Mike szemébe pillantottam, de ő kerülte a tekintetem. A fekete öltönyt viselő kopasz fickó, egy egész fejjel magasabb volt nálam, kemény sziklára emlékeztető kisugárzása volt, mégsem mert a szemembe nézni. A mellette ácsorgó Joel ugyan ezt tette. Összefonta maga előtt a karját, fél szemmel pedig az órát figyelte. A csend szinte kínos pillanatokat szült, de jelen pillanatban nem érdekelt. Tudták, hogy le fogom őket baszni. És ez meg is történt úgy mondjuk...ebben a pillanatban. - Prosztata vizsgálat? - kezemben tartott dokumentumot meglóbáltam a szemük előtt, hogy rám figyeljenek. Miután ez megtörtént, folytattam. - EKG vizsgálat? - kihajtottam a következő lapot, elolvastam a személy nevét, majd Joel felé pillantottam. - Miért érzem azt, hogy a maguk szellemi épségével baj van? - fél szemmel láttam, hogy Mike elneveti magát, de amikor rá pillantottam, szigorúan a torkát köszörülte. - Maguknak nem prosztata vizsgálatra kéne menni, hanem elmegyógyintézetbe - a közelemben található kör asztalra dobtam a bizonyítékot, miszerint ismételten nem végezték el a munkájukat.

- Igazából az nem a mi papírjaink! Valaki csúnyán átvert minket... - Mike a másik testőr szemébe pillantott, aki szinte azonnal bólogatni kezdett.

- Ez így van. Mi nem vettünk részt egy vizsgálaton sem. Ezek a papírok...ő hamisak. Pontosan - mosolyra húzta ajkát, miközben látszott rajta az, hogy hazudik. Totálisan hazudtak.

- Arra kell haza jönnöm, hogy a két testőröm újra a hátam mögött intézkedett... - gondolkoztam hangosan, de ők védekezően feltették a kezüket.

- Mindegy! Nem is ezzel kéne foglalkoznia. Holnap...sport orvoshoz megy, nem igaz? - Joel kérdése hallatán eszembe jutott a program, amire nem akartam elmenni, ezért az asztal szélének támasztottam a derekamat. Egyáltalán nem akartam részt venni a dilis ápoló óráján. Nem akartam megadni neki azt az örömet, hogy szükségem van a segítségére. Nekem nincs szükségem rá, és nem szorulok rá senkire sem. És hogy ez fen is maradjon, szükségem lesz egy tervre.

- Jó hogy eszembe juttatta, Joel - feltettem a kezemet, majd a csuklómon található bőr karkötőt piszkáltam. - Figyeljenek! Meg nem történté tekintek a vizsgálatokra, ha segítenek nekem - alaposan végig néztem rajtuk, hiszem ismernek és tudják, hogy néha elvetemült dolgokra vagyok képes. Jó ha tudjátok rólam azt, hogy engem nem lehet rávenni arra, amit nem akarok. És a dilis ápolót sem akarok a nyakamba varrni, szóval kell egy terv. A két testőr félve pillantott egymásra, de engem nem érdekelt. Általában úgy ugranak, ahogy én fütyülők, szóval biztos voltam abban, hogy számíthatok rájuk.

- Miről lenne szó? - szinte egyszerre kérdezték, ezért a sport nadrágom mély zsebébe csúsztattam a kezem, majd ravasz tekintettel figyeltem őket.

- Holnap órám lesz a dilis dokival. És maguk segíteni fognak abban, hogy meglógjak - láttam rajtuk, hogy nem értenek, ezért mélyebbre ástam a témában. - Reggel elmegyek az órára, ami normál körülmények között másfél óra lenne. Viszont amint megérkeztem, megyek is! És maguk ebben segíteni fognak.

- És hogy gondolta? - megigazítottam a baseball sapkámat, hiszen a terv ezen részét még nem gondoltam át teljesen. Felsóhajtottam, majd széttártam a kezem. 

- Útközben kitaláljuk.

