Kissé hangosabban csuktam be magam után a bejárati ajtót, mint szerettem volna. Na jó, konkrétan bebasztam és csoda, hogy nem szakadt ki tokostul. Nagyot fújtatva a nyílászárónak döntöm a hátam és a plafont bámulva próbálom rendszerezni a légzésem.
-Te kibaszott isten barma - kiabáltam csak úgy magammal. A búcsúzásom Taehyunnal részemről nem is sikerülhetett volna kínosabban és már halál biztos voltam abban, hogy a fiú komplett hülyének néz. Miután megköszöntem neki, hogy haza hozta a cuccaim és átvettem tőle a szatyrokat konkrétan szó nélkül befutottam a házba. Szerencsétlen meg tök cukin kiabált utánam, hogy "Szia Yeol, vigyázz magadra"... Én meg csak sprinteltem mint egy gyomorrontásos, aki a mosdóba igyekszik.

-Te hülye - puffogtam tovább, miközben a szatyrokat kicsit erősebben tettem le a székre, majd hanyag eleganciával lerúgtam a cipőimet is. - Szerencsétlen, ostoba picsa - toporzékoltam egy helyben és a hatás kedvéért a pénztárcám is földhöz vágtam, amiből vidáman csilingelve szanaszét gurultak az aprók. - Remek... - emeltem a tekintetem a plafonra. - Mi jöhet még istenem?! ÉS EZ KÖLTŐI KÉRDÉS VOLT, NEM KIHÍVÁS - tettem hozzá gyorsan. Egy helyben ugrálva még kiabáltam egy kicsit és nagyon reménykedtem abban, hogy a falak valóban annyira hangszigeteltek, mint ahogy reklámozták... Nem hiányzott még az is, hogy valamelyik kedves szomszéd rám hívja a pszichiátriát.

Miután elpakoltam a vásárolt élelmiszereket, a hálószobába mentem kényelmes ruha után kutatva, ugyanis nem farmerben és garbóban terveztem takarítani meg browniet sütni. Egy pillanatra elgondolkoztam a szekrényem előtt állva, hogy vajon mivel kezdjek... A süti hamar megvan és frissen lenne jó tálalni, viszont ha kitakarítok és utána koszolom össze a konyhát, akkor nagyon fogok örülni magamnak.
-Okééé... És ha mondjuk kitakarítanék mindenhol, kivéve a konyhában? - kérdeztem magamtól hangosan majd büszkén elmosolyodtam. - Milyen okos kislány vagyok időnként. Már csak arról kéne leszoknom, hogy magamban beszéljek - morogtam az orrom alatt és elindítottam a takarítós lejátszási listámat. Igen, mindenhez volt külön lejátszási listám.

A nappaliban kezdtem és úgy haladtam befelé a fürdő, a folyosó és végül a háló felé. Nem kapkodtam, annyi időm volt mint a tenger és kiélveztem azt is, hogy a kellemes októberi levegő átjárta a lakást. Szélesre tártam a nappaliban található erkély ajtaját és a szobám ablakait, majd egy pillanatra megállva gyönyörködtem a kilátásba. A szellő időnként belekapott a hajamba amitől akaratlanul is eszembe jutott egy emlék... Az utolsó együtt töltött nyarunk, amikor Jonghyun a tengerpartra vitt kirándulni. Egy kevésbé népszerű helyre mentünk, ahol viszonylag elbújva a kíváncsi tekintetek elől nyugodtan tudtunk sétálgatni. Hyun hirtelen megállt, vigyorogva felém fordult, miközben a lágy szellő játszani kezdett a hajával...

-Hogyan feledhetnélek el? Hogyan várhatják az emberek, hogy lépjek tovább, mikor olyan egyszerű dolgokról is mint a szellő, te jutsz eszembe...? - suttogtam könnyes szemmel annak a képnek, ami pont ezt a pillanatot örökítette meg. Olyan varázslatos volt, olyan tökéletes, hogy egyszerűen muszáj voltam rászólni Jonghyunra, hogy maradjon úgy amíg gyorsan lefényképezem. Szerettünk egymásról fotókat készíteni, szó szerint több ezer kép lapult a telefonunkban a másikról. Félelmetes volt belegondolni, hogy mióta elment nem is készült rólam új fénykép... Mármint egy-két családi fotón fellelhető vagyok, de többnyire nem is látszódom, vagy nem vagyok felismerhető.

Mindenkivel megszakítottam a kapcsolatot, akivel csak tudtam, de évente két alkalommal mégis tiszteletem tettem a szülői házban, amikor anyám és apám születésnapját ünnepelték. Nem vittem túlzásba a szociális életet akkor sem, mindegyik alkalom ugyanúgy telt... Megöleltem a felmenőimet, átadtam az ajándékot, ettem egy falatot a tortából, részt vettem a fotózkodáson és angolosan távoztam. Bunkó vagyok? Talán... De nem voltam kíváncsi a sajnálkozó tekintetekre, aggodalmaskodásra és a jó szándékú tanácsokra. Mindenkinek volt a tarsolyában valami világ megváltó bölcsessége. Kár, hogy ezek szart sem értek a gyakorlatban. Na meg hát ismeritek a mondást... A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.

Ahogy Jonghyun fotóját néztem hirtelen eszembe jutott valami... Mi lenne ha mostantól minden megtett "mérföldkövem" után csinálnék egy képet magamról? A fürdőszobába rohantam, picit elrendeztem a takarítás miatt lefolyt sminkem, újra kontyoltam a hajam, majd mély levegőt vettem és megkerestem a kis polaroid gépemet. Az ablakhoz léptem, hiszen ott voltak a legjobbak a fényviszonyok és vicsorogva a kamerába bámultam. Mosolyogni szerettem volna a fotón, de csak egy torz grimasz lett a vége... Nagyot sóhajtva megráztam magam, majd kicsit oldalra döntve a fejem belenéztem a kamerába. A kis fotó azonnal kijött alul és pár pillanat múlva megállapítottam, hogy ahhoz képest nem is sikerült rosszul...

Hevesen dobogó szívvel a fiókomhoz léptem egy toll után kutatva, majd mikor megtaláltam kapkodva ráírtam a dátumot a kép hátuljára. Elmerengve rágcsáltam az írószer végét és még pár sort firkantottam a dátum alá. "Egyedül mentem ma a boltba és magamtól áthívtam Taemint. Hagytam, hogy Taehyun hazakísérjen (bár lelkiismeret furdalásom van azóta is)..." Könnyes tekintettel egy dobozba rejtettem a fényképet, majd  Jonghyun fotójára pillantottam.
-Miért érzem úgy, hogy bocsánat kéréssel tartozom neked? - suttogtam magam elé, majd szememet törölgetve a laptopom mellett hagyott listámért mentem és felírtam rá egy újabb tételt. - Következő cél: őszintén mosolyogni egy fotón.