Munkanapom vége felé nagyon elfáradtam. Csupán este hat óra volt, mégis úgy éreztem, hogy bármelyik percben elaludhatok. A nyugodt klinikai folyosón lassan sétáltam, mappámat pedig az arcom elé tettem, mert ásítottam. Gondolataim Chase körül forogtak. A mai nap még nem telefonált és üzenetet sem írt. Ez miatt nyugtalan voltam. A megszokott recepció előtt megálltam, kicsiket pislogva pillantottam a kolleganőimre, akik összeráncolt szemöldökkel figyeltek valamit a falra rögzített monitoron. A kisebb képernyőn a híradót adták, ezért megálltam, hogy én is szemügyre tudjam venni ezt a különleges dolgot. - Mit néztek annyira?

- Sport híradó! Egy híres focista átigazolásàt a focicsapatunkba! Bár ebből sok pletyka lesz - összeráncolt szemöldökkel figyeltem az ismerős arcú játékost, akinek átigazolásáról beszéltek az újságírók. Idővel nem csak a játékos vált ismerőssé a számomra, hanem a helyszín amit bemutattak. Ahogy több dolog és arc feltárult előttem, úgy a szememnek sem akartam hinni. Ahogy át kapcsoltak egy másik sport híradóra, ott azt közvetítették, hogy két ellenfél csapatból származó játékos összeverekedett egymással. Mikor közelebb hajoltam a képernyőhöz, akkor vettem észre Chase arcát, aki elveszett a tömegben. - Ő nem Chase Collins?! - az egyik munkatársam felállt, miközben elkerekedett szemekkel néztem a botrányos verekedést, ami Chaset is érintette. - Chase Collins! - pillantott rám.

- Én is látom! Nem kell kiabálni - idegesen megfordultam és az öltöző felé szedtem a lábaimat. Tudtam, hogy ebből még nagy botrány is lehet, ezért minél hamarabb haza kellett érnem. Miután haza értem és lepakoltam a cuccaimat, fogtam egy taxit, és Chase házàhoz tartottam. Nem lepődtem meg, hogy az autója a ház előtt parkolt. Minden bizonnyal hamar el akart tűnni a helyszínről. Arra viszont nem számítottam, hogy verekedésig fajul a helyzet. A tőle kapott kulccsal löktem be az ajtót, és csuktam be magam után. - Chase! Chase! - kicsi táskámat a pultra helyeztem, majd megindultam a szobája felé. A szoba felé menet ismerős hang törte meg a fülemet. Az edző teremben zene szólt, ezért a lépcső felé igyekeztem. Tudtam, hogy lent van, mégis meglepetés ért, amikor belépve megpillantottam őt. Egy vas rúdon húzta fel magát, izmai megfeszültek és jól láthatóak lettek. Arca piros volt, ajkát összeszorította. Szokásos baseball sapkát viselt, testre simuló szürke trikót és nadrágot. Egymás után húzta fel magát, de nem ez volt amin meglepődtem. Az arca sebhelyes volt, szeme alatt kék monoklik voltak. Egy pici ragtapasz takarta a vértől megszáradt heget, melyet valószínűleg az a rohadék okozta. - Hahó! - megnyomtam a hangfal kapcsolóját, Chase pedig leugrott a talajra.

- Alicia... - csípőre helyzett kezekkel kifújta magát és pihent, miközben alaposan szemügyre vett engem. - Jól nézel ki! - nyújtotta a vállát.

- Én ezt sajnos nem tudom elmondani rólad - védekezően keresztbe fontam a kezem, és úgy döntöttem, hogy felvázolom neki a történteket. - A kórházban a sport híradó ment. Tévé képernyőjén keresztül néztem egy verekedést, melyet te indítottál! Mégis, hogy gondoltad ezt? - magyarázatot vártam tőle, bàr tudtam, hogy nem fog rá adni. Chase mindig is a maga ura volt. Soha senkinek nem magyarázkodott, és nem kért bocsánatot.