Rengeteget készültem Chase Collins első órájára. Egész éjszaka könyveket olvastam és a lehető legjobb gimnasztika mozdulatokat gyakoroltam be. Első célom az volt, hogy a sérült lábát több megerőltetés érje. Ápoló voltam, ezért tudtam, hogy az izmok és a végtagok is emlékeznek. Első célom az lesz, hogy a sérült lábát újra használni tudja. - Remélem, hogy időben ide ér! - ezüst karórámat figyeltem, miközben a kivilágított teremben egy óriás labdán ültem. A rózsaszín matrac, a színes labdák és az ugráló kötél is a hasznunkra lesz. Nem akartam, hogy kényelmetlenül teljen az óra, ezért bekapcsoltam egy ritmusos zenét is. - Tudtam, hogy nem fog időben ide érni! - az óriás labdán ültem, miközben nyílt az ajtó és ő lépett be rajta. A pofon óta ez volt az első találkozásunk, ezért feszülten nyeltem egyet. Tudtam, hogy képernyőn keresztül jóképű, hogy alapjáraton egy isten, de csak most jöttem rá arra, hogy rabul ejtő férfi. És ő ezt nagyon jól tudta. Chase Collins az a fajta ember aki baseball sapkán és márkás melegítőnadrágon kívül mást nem visel. Jelen pillanatban is egy fekete baseball sapkát és hófehér Nike szettet viselt. Védjegye a sportos megjelenés, a világmárkák hordása és az ehhez társuló méregdrága cipője. Felvont szemöldökkel megállt előttem, levette a pulcsiját, majd az egyik székre hajította. Találkozásunk nem hétköznapi, viszont arra koncentráltam, hogy ez szigorúan szakmai legyen. - Késtél egy percet! - pillantottam a karómra. Ő kivette telefonját a zsebéből, majd a szemembe pillantott. Tekintete szinte megfagyasztott, ezért össze kellett szednek magam. - Nem probléma. Inkább kezdjük.

- Kint hagytam a vizemet. Az edzőm szigorúan a tudtomra adta, hogy napi két liter folyadékot muszáj a szervezetembe vigyek. Nem gáz ha gyorsan kirohanok? - az ajtó felé mutatott, ezért sóhajtva összefontam magam előtt a kezemet.

- Ne próbálj meglógni! - szigorúan figyelmeztettem, hiszen sokat készültem erre az órára. Fáradt és kimerült voltam, de megtiszteltem őt annyira azzal, hogy eljöttem és megtartom a hülye óráját.

- Meglógni? Az nem az én műfajom - hátsó zsebébe csúsztatta a telefonját, majd kicsiket pislogva az ajtó felé bökött. - Egy perc az egész. Gyors leszek, ígérem - helyezte kezét a kilincsre.

- Úgy legyen - adtam meg magam.

- Baszki! Életem legrosszabb ötlete volt a lépcsőházat választani! Ilyen lábakkal nem is lenne szabad lépcsőznöm! - a földszinttől egy fordulat választott el, viszont meg kellett állnom, mert a lábam brutálisan fájni kezdett. Sajgott, a térdem égett és biztos voltam abban, hogy kibaszok magammal. Levegő után kapkodva megtámasztottam magam a korlát mellett, majd kezemmel a térdemet simogattam. - Gyűlölöm, hogy ilyen - lassan felegyenesedtem, majd nagy levegőt vettem és sziszegve megtettem az utolsó pár lépcsőfokot. Kilöktem magam előtt az ajtót, majd a recepció felé pillantottam, viszont a lábam a földbe gyökerezett, hiszen a dilis ápoló a recepció előtt állt. Kurva életbe. Fél testtel az ajtó mögé rejtőztem, hiszen ha észre vesz, akkor nekem végem.

