-Nem vagy éhes? - köszörültem meg a torkomat, majd lassan elhúzódtam tőle. Esetlenül megtörölgettem a szemeimet és próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de kb úgy nézhettem ki, mint a Szépség és a szörnyetegből a szörny, mikor "bájosan" vigyorog. Taehyun végig simított a fejemen, majd szóra nyitotta a száját, de végül inkább nem mondott semmit.
-Indulnom kéne - motyogta és egy nagyot nyújtózott. Láttam rajta, hogy eredetileg nem ezt szerette volna mondani. - Nem akarlak feltartani. - Zavarában lehajtott fejjel a tarkóját vakargatta,  majd felpillantott rám. Szemei furán csillogtak  és nem tudtam hová tenni azt a pillantást... Nem ismertem még olyan jól a fiút, hogy a tekintetéből olvasni tudjak, de lélektükrei arról árulkodtak, hogy szíve szerint még maradna.

-Hát én aztán olyan elfoglalt ember vagyok és annyi dolgom van, hogy borzasztóan feltartanál bokros teendőimben - forgattam meg a szemeimet, mire a fiú aranyosan elnevette magát. - Egyéb hülye kifogás?
-Oké, szívesen maradok ebédre, de csak ha tényleg nincs más dolgod - adta be a derekát.
-Hétvégén nem dolgozom, más programom meg nem nagyon szokott lenni - azon kívül, hogy az elbaszott életemen rágódom és még mélyebbre taszítom magam a depresszióban, tettem hozzá magamban.
-Valamikor csinálhatnánk együtt valamit - bukott ki belőle, majd kezét rögtön a szája elé kapta, mintha valami otrombaságot mondott volna. - Mármint... Csak ha neked is van hozzá kedved. Nem szeretnék tolakodó lenni!

Ajkaim apró mosolyra húzódtak, ahogy Taehyun pipacsszínű pofijára néztem. Elmondhatatlanul aranyosnak találtam a reakcióit, amik időnként szinte gyermekiek voltak. Vajon ez azért  van, mert majd' 5 évvel idősebb vagyok nála, vagy alapból ilyen a személyisége? Percről percre növekedett bennem a vágy, hogy megakarom őt ismerni... Édes volt, kedves, udvarias, humoros, de mégis titokzatos. Volt benne valami kettősség, amit még nem tudtam megfejteni, ezért még többet szerettem volna a közelében lenni. Annyira érdekelt, hogy milyen ő valójában amikor már nem fél önmaga lenni és teljesen feloldódik.
-Tudod mit? - csaptam rá finoman az idol térdére. - Találj ki valami jó programot és benne vagyok.

Sose felejtem el azt a boldogságtól csillogó  tekintetet, ahogy akkor rám nézett...

-Tényleg? - kérdezte hatalmas vigyorral, ami akkora volt, hogy ha nem lettek volna fülei simán körbeérte volna a fejét. Egy aprót bólintottam és alig bírtam visszafogni a mosolygást. Nem tudtam eldönteni, hogy ő, vagy a lelkesedése tetszett jobban. - Viszont akkor kénytelen leszel most beszélgetni velem - mondta tettetett szigorúsággal. - Sok mindent meg kell tudnom rólad, hogy olyat találjak ki,  ami neked is tetszeni fog.
-Oké, oké - emeltem fel megadóan a kezeim. - De előbb rendeljük meg a kaját! Mit ennél szívesen?
-Azt hittem főzni fogunk - szomorodott el kissé, mire bedobtam egy vadötletet...
-Mi lenne ha most rendelnénk, de vacsorát együtt készítenénk?

Taehyun döbbenten bámult rám és hazudnék, ha azt mondanám, hogy engem nem lepett meg a bátorságom... De cirka 4-5 évig éltem a lakásom falai közt, önkéntes remeteségbe vonulva. Talán nem akkora baj, ha most nyitni szeretnék a világ felé, ugye?
-Ezt vehetem egy burkolt vacsora meghívásnak? - kérdezte óvatosan.
-Szerintem elég egyértelmű voltam - nevettem el magam, mire a fiú ajkai is ösztönösen mosolyra húzódtak. - Persze csak akkor, ha nincs más dolgod.
-Megígértem Beomgyunak, hogy ma este filmezek vele, ha hazaér, de 10 előtt úgysem esik be az ajtón - vonta meg a vállát könnyedén.
-Akkor azt javaslom, hogy rendeljük meg az ebédet és amíg várunk, találjuk ki mit szeretnénk vacsorára. Van egy olyan rossz érzésem, hogy be is kell vásárolnunk...

Nem túlzottan szeretem elhagyni a lakásom, így elég fancsali arcot vághattam, aminek láttán Taehyunból kitört a nevetés. Ahogy néztem az önfeledten kacagó idolt én sem tudtam tovább visszatartani a röhögést.
-Aranyos vagy mikor nevetsz - bókolt a fiú, mire rögtön fülig vörösödtem és zavaromban lehajtottam a fejem.
-Köszi... - motyogtam szégyenlősen, majd a telefonom előkapva a kaja rendelős appokat kezdtem el inkább nyomogatni. - Mit ennél? - kérdeztem, de nem kaptam választ. Taehyunra emeltem a tekintetem, aki már-már megbabonázva bámult engem. Fejem kissé oldalra döntve néztem az elmerengett fiút, majd kezem meglendítettem az arca előtt. - Föld hívja Terryt!
-Igen, tessék? - rezzent össze, mint a csínytevésen kapott gyerek.
-Mit ennél? - ismételtem meg magam.
-Mit szólsz a pizzához?
-Oké, akkor legyen pizza - bólintottam, majd felolvastam a fiúnak a kínálatot.