- Nincs mit megmagyaráznom, Alicia. Amit tettem, azt jogosan tettem - mérges lett. Izmos karjával az ajtó felé mutatott, mintha az említett illető mögöttem állt volna. - És az edzőnek örülnie kellene, hogy nem vertem szét a fejét! Évek óta ő volt az edzőm! Apám helyett, apám volt! Most pedig képes volt csapatkapitánnyá tenni a seggfejt, akinek a sérülésemet köszönhetem.

- Biztos, hogy átigazol? Úgy értem, hogy jóváhagyták neki? - hajamat a fülem mögé tűrtem és vártam a választ.

- Hogyne igazolna át, hiszen jó játékos! A megyében az egyik legjobbnak számít! És biztos vagyok abban is, hogy nem fizettek érte keveset - megtámaszkodott az egyik vasrúdnál, majd a földet bámulva megcsóválta a fejét. - Vissza kell térnem. Újra pályára kell lépnem. Ha nem fog sikerülni, ez a seggfej elveszi a helyem.

- Nem tudom, hogy mit mondjak, Chase - zöld szemébe pillantottam, de nem tudtam, hogy mit mondjak. - A lábad nem bírná a folyamatos terhelést.

- Szarok a lábamra, Alicia... - izmos karját idegesen széttárta, majd közelebb sétált hozzám és szorosan magához ölelt. Kezemet összekulcsoltam a derekán, miközben beszívtam az illatát. - De örülök annak, hogy itt vagy. Remélem, hogy nem bántottalak meg.

- Nem, de izzadság szagot van! - nevetve eltoltam magamtól, ő pedig elnevette magát.

- Akkor talán le kellene zuhanyoznom. El leszel fent addig? - érdeklődött, én pedig bólintottam.

Miközben rá vártam, addig a csapaton és a focin gondolkoztam. Chase Collins egy világhírű focista volt. Olyan, akiről minden sport magazin írt, akinek milliós követői voltak az instán. Chase nehezen dolgozta fel, hogy a sérülés miatt minden elveszített. Akkor nem ismertem, nem tartottuk a kapcsolatot, de sokszor olvastam róla. Rengeteg követőt és szponzort is elvesztett. Egyedül maradt a sérült lábával. Olyan volt mint egy madár, aki egész életében repült, aztán levágták a szárnyait. Foci nélkül nem volt önmaga. Akkor született meg benne egy apró remény, amikor újra találkozott velem. Nem akart velem tornázni, de a szíve talán mindig is mást súgott neki. Akkor segíteni akartam neki. Segíteni, hogy a lába javuljon. Ezt most is megtehetem, nem igaz? Megtehetem, hiszen a barátnője vagyok, és mert szeretem. Azonnal kezembe vettem a telefonomat és felmentem egy oldalra, amit nagyon szeretek. Átolvastam, hogy milyen gyakorlatokat tanácsolnak a visszatéréshez. Youtube videókat néztem és egyre jobban csillant fel bennem a remény tüze. Nem lehetetlen! Meg tudja csinálni!

Mikor Chase felsétált a lépcsőn, azonnal felém pillantott. Nedves haját hátra túrva helyet foglalt mellettem, majd nyomott egy puszit a halántékomra. A friss tusfürdő illata szinte megbabonázott, de próbáltam koncentrálni. - Segítek neked! - meglepődött, hiszen szemöldökét ráncolva felém fordult.

- Mármint? - mosolyodott el.

- Segítek újra pályára állni! És ezt most komolyan mondom - tettem fel a mutatóujjamat, és átkaroltam a nyakát. - Egy hónap múlva pályára fogsz állni, Chase Collins! Ezt megígérhetem neked - mosolyodtam el.

