Az elmúlt években sokszor pityeregtem álomba magam, de még mindig képtelen voltam megszokni a reggeli ébredést. Hasogató fej fájdalom, táskás és vörös szemek, rekedtség és zombi kinézet. Fincsi... Ahogy a tükörbe néztem legszívesebben lehánytam volna magam, majd elmerengve eszembe jutottak Jonghyun szavai. Ő mindig ilyenkor látott a legszebbnek és bármilyen ótvarul néztem ki, ő biztosított róla, hogy én vagyok a legszebb teremtés az egész világon. Mióta nincs velem csúnyának és visszataszítónak éreztem magam, hiszen nem volt senki a közelemben, aki emlékeztetett volna arra, hogy milyen gyönyörű is vagyok valójában. Hiába öltöztem fel szépen és sminkeltem ki magam, nem kaptam pozitív visszajelzéseket, ami valahol az én hibám is... Évek óta nem mutattam meg magam a világnak.

Alig mozdultam ki otthonról és ha nagy ritkán megtettem, többnyire csak magamra kaptam egy pulcsit és melegítőt. Sokszor rendeltem szép ruhákat, kipróbáltam új smink trendeket, de nem csináltam se fotót, se videót magamról. Mégis honnan, kitől kaptam volna egy kedves szót is, amikor rajtam és a sarokban gubbasztó pókon kívül senki nem látott?
-Meg kell tennem az első lépést a gyógyulásom felé, hiszen nem gyászolhatlak örökké... Nem élhetek életem végéig ilyen fájdalomban - suttogtam megtörten a tükörképemnek, majd hevesen megráztam a fejem. - Miért érzem mégis úgy, hogy ezzel elárullak? Miért gondolom úgy, hogy a jó közérzetemmel semmisé teszem a szerelmünket? 

Kapkodva megmostam az arcom és a fogam, majd a kifésült hajam lófarokba fogtam és halványan elmosolyodtam.
-Pontosan tudom, hogy mit mondanál ha itt lennél. Finoman fogalmazva lebasznál a sárgaföldig, hiszen te mindig csak egy dolgot akartál az életben... Azt, hogy én boldog legyek, de ez oly' nehéz nélküled - motyogtam, miközben a mosdókagylót szorító kezeimet bámultam. A márvány hűvös érintése jéghideggé változott és az életet jelentő oxigén hirtelen marni kezdte a tüdőmet. Mintha levegő helyett ammóniát lélegeztem volna be, borzasztóan szúrt a mellkasom és a szoba is forogni kezdett velem. Fejem kétségbeesetten a tükörnek nyomtam és próbáltam megnyugtatni magam. - Gyerünk Bulmyeol... Erősebb vagy a pánik rohamnál!

Talán órák teltek el, talán csak percek, de jobban lettem. Ismét megmostam az arcom, egymás után többször és az összekócolódott hajam is újra átfésültem. Apró, büszke mosoly kúszott az ajkaimra, sikerült teljesen egyedül legyőznöm a legerősebb démonom. Ráérősen a konyhapulthoz tipegtem és gépies mozdulatokkal lefőztem egy dupla adag kávét, majd rántottát készítettem pirítóssal. Miközben unottan majszoltam a reggelimet felcsaptam a kis noteszem és megnéztem mikorra kell végeznem a legközelebbi határidős munkámmal.
-Zsííír - csámcsogtam teleszájjal mikor megláttam, hogy négy napom van befejezni egy maximum 2 órás projektet. Ohh igen, talán ez volt az egyik legrosszabb tulajdonságom... Állandóan halogattam mindent.

-Mit gondolsz szerelmem? - kérdeztem a telefonom hátterét mosolyogva. - Nagy baj lehet abból, ha csak holnap látok neki a munkának? - Jonghyun mindig próbált rám jó hatással lenni és motiválni a lusta seggem, kisebb nagyobb sikerrel. Az igazat megvallva, nem csak halogatós voltam, hanem rohadt makacs és időnként gyermeteg is. Minél jobban piszkáltak valamivel, annál inkább besztrájkoltam és már csak azért sem csináltam meg. Felhozhatnám mentségként a koromat, hiszen alig 17 voltam mikor összejöttünk Jonghyunnal... De a szomorú valóság az volt, hogy most 24 évesen sem vagyok egyszerűbb eset.