- Biztos abban, hogy nem hagyta el a kórház épületét? Tudod, hogy néz ki Chase Collins, nem igaz? Napbarnított bőr, állandóan baseball sapkát visel és van egy cuki anya jegy a szeme mellett! Vonzó a külseje, de egy beképzelt tahó és azt hiszi, hogy mindent megtehet. Képzeld el, hogy magamra hagyott a gimi bál estéjén. Akkor összetörte a szívemet és azóta gyűlölöm őt - mindent tisztán hallottam, hiszen a dilis ápoló teljesen kikelt magából. A szívem mélyén tudtam, hogy hibát követek el azzal, hogy lelépek, de nem maradhattam. Az utolsó dolgom lenne tőle segítséget kérnem, ezért lépnem kellett. Alicia a sötét, összefogott hajába túrt, miközben telefonálni kezdett. Tudtam, hogy most kell lépnem, ezért enyhén bicegve, de megindultam a kijárat felé. - Tessék? Hogy érted, hogy az előbb láttad? - nem tudom, hogy kivel telefonálhatott, de felém fordult. Egyetlen egy mozdulattal leültem a legközelebbi padra, majd egy színes újságot az arcom elé tettem. Imádkoztam, lehunyt szemmel reménykedtem abban, hogy nem ismer fel. - Elegem van a focistákból! Egész éjszaka erre az órára készültem! A lehető legjobb és leghatékonyabb kezelési tervet állítottam elő neki - fél füllel hallottam, hogy még mindig telefonál, ezért rezzenéstelen arccal szemezgettem egy rajzzal, ami egy petefészket ábrázolt. - Elegem van! - a testem megfeszült, amikor leült mellém. Istenem! Ha észre vesz, akkor nekem végem van! - Nem tudtam elkezdeni, de nem is érdekelt. Befejeztem, hívd fel az edzőjét és mond meg neki, hogy nem vállalom Chase Collins ápolásàt - biztos voltam abban, hogy letette a telefont, hiszen elhalkult. Még mindig mellettem ült, de féltem attól, hogy felismer. Kicsit elhúztam arcom elől az újságot, majd oldalra pillantottam. Mellettem ült, de annyira a gondolataiba volt merülve, hogy némán pislogott maga elé. Hófehér köpenye szépen kiemelte a szív alakú arcát és az enyhén hullámos hajàt. Ha nem lenne az a lány, akit egyszer csúnyán átvertem, akkor ráhajtottam volna. De így ez az opció ki van zárva.

Némán pislogtam magam elé. A klinika folyosóján ültem, de nem tudtam elhinni, hogy Collins felültetett. Magamba roskadva ültem és próbáltam rájönni arra, hogy mire volt jó ez. - Idióta! Faragatlan és gyűlölöm - jobbra pillantottam, de nem láttam a recepciós pultot, mert egy várakozó beteg eltakarta a kezében tartott újsággal. Az újság borítóját jobban megfigyeltem, közben rájöttem arra, hogy ez már egy tavalyi kiadás. - Hiába olvassa. Ez az újság már nem aktuális - alig hallhatóan felsóhajtottam, de válaszul csak egy hümmögés érkezett. - Ápoló vagyok. Ha nagyot halló, akkor tanácsolom az eggyel feljebb található szintet - ujjammal a plafon felé mutattam, miközben nem tudtam elmenni az mellett, hogy a magazint kifejezetten közel tartja az arcához. - És ha szemvizsgálatra is szüksége lenne, akkor az ellenkező irányban megtalálja - szemöldökömet ráncoltam, hiszen az újság reszketett. Az illető cipőjével szemezgettem, viszont amikor megpillantottam a drága Jordan cipőt, megragadtam a magazint. Ekkor történt, hogy Chase Collins előbujt a magazin mögül, de közben visszafojtotta a nevetését. Nem akartam hinni a szememnek, ezért ökölbe szorítottam a kezem. - Te!!!!

- Bocsi! De ezt nem bírom ki - nevetve a térdére csapott, de én nem voltam vicces állapotomban.

- Mikor vízért mentél a két testőr azt mondta, hogy nemsokára visszajössz! Akkor tudtam, hogy valami van a háttérben, hiszen Mike nem tud hazudni! Viszont átléptél egy határt! Utállak! Haragszom rád és argh! - dühösen felálltam, majd pufogva a recepció felé indultam.

- Az ellenkező irányba kell menni! - szólt utánam, de én csak lesütöttem a szemem.