A szemhéjaim mintha ólomból lettek volna, képtelen voltam kinyitni őket, pedig hallottam, hogy valaki szólítgatott. A semmiben lebegtem, miközben érzékeltem mindent ami körülöttem zajlott, de nem tudtam megmozdulni. A tudatom lassan kitisztult, beugrott az utolsó kép amit az ájulásom előtt láttam és úgy ültem fel, mint akit drót kötéllel rángattak volna.
-JONGHYUN - ordítottam kétségbeesetten, majd mielőtt vissza eshettem volna a padlóra két erős kar magához ölelt. Az illatából már tudtam, hogy Taemin az és megkönnyebbülten simultam biztonságot nyújtó ölelésébe.
-Semmi baj, már itthon vagyunk... - suttogta, miközben újra és újra végig simított a hátamon.
-Mi történt Minnie? - motyogtam erőtlenül és a kezem a fejemre tapasztottam.

-Elájultál - felelte kurtán az idol, majd aggodalmaskodva az alsó ajkát kezdte rágcsálni.
-De ez nem minden, ugye? - néztem rá szúrós tekintettel, mire lassan megrázta a fejét.
-Mi volt az utolsó dolog amire emlékszel? - kérdezte óvatosan. Finoman masszírozni kezdtem a halántékomat és erősen összeszorítottam a szemem, hogy megállítsam a kibuggyanni készülő könnyeimet.
-Jonghyun... - nyöszörögtem elfúló hangon. - Az ő arcát láttam. - Amint kimondtam ezeket a szavakat a levegő hirtelen megfagyott és Taemin arca egy furcsa grimaszba torzult. Tudtam, hogy titkol előlem valamit... Lehet, hogy hosszú ideje nem találkoztunk, de előtte évekig a minden napjaim része volt, úgy ismertem őt mint a tenyerem.

-Ki vele Taemin - fontam keresztbe a karjaim a mellkasom előtt. - Mit titkolsz? - Az idol meglepetten pislogott rám, majd szólásra nyitotta a száját, de végül csak megrázta a fejét.
-Hihetetlen, hogy előtted tényleg semmi nem marad titokban - nevetett fel szárazon a férfi, majd leült mellém a kanapéra és egy mély levegőt vett. - Ismered a TXT nevű fiú bandát?
-A Tomorrow X Togetherre gondolsz? - vontam fel a szemöldököm. Nem igazán értettem, hogy jöttek ők a képbe, de kezdett felcsigázni a dolog.
-Igen - felelte kurtán Taemin, majd gondterhelten a hajába túrt. - Ismered a tagokat? - most rajtam volt a sor, hogy megrázzam a fejem.

-Pár számukat hallottam, a nevüket tudom, de soha egy felvételt vagy képet nem láttam róluk. Szép hangjuk van - vontam meg a vállam. Taemin elővette a telefonját és elködösült tekintettel keresett valamit.
-Hihetetlen, hogy tudsz ismerni egy bandát úgy, hogy egy fotót sem láttál még róluk... Tele van velük az internet - morogta az orra alatt. - De kurva jó, hogy ezt pont én mutatom meg neked... Lehetne egy nap ennél katasztrofálisabb?! - mérgelődött tovább. Meglepetten pislogtam rá, fogalmam sem volt arról, hogy miről beszélt, de furcsa volt Taemint így látni... Egy ideig még böngészett a mobilján, majd szó nélkül a kezembe nyomta azt.

Azonnal felismertem a dalt, a "Can't you see me" volt az 4K verzióban. Szerettem ezt a számot, így mosolyogva néztem a képernyőre, izgultam, hogy végre látni is fogom a fiúkat. Hogy miért nem néztem meg eddig egyetlen MV-jüket, fellépésüket sem? Mert annyira elakartam magam zárni a külvilágtól, amennyire ez emberileg csak lehetséges volt. Boldog vigyorom nem tartott sokáig... Amikor a kamera a vöröses hajú fiúra közelített szabályosan ledermedtem.
-Mi a... - motyogtam magam elé, majd Taeminre pillantottam. Nem szólt semmit, csak meredten bámult a semmibe, a képernyőn pedig újra felbukkant a vöröske. Sokkal közelebbről és sokkal több ideig mint először.