Pár perc válogatás után kitaláltuk, hogy milyen ízűt szeretnénk. Bajban voltam, ugyanis amíg én imádom a csípőset, Taehyun kifejezetten rosszul van tőlük. Egy hús imádó mellett döntöttünk és miután leadtam a rendelést nagyot nyújtózva felálltam a kanapéról és a konyhába mentem. Az idol rögtön követett, mint egy kiskacsa az anyját.
-Mit szólnál hozzá, ha tteokbokki készítenénk? - dobta be az ötletet a fiú.
-Hmm legyen, de akkor tényleg el kell mennünk vásárolni, ugyanis semmi alap anyagom nincs hozzá - adtam hangot a gondolataimnak.
-Szerinted végzünk, mielőtt ideérne a pizza?
-Nem hinném, de ráérünk evés után menni - vontam meg a vállam, mire Taehyun megrázta a fejét és az előszobába indult.

-Mit csinálsz? - pislogtam rá nagy szemekkel, ugyanis nem értettem, hogy mi történik. Most komolyan beijedt és lelép? Mi rosszat mondtam, vagy tettem...?
-Leugrok gyorsan Chae asszony boltjába és bevásárolok - mondta, miközben már a kabátját cipzározta össze. A szívem olyan hevesen kezdett verni, hogy meg kellett kapaszkodnom a ruhás szekrény szélében, hogy ne essek össze. Úgy éreztem mintha az összes vérem távozott volna a testemből és csak arra volt kapacitásom, hogy erőtlenül megrázzam a fejem.
-Ne... - szólaltam meg csendesen, miközben próbáltam magam megnyugtatni és mély levegőket venni. De hiába... Nem jutott elegendő oxigén a tüdőmbe és a pánik utálatos érzése kezdett egyre jobban elterjedni a testemben.

Taehyun rögtön elém lépett és a derekamnál fogva elkapott. Semmit sem értve, kétségbeesetten nézett rám, majd egyik kezével végig simított az arcomon.
-Bulmyeol - suttogta szelíden. - Nincsen semmi baj! Elmegyek a boltba, maximum félóra alatt megjárom és jövök is vissza - próbált meg csitítani, de ezzel csak rontott a dolgokon. Szegény nem tudta... De hát honnan is tudhatta volna? Ennek az apró, de annál fontosabb információnak csak én voltam a birtokában az egész világon.
-Ne hagyj itt... Ne hagyj egyedül - kaptam el a csuklóját a kelleténél kicsit erősebben, de ez már elég meggyőző volt ahhoz, hogy maradásra bírjam.
-Rendben - mosolyodott el lágyan és az ujjaim finoman lefejtette magáról. Óvatosan magához ölelt, mire megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem. - Maradok - suttogta a fülembe.

Szívem szerint őszinte lettem volna, nem hagytam volna magyarázat nélkül, de erre még tényleg nem álltam készen. Mégis mit mondtam volna neki? Hogy kérlek, ne hagyj kettesben a gondolataimmal, mert elég lesz egész éjszaka egyedül őrlődnöm? Vagy, hogy kérlek, ne úgy menj el, ahogy Ő tette, mert az azt jelenti, hogy már soha többé nem jössz vissza...? Mivel nem tudtam, hogy vázoljam neki a helyzetet, inkább csendben maradtam és karcsú derekát ölelve fúrtam a mellkasába a fejem. Reszketegen kifújtam a tüdőmbe rekedt levegőt és mélyeket lélegeztem az illatából. Megnyugtatott... Nem tudom miként, vagy hogyan és ez paradoxon módon frusztrálni kezdett, ezért minden ellenérzésemet kizárva megpróbáltam csak Taehyunra koncentrálni.

Nem ment el, itt van, él, lélegzik és dobog a szíve...

De miért ver ilyen hevesen, minden alkalommal amikor megölelem?

-Sajnálom - szólaltam meg pár perc elteltével, de ennél többet egyenlőre képtelen voltam mondani, csak egyre erősebben öleltem magamhoz a fiút.
-Minden rendben - mondta Taehyun és kissé ringatni kezdett. Az egész pillanatban nem az volt a legszebb, ahogy karjait körém fonta, vagy ahogy nyugtatgatott... Hanem az, hogy tényleg elhittem neki, hogy minden rendben van. - Akkor pizza után együtt boltozunk? - kérdezte és kissé eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni. Bátortalanul bólintottam egyet, majd a fiútól ellépve hagytam, hogy levegye a kabátját, pulcsiját és a cipőjét. Miután levetkőzött vissza mentünk a konyhába, ahol egy szót sem szólva csináltam két kávét. Gondolataimba merülve azon pörgettem az agytekervényeimet, hogy mikor leszek végre olyan állapotban, hogy nyíltan tudok majd az érzéseimről beszélgetni Taehyunnal?

Egy emberi roncs vagyok és ki tudja leszek-e még valaha egész?

Semmi sem garantálja, hogy megéri értem harcolni és küzdeni, de kérlek Taehyun tarts ki egy kicsit!

Higgy nekem, ígérem nem fogod megbánni...