- Cuki vagy szívem, de egy hónap az nagyon kevés idő. Még azt sem tudod, hogy a botrány után engedik majd, hogy vissza igazoljak a csapatba. Nem tudok semmit... - előre hajolt, könyökét a combján támasztotta, én pedig a hátát kezdtem simogatni.

- Engedni fogják. És tudod miért? Mert te vagy Chase Collins! Te nem akármilyen játékos vagy. Hinned kell benne!

- Igyekszem, de...

- Nincsen de! - csaptam rá a hátára, ő pedig elnevette magát.

- Csodálatos barátnőm van, mondtam már?

- Nem kell kimondanod. A szemed mindent elárul - nyomtam egy puszit az arcára. Miközben őt figyeltem, felsóhajtottam és a combomra csaptam. - Viszont nem itt kezdjük a felkészülést - nem erre számított, ezért értetlenül meredt maga elé. - Ott kezdjük, ahol minden elkezdődött!

- Jaj ne... - horgasztotta le a nyakát.

Késő délután leparkoltunk a focipálya bejáratánál. A híres, hatalmas pálya üres volt, ezért mosolyogva Chase felé pillantottam. A kormányt piszkálta, a baseball sapka alól felvont szemöldökkel szemezgetett a zöld füves pályával. - Mintha ezer éve lett volna..- a nap már lemenőben volt, ezért sárga színt festett az égre. A magas lelátók mögül még előbukott a nap halvány színe. Gyönyörű és romantikus volt. Ahogy a lemenő nap megvilágította Chase arany színű bőrét, rájöttem arra, hogy többet érdemel. Többet egy csapatkapitányi címnél.

- Vissza fogsz ülni a nyeregbe. Tudom, hogy nehéz lesz, de arra fogunk törekedni, hogy sikerüljön - fogtam meg a kezét.

- Akkor go'! - hátulról előre húzta az edzős sport táskáját, majd kiszálltunk az autóból. - És kemény leszek velem? - átkarolta a nyakamat, bezárta az autót, majd a vas kapu kicsi résén be sétáltunk a füves pályára. Valóban hatalmas volt. A fehér vonalak le voltak kopva, ezért biztosra mentem, hogy rég tartottak itt meccset. A pálya szélére dobta a táskáját, leült a friss fűre, majd átvette a cipőjét. Megszoktam, hogy Chase jóképű, de a mostani külseje több mint lenyűgöző. Izmos volt, jóképű volt és teljesen megbabonázott. - Be kell melegítenem!

- Mondani is akartam, hogy nélküle nem engedlek pályára! - vigyorogva előhalásztam a zsebemből egy sípot. Mikor észrevette, hogy a nyakamba teszem, csípő körözés közben elnevette magát.

- Beszereztél egy sípot is?

- Persze! - mikor belefújtam, ő kihúzta magát. - Két kör futással kezdjük. Mindketten nagyon jól tudjuk, hogy a sérülés óta nem futottál. Ezt fogjuk most egy kicsit feleleveníteni! Ez a pálya hatalmas, ezért két körrel kezdjük. Ha fáj a lábad, vagy nem bírod, akkor nyugodtan sétálj - tetszett neki, hogy én osztom a lapokat, mert közelebb hajolt hozzám, megérintette a hajamat, és így szólt;

- Az ágyban én fogok parancsolni, és akkor mindent vissza fogsz kapni! - próbáltam leplezni a zavartságomat, ezért hatalmasat fújtam a sípba. Chase a fülére tette a kezét. - Megöllek!

- Futás! Egy-kettő, egy-kettő! - vigyorogtam.

- Fuss velem, popsi! - a fenekemre ütött, majd a vállamat megrántottam és kocogni kezdtem mellette. - Megy ez nekem! - szívta be a levegőt. - Kicsit fáj, de kibírható!

- Ne a szád járjon!

-  Majd a te szád is fog ennyit járni. Garantálni tudom - fenekemre csapott, puszit nyomott a homlokomra, majd a távolba futott és lehagyott engem.

Chase Collins sosem változik...