-Ez lehetetlen... Ez nem létezik... - ismételgettem megszállottan, majd felváltva Taeminre és a képernyőre néztem. Az a fiú... Kiköpött olyan volt mint Jonghyun. A szám elé kaptam a kezem és szaporán potyogó könnyekkel néztem tovább a felvételt. Ha szavakba kellett volna öntenem, hogy mit éreztem akkor és ott, bajban lettem volna. Szó nem írhatta le azt ami lezajlott bennem, miközben a videót néztem. A szívem egyszerre szűnt meg dobogni és kezdett el egyre hevesebben verni, a mellkasom fájt, de közben furcsa melegség járta át. Úgy éreztem magam mint egy tudathasadásos és mikor vége lett a videónak visszaadtam Taeminnek a mobilját.

Semmit sem szóltam csak üveges tekintettel bámultam az ölemben pihenő kezeimet és próbáltam feldolgozni az elmúlt percek történéseit. A kis vörös akár az eltitkolt (iker)tesója is lehetett volna az én szerelmemnek...
-Ő Taehyun - törte meg a csendet Taemin mire fülsértően felnevettem.
-Ugye most csak szórakozol?! - tettem fel a költői kérdést. - Mintha egy elbaszott ship nevetek lenne Jonghyunnal... - A férfi egy ideig szótlanul pislogott rám, majd keserűen elmosolyodott.
-Na látod, ez még eszembe sem jutott - csóválta meg a fejét. Újra a telefonjába kezdett kutatni és mikor megtalálta a keresett képet az arcomba tolta azt.

-Ez Jonghyun...? Nem, ez Taehyun... Vagy mégsem? - tátottam el a számat a kép láttán, amin Taemin volt látható egy szőke fiúval. - Na ez félelmetes - suttogtam és könny fátyolos tekintettel néztem tovább a mobil kijelzőjét. - Gyönyörű ez a fiú és szőke hajjal még inkább olyan mint az én Hyunom. - Ahogy tovább bámultam a képet hirtelen beugrott valami. - Őt láttam, igaz? Amikor elájultam az ő arca volt az...
-Igen, éppen ott vacsoráztak ők is - felelte Taemin. Nyeltem egy nagyot, majd lágyan végig simítottam a képernyőn keresztül Taehyun arcát.
-Köszönöm Istenem, hogy elájultam és nem élőben face to face kellett szembesülnöm ezzel.

Taemin elvette tőlem a telefonját, gépies mozdulatokkal zsebre rakta azt, majd a tartalék jointom kutatására indult. Amint megtalálta gyakorlottan meggyújtotta és visszahuppant mellém.
-Mennyire vert le a víz amikor először találkoztatok? - kérdeztem egyszer csak. Taemin nagyot slukkolt a cigiből, a kezembe nyomta, majd lomhán kifújta a füstöt.
-Nagyon - vallotta be mosolyogva és fejét a vállamra hajtotta. - Nem tudtam mit kezdeni az érzéssel, nem tudtam hogyan viszonyuljak hozzá - folytatta a történetet, majd kapkodva letörölte a könnyeit. - Mikor édesen mosolyogva közelíteni kezdett felém végig Jonghyunt láttam benne és mikor meghallottam nevetni a szívem egyszerre telt meg élettel és tört ezer darabra.

Taemin válla megrázkódott a sírástól és bármennyire sajnáltam, egy kicsit irigyeltem is őt amiért ilyen "gátlástalanul" tudott zokogni. Egyik kezemmel a hátát simogattam, a másikkal pedig felé nyújtottam a cigit. Miután békésen elszívtuk a greenpeacet csendesen sírdogálva bújtunk össze és felváltva töröltük le a másik könnyeit. Egy idő után  halkan beszélgetni kezdtünk és felidéztünk minden szép emléket, ami hirtelen az eszünkbe jutott. Régi videókat és képeket néztünk, azt reméltem ezektől majd elkap a sírás, de nem így lett... A felszabadító zokogás még mindig nem tört fel belőlem, a lelkem mélyén lapult és várt a megfelelő alkalomra.

