Mire a pizza megérkezett, már én is sikeresen lenyugodtam és úgy mosolyogtam a fiúra, mintha mi sem történt volna, de hiába. Egy baj van csak azzal, ha megnyílsz valaki előtt és látja a tökéletes álarcod mögött az össze törtséget... Utána soha többé nem fogja elhinni, ha azt mondod, hogy minden rendben. Taehyun már átlátott rajtam és ezt csak azért nem bántam mert a fiú elmondhatatlanul türelmes volt és megértő. Másrészt viszont gyűlöltem lelkileg levetkőzni mások előtt, tekintve, hogy évekig kb semmilyen emberi kapcsolatom nem volt. Veszélyes dolog, ha megmutatod másoknak a sebezhető oldalad, mert ez olyan mintha kést adtál volna a kezükbe... És onnantól már csak rajtuk múlik, hogy megvédenek, vagy megtámadnak vele.

-Nem eszel? - bökte meg az oldalam a fiú, mire úgy rezzentem össze, mint aki egy rossz álomból ébredt volna fel.
-Ja? De, igen - vágtam rá és gyorsan magamba tömtem egy szelet pizzát. Terry somolyogva nézte, ahogy konkrétan zabálok, mint egy kismalac és bizalmaskodva közelebb kúszott hozzám. A kanapén ültünk, így nem volt nehéz dolga és valamiért már egyáltalán nem éreztem kényelmetlennek, hogy belemászott az aurámba. Nagyokat pislogva bámultam a fiút, miközben az ebédem eltüntetésén szorgoskodtam. Mikor befejeztem kivette a kezemből a tányért és egy szalvétával gondosan megtörölte maszatos arcomat. Tekintetében megannyi érzelem cikázott és viaskodott egymással, mintha még ő sem jutott volna dűlőre önmagával.

Hát ezzel az érzéssel nem vagy egyedül Taehyun...

-Emlékszem pár hete még nem értettem, hogy mi történik veled ilyenkor - mosolyodott el lágyan és futólag végig simított az egyik ölemben pihenő kézfejemen. - Most már tudom, vagy legalábbis sejtem... - suttogta maga elé, majd gyönyörűséges lélektükreit rám emelte. - De fogalmam sincs, hogy a tudatlanság volt az ijesztőbb, vagy a jelenlegi helyzet. - Fejemet oldalra döntve néztem Taehyunra és próbáltam valami értelmes választ kinyögni. Kezdtem kapiskálni, hogy mire gondolt pontosan és elmondhatatlanul sajnáltam, amiért ilyen helyzetbe hoztam.
-Én úgy gondolom - köszörültem meg a torkomat. - Hogy a tudás abból a szempontból mindenképp jobb, hogy már nincsenek félelmek és kételyek. Nem aggódsz, hogy mi jár a fejemben, hogy mi történt velem, mert már tisztában vagy vele.

-Igen, de... - szólt közbe a fiú és lágyan elmosolyodva az ajkára nyomtam a mutató ujjamat. Istenem, hogy lehet valakinek ilyen puha szája? Ez már esküszöm illegális... - Na most, pl nem tudom mi jár a fejedben - nevette el magát zavarában, mire úgy rántottam el a kezem, mintha tűzbe nyúltam volna.
-Ha ez megnyugtat, én sem - motyogtam magam elé, majd paprika vörös ábrázatom Taehyunra emeltem. - Szóval... Innentől rajtad áll, hogy miként kezeled a dolgot. Ha nem is látsz bele teljesen a fejembe, de ahogy te is mondtad már van elképzelésed - vontam meg a vállam könnyedén, de közben savat tudtam volna hányni az idegtől. Gyűlöltem az ilyen szituációkat és a bennem kavargó érzésekről beszélni...

De Taehyun kedvéért ezen is változtattam, vagy legalábbis próbáltam.

Nem tudtam még, hogy mit tartogat számunkra a jövő, hogy mi lesz ebből az egészből...

Viszont a legkevésbé sem akartam, hogy az én zárkózottságom akadályokat gördítsen elénk.

Taehyun nagyokat pislogva nézett rám, majd hirtelen megragadta a kezem és olyan elveszett tekintettel bámult, hogy belefacsarodott a szívem. Nem akartam, hogy miattam érezze így magát, nem akartam egy nagy kérdőjel lenni az életében.
-Igen, de még csak most ismerkedünk egymással Yeol! Honnan is tudhatnám, hogy mit mondhatok és mit nem? - csóválta meg a fejét. - Nem tudom hogyan vigasztaljalak, mivel taposnék bele véletlenül a lelkedbe... Nagyon félek ettől, tudod? - mondta kissé elcsukló hangon, ami jobban fájt annál, mintha szíven szúrtak volna. - Még akkor is megvan a lehetősége annak, hogy akaratlanul megbántok másokat, ha évek óta ismerem és nálad erre fokozattan nagy az esély! - És csend telepedett közénk...

Egy darabig csak egymás tekintetében elveszve néztünk ki a fejünkből és nem  szóltunk egy szót sem. Taehyun azóta is fogta a kezem, egy pillanatra sem engedte el... Mikor hüvelykujjával lágyan végigsimított rajta, reszketegen kifújtam a tüdőmbe rekedt levegőt. Tudtam már, hogy mit akartam mondani, csak azt nem, hogy miként fogalmazzam meg?
-Könnyű mondani, de ne gondold ennyire túl - mosolyodtam el és a szabad kezem az idol mancsára helyeztem. - Olyat szerintem véletlenül se mondanál nekem, amivel egy életre megsértenél - néztem rá komolyan, majd tekintetem mélyen az övébe fúrtam. - De tudod mit? Megígérem, hogy elnéző, megértő, türelmes leszek veled és cserébe csak annyit kérek, hogy te is legyél az velem!

Taehyun egy bólintással nyugtázta a hallottakat és hiába nem mondott semmit, a pillantása elég beszédes volt. Szerettem, hogy tekintettel volt rám és az érzéseimre. Néha kérdezősködött, de soha nem faggatózott, mindig tiszteletbe tartotta a határaimat. Miután lezártnak tekintettem a beszélgetésünket vigyorogva megpaskoltam a fiú lábát, majd felálltam a kanapéról.
-Na, akkor mehetünk a boltba? - kérdeztem, mire az idol hitetlenkedve megcsóválta a fejét.
-Félelmetesek ezek a hangulat ingadozásaid - nevette el magát aranyosan.
-Nekem mondod? 25 éve élek együtt magammal - sóhajtottam színpadiasan és a kezem Taehyun felé nyújtottam. - Gyere, a végén holnap ebédre sem lesz kész a vacsoránk. - Ahogy hatalmas tenyerét az apró mancsomba csúsztatta, csak egy dologra tudtam gondolni...

Hogy soha többé nem akarom elengedni.

Legyen ennek az egésznek a vége egy jó barátság, vagy bármi más... Taehyun olyan emberré változott pár hét alatt, akit az életem részének szerettem volna tudni.