Taemin olyan erővel dörömbölt az ajtómon, mint egy félőrült. Mondjuk valahol megtudtam érteni a dühét... Már megint a könnyebb és gyávább utat választottam. Teljesen elszigeteltem magam ismét az emberektől, azután a remekül sikerült randi után. Nem mondtam senkinek semmit, egyszerűen csak  köddé váltam. Nem vettem fel a telefont, nem válaszoltam az üzenetekre és ha személyesen kerestek, úgy tettem mintha nem lettem volna otthon.

-BULMYEOL, HA NEM NYITOD KI ISTEN BIZONY, HOGY ÚJRA BETÖRÖM!!! -  ordította torka szakadtából. Természetesen tudtam, hogy ez lehetetlen, hiszen az ajtó nagyobb kárt tenne Taeminben, mint fordítva. Elvégre nem két forintot költöttem erre a biztonsági szarra...

Nagyot sóhajtva felálltam a kanapéról és a nyílászáróhoz léptem. Egyik kezem az ajtónak támasztottam és a homlokom is neki döntöttem.
-Menj el Taemin - szóltam ki erőtlenül, de a fiú így is meghallotta.
-Nagy szart! -  rúgott egyet dühösen. - Legutóbb mikor hagytam, hogy felszívódj majd' öt évre eltűntél az életemből - hadarta idegesen. - Nem vagyok hajlandó soha többé akár csak egy napot is nélküled élni!

Taemin szavai a lelkemig hatoltak  és hangos sírásra késztettek. Remegő kezekkel nyitottam ki a heveder zárat, majd szélesre tártam az ajtót. Zokogva a fiú nyakába ugrottam és olyan erősen öleltem magamhoz, ahogy csak tudtam, de nem akartam elmondani neki, hogy mitől vagyok ennyire kiborulva.

Főleg nem ma...

Taemin óvatosan beljebb tolt a küszöbről, miközben egy pillanatra sem engedett el és halkan becsukta utánunk az ajtót. Kissé eltolt magától és tekintetét mélyen az enyémbe fúrta.
-Nem fogok faggatózni és nem azért mert nem érdekel, hogy mi van veled - mosolyodott el keserűen és óvatosan letörölte a könnyeimet. - Majd elmondod, ha készen állsz rá - folytatta csendesen, majd homlokon csókolt. - Szóval, most csak szedd össze magad gyorsan és induljunk - jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

Nem kérdeztem vissza, hogy hová akar menni... Hiszen nagyon is jól tudtam. Az elmúlt években mindig egyedül látogattam meg Jonghyun sírját  és  ezt az idén sem terveztem másképp. Elakartam mondani neki, hogy mit tettem, de nem Taemin jelenlétében...

Bocsánatot szerettem volna kérni amiért "megcsaltam", amiért elárultam őt és a szerelmünket. Hiába telt el már öt év, én még mindig úgy éreztem, hogy hozzá tartozom, hozzá KELL tartoznom. Az emberek azt mondják, hogy fiatal vagyok, lépjek tovább, legyek újra szerelmes és házasodjak meg, de őszintén nem tudom, hogyan is lehetnék képes erre? Jonghyun élete végéig velem volt és engem szeretett...

Ezért hát nekem is így kell tennem!

-Menj, mosd meg az arcodat - rántott vissza a valóságba Taemin hangja és egy szótlan bólintás  után a fürdőbe csoszogtam. Nem sokat törődtem a külsőmmel a napokban és finoman fogalmazva borzalmasan néztem ki. A szemem alatt húzódó fekete "bőröndöket" megpróbáltam egy kis korrektorral eltüntetni, de ezen kívül nem túlzottan érdekelt a dolog. Felfrissítettem az arcom egy kis hideg vízzel, gyorsan megmostam a fogam és újra kontyoltam a hajam. Az otthoni szettem egy teljesen feketére cseréltem és fizikálisan készen is álltam az indulásra, de mentálisan még rohadtul nem.

Taemin nem szólt semmit mikor vissza mentem a nappaliba, csak szótlanul felém nyújtotta a kezét, én pedig hatalmas mancsába csúsztattam apró tenyerem. Kapkodva magamra rángattam a csizmámat, a fiú pedig rám adta a kabátot, majd gondosan bezártam az ajtót magunk után. Harapni lehetett volna a feszültséget köztünk és annyira szerettem volna mondani valamit, de egyszerűen nem jöttek a számra a szavak.

Az idol kocsijával indultunk el a temetőbe és útközben megálltunk virágot is venni. Nem vittük túlzásba, csak egy-egy szál fehér rózsát vittünk, de én úgy gondoltam, hogy a kevesebb néha több és a mi esetünkben ez a növény többet mondott minden szónál.

A temető a szokásosnál is csendesebb volt, alig lézengtek ott emberek és az atmoszférája egyenesen fojtogatni kezdett. A lábaim mintha ólomból lettek volna, alig akartak mozdulni, így a kívülállóknak úgy tűnt mintha Taemin vonszolt volna maga után. A fiú bátorítólag megszorította a kezem, majd halványan elmosolyodva rám nézett. Megpróbáltam viszonozni a gesztust, de helyette csak pár  kövér könnycsepp gördült végig az arcomon.
-Bármi is nyomja a lelked, neki elmondhatod - szólalt meg csendesen Taemin, mikor megálltunk Jonghyun sírja előtt.

