én is! - tárta szét a kezét. - Eszméletlenül sajnálom - erőltetett magára egy mosolyt, majd végig nézett rajtam. - Viszont neked...köszönöm! - nem értettem, hogy mit köszön meg, ezért a kiságy másik oldalára léptem.

- Mit?

- Köszönöm, hogy Chase szemében újra látom a ragyogást. Tudod...a mi szerelmünk erős volt, de hamar kihűlt - suttogta mosolyogva, majd a vállamra helyezte a kezét. - Viszont a tiétek nem csak erős, de időről időre válik legyőzhetetlenné!

- Miket beszélsz?! - pirultam el. - Mi csak együtt dolgozunk - jelentettem ki, viszont Jennifer elhúzta az ajkát.

- Láttam, hogy néztetek egymásra. Van olyan szerelem, amit nem lehet titkolni. Szemkontaktus. Pillantás. Ebben nyilvánul meg. Mikor egymás szemébe néztek, látszik a kémia, érezhető a vágy és a szikra - rántotta meg a vállát, majd elmosolyodott. - Ez a szerelem.

- Ugyan! - fontam keresztbe a kezem, majd sóhajtva megcsóváltam a fejem. - Hogyan tovább? Elmondod neki?

- Nem tudom, hogy mit csináljak. Egyenlőre titokban szeretném tartani. Még nem sikerült elválnom, a volt férjem pedig a nyomomban lehet. Nem hozhatom ide a veszélyt - simogatta a baba fejecskéjét. - Chase biztonsága érdekében titokban kell tartanom a baba létezését. És az is veszélyes volt, hogy ide jöttem - suttogta a szemembe nézve, én pedig könnyes szemmel a vállára helyeztem a kezem. - Mit nézel? - fintorgott.

- Én sem tudom! - motyogtam. - Nem lettünk barátnők! - léptem el tőle.

- Igaz - nevette el magát. - Utáljuk egymást - nézett a szemembe.

Haza fele tartó úton szinte zúgott a fejem. Azt sem tudtam, hogy hány óra van. Fáradt voltam, kimerült és kusza. Nem tudtam hova tenni ezt az egészet, de azt hiszem, hogy többet nem is akartam hallani róla. Sajnáltam Jennifert, sajnáltam a babát, viszont Chase más esett volt. Jennifernek igaza volt, szerettem őt. Gimnazista korom óta szeretem, és lesem minden kívánságàt. Most, hogy a titok kiderült, megijedtem. Megijedtem, mert nem tudom, hogy mi következik.

És ha az ember nem tudja, hogy mi következik, hajlamos behúzni a kéziféket és csendben visszavonulni.

- Mi a baj? - Kyle a szemembe pillantott, miközben sóhajtva figyeltem a három nem fogadott hívást, ami Alicianak érkezett. Tegnap óránk lett volna, viszont egy szempillantás alatt eltűnt. Megszoktam, hogy kotnyelesen mindenhol ott van, hogy mindenbe beleszól és vigyorog. Egy napja nem hallottam felőle semmit, és ez kikészített. A fiúk edzőmeccsét figyelve össze vissza jártak a gondolataim, éppen ezért a kedvem is szar volt. - Állandóan a telefonodat nézed. Ki miatt vagy ennyire...más?

- Szerinted? - zártam le a telefonomat, majd felsóhajtottam. - Órám lett volna vele. Viszont tegnap óta hírt sem add magáról. Úgy érzem, hogy kerül engem.

- És ez miért tesz szomorúvá? - összehúzta a szemét, majd felém fordulva így szólt. - Érzel valamit iránta? Ne bassz ki velem! - nevette el magàt.