Miután átfutottam még egyszer a havi projekt terveimet megakadt a szemem egy listán... Én írtam még hónapokkal ezelőtt, apró kis teljesítendő mérföldköveket firkantottam a papírra.
-Elhagyni a lakást... Boltba menni egyedül... - olvastam fel csak úgy magamnak, majd mosolyogva kipipáltam párat. - Na, gyerünk Yeol! Válassz egy démont, amit ma ügyesen legyőzöl teljesen egyedül - mondtam halkan és a szemem becsukva ráböktem a papírra. Az ujjam az "egyedül boltba menni" és a "nyitni az emberek felé" mondatokon volt, képtelen voltam dönteni, hogy valójában melyikre mutattam rá. - Végül is mindkettőt választhatom, nem? Egy próbát megér... Szeretném ha büszke lennél rám - néztem mosolyogva a falon lógó Jonghyun portréra.

Az egész lényem remegett ahogy bepötyögtem Taemin számát. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz... Idegesen a hajamba túrtam, majd fel-alá sétálgattam percekig mielőtt a "hívás" gombra nyomtam volna és ezerszer átvettem magamban, hogy mit fogok neki mondani. Riadtan ugrottam meg, mikor két csörgés után meghallottam az idol aggódó hangját.
-Yeol! Minden rendben? - kérdezte szinte kiabálva. Akaratlanul is elnevettem magam, majd megcsóváltam a fejem és lehuppantam a kedvenc fotelomba.
-Úristen Taemin, minden rendben, ne aggódj - mondtam nevetve miközben kényelembe helyeztem magam és fejem a felhúzott térdeimre hajtottam. - Csak arra gondoltam, hogy... Nincs kedved átjönni este megnézni egy filmet?

Harapni lehetett a csöndet és amikor Taemin halkan szipogva préselt ki magából egy "igen"-t, az én szemeim is megteltek könnyel.
-Minnie baba... - suttogtam mosolyogva.
-Ojaj. Ez a kedves megszólítás nagyon sokba került nekem anno - mondta kuncogva, de hangja még mindig remegett a sírástól. 
-De kis izé vagy - csóváltam meg a fejem nevetve. - Csak azt akartam kérdezni, hogy mennyi banános tejet vegyek?
-Jól tudod, hogy banános tejből sosem elég.
-Igaz, a világ összes banános tejét képes lennél meginni - bólintottam egyetértve, majd kifújtam a tüdőmbe rekedt levegőt. - Hét órakor jó neked?
-Igen - felelte kurtán az idol, majd egy óriásit sóhajtott. - A többieknek is nagyon hiányzol...
-Ők is nekem - mondtam búcsúzóul és bontottam a vonalat.

Unottan forgattam a kezemben a telefont, majd miután sikeresen kiejtettem a kezemből, a pulcsim ujjával kezdtem el játszani. Bőven volt még időm estig, tekintve, hogy alig múlt el reggel tíz, de már most azon izgultam, hogy mindennel időben kész legyek. Első körben úgy döntöttem, hogy megejtem a boltozást, majd sütök browniet és kitakarítom a lakást. Tökéletes terv rajzolódott ki a fejemben és hatalmas mosollyal az arcomon mentem a fürdőbe, hogy egy kis sminkkel feldobjam a nyúzott zombi arcomat. Hajamat végül kiengedtem, lágy loknikba sütöttem be és egy púder színű garbót vettem fel, fekete farmerral és fehér torna cipővel.

Elégedetten néztem a tükörképemre és rájöttem, hogy nem kell mások visszajelzése ahhoz, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Először nekem kell megszeretnem magam, csak utána lesznek képesek mások is szeretni engem. Hosszú volt még az út odáig, hogy újra szépnek tartsam magam, de az első lépést már megtettem... Kicsinosítva, vidám mosollyal az arcomon hagytam el a házat és hosszú évek óta először nem rejtőztem maszk mögé. Félénken, de tele reményekkel léptem át a ház kapuját, majd mélyet lélegeztem a hűvös, októberi levegőből. Ősszel sok minden elmúlik. Ideje, hogy az én fájdalmam is így tegyen...