Mély  levegőt vettem, amit reszketegen fújtam ki és a leheletem látszott a levegőben. Hideg volt, de én a legkevésbé  sem törődtem ezzel...  Óvatosan térdre ereszkedtem a fagyott földön és félig átöleltem kedvesem sírkövét.
-Szia Jonghyun...  - suttogtam sírástól elfúló hangon és Taemin jelenlétét kizárva beszéltem tovább hozzá. - Olyan gyorsan repül az idő és annyi minden megváltozott mióta nem vagy, hogy csak kapkodom a fejem - mondtam csendesen, majd egy ingerült mozdulattal letöröltem a könnyeim. - Csak én vagyok ugyan ott még mindig, egy helyben toporgok és képtelen vagyok tovább lépni... - A szám megremegett a vissza tartott sírástól, amit egyre nehezebb volt elnyomni. Taemin finoman a vállamra tette a kezét, amin ösztönösen végig simítottam, de utána a sírkövet öleltem tovább esetlenül.

-Bár talán, ha jobban belegondolok, ez sem teljesen igaz - jegyeztem meg halkan és végig pörgettem magamban az elmúlt évek emlékeit. - Tudod lett egy stabil munkám, amiben nagyon sokat fejlődtem és... - nyeltem egy nagyot, majd halványan elmosolyodva egy pillanatra a legjobb barátomra emeltem a tekintetem. - Itt van velem Taemin, újra a minden napjaim része lett és most öt év után először vele jöttem ide. Ez számomra nagy szó, mert tavaly nem lettem volna erre képes - jegyeztem meg keserűen nevetve, mire a mögöttem álló végig simított a fejemen. - De lenne még itt valami, amiről tudnod kellene édesem...

Mély levegő Bulmyeol, ki tudod mondani!

Ki kell mondanod...

-Hyun - simítottam végig a fiú portréján. - Megismertem valakit - mondtam ki alig hallhatóan, majd élesen beszívtam a levegőt és egy tüdő szaggató sóhaj kíséretében kifújtam. - Ő egy nagyon kedves és végtelenül aranyos srác. Szerintem kedvelnéd, ha... - A hangom elcsuklott és az egész világ forogni kezdett velem. A fejem annyira zsibogott, hogy azt hittem pillanatokon belül felrobbanok a bennem kavargó érzésektől. - Egy seggfej voltam vele és bár biztos mindent láttál odafentről, de azért elmondom, mert így tisztességes...

Beszédre nyitottam a számat, de hirtelen a szépen megfogalmazott "beszéd" a feledés homályába merült és esetlenül csak két szót tudtam kipréselni magamból.
-Megcsókoltam őt... - Éreztem, ahogy Taemin egész testében megfeszült és a vállamon pihenő ujjai kissé belém mélyedtek. Képtelen voltam ránézni, úgy éreztem ezzel őt is elárultam... Hiszen cserben hagytam a (halott) legjobb barátját és az életembe engedtem egy másik fiút.

-A legrosszabb az egészben, hogy nem löktem el, mert jól esett a közeledése... Csak utána jöttem rá, hogy mit műveltem és gyáván elszaladtam. Megcsaltalak téged, játszottam Taehyunnal és ezek után köddé váltam... - A hangom kezdett hisztérikussá válni és éreztem, hogy egyre jobban kiakadok, de valamiért mégis csak könnyített a lelkemen, hogy meggyóntam Jonghyun előtt a bűneimet. - Nem mondtam neki semmit, nem válaszoltam az üzeneteire és fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Belefogok őrülni ebbe az egészbe, mert képtelen vagyok elengedni téged, de őt meg annyira szeretem... - És akkor hirtelen leesett, hogy mit mondtam az előbb.

Szeretem őt...

Most először mondtam ezt ki így...

És bármennyire is harcolok ellene, akkor is ez az igazság.

Hangosan felzokogva Jonghyun sírjára borultam és mint egy megszállott csak azt tudtam hajtogatni, hogy "sajnálom". Bár Hyun földi maradványainak motyogtam a szavaim, de valójában azok Taeminhez és Taehyunhoz is szóltak.

-Ne haragudj kérlek rám - emeltem könnyáztatta tekintetem a "bátyámra", aki azonnal letérdelt mellém és körém fonta a karjait. Fejem rögtön a mellkasába fúrtam és illatát magamba lélegezve folytattam a sírást.
-Miért haragudnék rád? - kérdezte csendesen és megállás nélkül a hátam simogatta.
-Elárultam a legjobb barátodat... - feleltem alig hallhatóan, mire Taemin két kezébe fogta az arcom és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
-Ez csak a te fejedben létezik így! Szerinted miért adtam meg neki az elérhetőségedet, miért hagytalak kettesben titeket, miért piszkáltalak a randival? - kérdezte halványan elmosolyodva, majd a kezembe nyomott egy zsepit. - Láttam, hogy néztek egymásra és fogalmad sincs róla, hogy milyen boldog voltam emiatt!

-Bulmyeol... - sóhajtott egy hatalmasat Taemin. - Taehyun miatt olyat láttam a szemedben, amit Jonghyun halála óta nem - mosolyodott el szelíden. - Életet, boldogságot és örömet... És bár ott volt mellette a félelem is, de olyan lettél a fiú közelében, mint a hideg tél után újjáéledő tavaszi virág.

Hitetlenkedve Taeminre emeltem a tekintetem és vártam a pillanatot, hogy benyögje, hogy csak viccelt... De mélybarna szemei teljesen komolyak voltak.
-Mi...? - kérdeztem vissza esetlenül, mire a fiú lágy mosolya szélesebb lett.
-Segítene a lelkiismereteden és a tovább lépésben, ha színpadiasan azt mondanám, hogy az áldásomat adom rátok?

És végre hallottam azokat a szavakat, amelyek talán kellettek ahhoz, hogy eltudjam Jonghyunt engedni...

De az érzelmeim hálójába gabalyodva nehéz volt  rájönnöm, hogy vajon hol ér véget Jognhyun gyászolása és hol kezdődik Taehyun iránt érzett szerelem...?