A légkör időnként fullasztóvá vállt és úgy éreztem mintha mázsás súly nyomta volna a mellkasomat. Képletesen így is volt... Jonghyun hiánya annyira fájdalmas volt, annyira nehéz, hogy néha úgy éreztem bele fogok roppanni. Elkalandozva játszottam Taemin tincseivel, aki mindeközben elmesélte azt a november 13.-ai napot. Képtelen voltam eldönteni, hogy a történetei Taehyunról megnyugtattak, vagy inkább csak még jobban felkavartak... Örültem neki, hogy nem ismertem az idolt és nem kell vele élőben találkoznom, hiszen jól tudtam, hogy én nem tudtam volna úgy kezelni a helyzetet mint Taemin. Békésnek mondható pillanatunkat Minnie telefonjának a csörgése zavarta meg és mikor megláttam, hogy ki kezdeményez vele videóhívást az összes vérem meghűlt az ereimben.

Taemin nagyot sóhajtva felállt a kanapéról és a konyhába ment, majd fogadta a hívást. Bár látó távolságon kívül voltak, de sajnos így is hallottam minden szavukat... Taehyun kedvesen a hogy létem felől érdeklődött, megkérdezte minden rendben van-e és, hogy sikerült-e már vacsoráznunk. Hirtelen hangzavar tört ki a fiúnál és egy pillanatra úgy éreztem magam, hogy én vagyok Taemin, Taehyun pedig Jonghyun. Mindig mikor távol voltunk egymástól videóhívásban tartottuk a kapcsolatot, ami sosem volt csendes és zökkenő mentes, hála a SHINee többi tagjának. A kíváncsiságom végül győzött, halkan Taemin mögé osontam és meglestem őket.

Amint megláttam Taehyun szöszi buksiját az ajkaim akaratlanul mosolyra húzódtak és ezzel egy időben megindultak a könnyeim is. Csak arra tudtam gondolni, hogy tényleg teljesen olyan mint Jonghyun, időnként még a gesztusai is. Vajon ő tisztában van ezzel? És ha igen, milyen érzés lehet neki...? Annyira elmerengtem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, hogy telibe látszódom a kamerában Taemin háta mögött. Pechemre Taehyun egyből kiszúrt és édesen mosolyogva köszönt nekem.
-Szia Bulmyeol - integetett a fiú, én pedig csak pislogtam mint hal a szatyorban. Honnan tudja a nevem? Áhh... Biztos Taemin árulta el neki.
-Szia J... Taehyun - üdvözöltem elfúló hangon.

Taemin közelebb lépett hozzám, hogy még jobban látszódjak és a cselekedetét egy nem túl kedves fintorral jutalmaztam.
-Ugye rosszul látom, hogy pirosak a szemeid? Remélem nem sírtál - érdeklődött kedvesen Taehyun, mire én csak kínosan elnevettem magam és lányos zavaromban az egyik tincsemmel kezdtem el játszani. 
-Nem. Én csak, őőő... - próbáltam füllenteni, de semmi hihető nem jutott az eszembe. Taemin bár mosolygott, az egész testtartása feszült volt. Tudtam, hogy attól félt, hogy bármelyik pillanatban hirtelen összeomlok. Őszintén, én is féltem ettől...
-Hé, bármi is legyen a baj csak mosolyogj - próbált meg felvidítani Taehyun, majd két ujja segítségével mosolyra húzta az ajkait. - Látod, így.

A látványra elnevettem magam. Annyira aranyos volt, annyira gyermeki... És annyira az én egyetlenemre emlékeztetett. Minden akaratommal azon voltam, hogy eltudjak vonatkoztatni ettől, de egyszerűen nem ment. Akárhányszor az idolra néztem, úgy éreztem Jonghyun mosolygós szemei néznek vissza rám.
-Na látod, megy ez neked - mondta elismerően Taehyun. - Mosolyogj többet. Gyönyörű szép mosolyod van, ragyogd be vele ezt a borongós világot - biztatott tovább kedvesen. Fátyolos tekintettel bólogattam, szó egyszerűen nem jött ki a számon. Taemin visszavette a telefonját, váltott még pár szót Taehyunnal, majd bontotta a hívást. Amikor a szőke fiú aranyosan mosolyogva elköszönt tőlem is, eldöntöttem valamit...

Soha többé nem akarom őt látni.