Öles léptekkel haladtam a bolt felé, ami miatt a külső szemlélőknek úgy tűnhetett mintha nagyon siettem volna, de valójában csak túl akartam esni rajta. Az egészre úgy tekintettem mint egy küldetésre, amit minél előbb, minél hatékonyabban kell végrehajtanom. Tekintetem időnként elkalandozott a mellettem elhaladó gyerekeken, szerelmes párokon, kutyát sétáltató embereken és a színes tájon. Egy pillanatra lefékeztem és mosolyogva bámultam a parkot, ahová annyi alkalommal ellátogattunk... Nem csak Jonghyunnal, hanem az egész bandával. Nevettünk, játszottunk, beszélgettünk, piknikeztünk. Minél több ideig néztem a kedvenc padunkat, annál élesebben rajzolódtak ki lelki szemeim előtt a múlt kockái.

Még egy pillantást vetettem a régi törzs helyünkre, majd ismét kapkodni kezdtem a lábaim a bolt felé. Valójában nem volt messze, de ha az emberlányának olyan rövid lábai vannak mint egy tacskónak, akkor a szomszéd utcai is végtelen távolságnak tűnik. 
-Jó napot - köszöntem magabiztosan, amint beléptem a pici üzlet helységbe. A kassza mögött ülő Mrs. Chae szinte szájtátva bámult engem, szegény néni biztos azt hitte, hogy szellemet lát.
-Tényleg te vagy az Bulmyeol? - csóválta meg a fejét hitetlenkedve, majd azonnal odalépett hozzám és jó alaposan megölelgetett. - Azt hittem már soha nem látlak többé, úgy hiányoztál - mondta mosolyogva mikor végre elengedett. - Milyen gyönyörű nő lett belőled.

Az asszony szavai a szívemig hatoltak és alig bírtam vissza tartani a könnyeimet. Esetlenül újra magamhoz öleltem, miközben az egész testem kellemes melegség járta át.
-Ön napról napra fiatalabb lesz Mrs. Chae - suttogtam vigyorogva, mire az asszony nevetve megbökte az orromat.
-Na ne udvarolj te kis Pinokkió! Mesélj inkább, mi van veled? Itt laksz még? Hogy vagy mostanában? Látom enni nem eszel még mindig rendesen - hadarta egy szuszra, amit már nem bírtam ki röhögés nélkül. 
-Ígérem a napokban meglátogatom és mesélek, de most sietnem kell - válaszoltam miközben határozottan megindultam a tejtermékek felé. - Ugye árulnak még banános tejet?

-Csak nem Taemint várod vendégségbe? - somolygott Mrs. Chae.
-Nem volt nehéz kitalálni, ugye? - kérdeztem vissza szórakozottan.
-Istenem az a fiú... Mindig kifosztotta a készletet - csóválta meg a fejét az asszony, de a hangjában visszafojtott nevetés bujkált. 
-Ebből a szempontból semmit sem változott - válaszoltam, miközben a kosaram félig pakoltam Taemin kedvenc italával. Az ajtóban lévő csengő éles hangon jelezte, hogy újabb vásárlók érkeztek, aminek hallatán Mrs. Chae visszarohant a pénztár mögé, én pedig halkan dudorászva folytattam a bevásárlást. Épp a brownie alapanyagait dobáltam be a kosárba, amikor a hátam mögött megszólalt egy túlságosan ismerős hang...
-Szia Bulmyeol.

A gyomrom golflabda méretűvé zsugorodott és idegesen az alsó ajkamba haraptam. Nem akartam megfordulni, mert tudtam, hogy fájni fog... De nem szerettem volna bunkó lenni vele, hiszen nem tehetett óla, szegény fiú semmi rosszat nem tett ellenem. Lassan megpördültem a tengelyem körül és mosolyt erőltettem az arcomra.
-Szia Terry - vigyorogtam az idolra, aki nagyokat pislogva nézett rám.
-Honnan tudtad, hogy én vagyok? - kérdezte ártatlanul, mire vonásaim ellágyultak és ösztönösen a fiú felé nyúltam, hogy végig simítsak az arcán.
-A hangod - válaszoltam kurtán, majd a Taehyun mögött lévő lisztért nyúltam, miközben abban reménykedtem, hogy elkerülte a figyelmét az óvatlan mozdulatom. - Ezer közül is felismerném.

(Taehyun angol neve Terry és Bulmyeol azért szólítja így, mert a Taehyun név is túlságosan Jonghyunra emlékezteti.)