És visszakerültem oda, ahol voltam. Napok óta nem hagytam el a lakást és nem beszéltem senkivel. Rájöttem, hogy sokkal jobb így nekem. Legalábbis ezzel áltattam magam... De miért fájt annyira beismerni, hogy minden szorongásom, félelmem és  görcsösségem ellenére jól éreztem magam odakint? Miért éreztem úgy, hogy a jó kedvem, az örömöm, a pillanatnyi boldogságom Jonghyun emlékének az elárulása és ki csúfolása? Miért lett rögtön lelkiismeret furdalásom, amint ajkaim mosolyra húzódtak és számat nevetés hagyta el? Hiába nem voltam még teljesen olyan, mint régen, azok a gesztusok és reakciók abban a pillanatban őszinték voltak. Nem tudtam még újból szívből nevetni, de hosszú évek óta végre először úgy éreztem, hogy idővel talán ismét képes leszek rá...

Fejemet felhúzott térdeimre hajtva hagytam, hogy egész testem megrázkódjon a zokogástól. Pár napja Taemin ölébe bújva áttörtek lelkem falai és Jonghyun halála óta először képes voltam sírni. Sírni? Inkább bömbölni... De valamiért jól esett kiadni a fájdalmat sós kis cseppek formájában. Picit megkönnyebbültem és fellélegeztem minden alkalom után, de ezeknek az érzéseknek a helyét szinte azonnal átvette a bűntudat. Küzdöttem, harcoltam ellene, de túlságosan gyenge voltam ehhez és inkább elmerültem az önsajnálat bűzös mocsarában. Valamiért az sokkal egyszerűbb volt, pedig régen nem adtam fel ennyire könnyen. Mindig is megvívtam a magam csatáit és sosem adtam fel, de úgy néz ki, hogy Jonghyunnal együtt az én küzdőszellemem is távozott.

Tisztában voltam vele, hogy semmi nem lesz már a régi... Nem kaphatok vissza mindent, úgy ahogy  volt, de a lelkem mélyén reméltem, hogy önmagamat igen. A lelkemben mindig is lesz egy tátongó rés, a szívemen sosem fog begyógyulni a Jonghyun halála okozta seb, de talán nincs minden veszve. Ideje lenne őt elengednem, tovább lépnem és tiszta lapot kezdenem, hisz jól tudom, hogy ő is ezt akarná... De akkor mégis miért vagyok rá képtelen? Miért fáj ez ennyire? Miért érzem magam egy utolsó hazug csalónak? Ígéretet tettem neki, hogy örökké szeretni fogom, de még nem jöttem rá, hogy tudnám ezt összehangolni... Hogy tudnám egyszerre az utolsó leheletemig szeretni és elengedni?

-Mondd meg kérlek mit tegyek - zokogtam fel hangosan és Jonghyun velem szemben lévő portréjára emeltem könny áztatta tekintetem. - Nem érdekel miként és hogyan, de áruld el! Látogass meg álmomban, jelenj meg itt és most, vagy adj valami jelet, boríts le egy tányért... Bánom is én! De könyörgöm ne hagyj kétségek között, ne hagyj tovább szenvedni - kérleltem a fotót, miközben úgy éreztem, hogy a lelkem ezer darabra szakad. - Engedj el végre, vagy láncolj örökre magadhoz, esküszöm már nem érdekel... Csak ne rekedjünk meg a kettő közt! Vagy így, vagy úgy, de fejezzük be kérlek... - kiabáltam egyre hangosabban és a szívembe tépő fájdalom kezdett elmúlni. Valami más vette át a helyét, valami erősebb és impulzívabb... Valami, addig számomra ismeretlen... A düh.

-Gyere be az ajtón, vagy menj ki, csak ne ácsorogj a küszöbön - suttogtam már kissé lehiggadva. Kapkodva megtöröltem a szemeim, majd lassan a fiú fotójához sétáltam. Óvatosan a kezembe vettem és magamban ezt is egy előre lépésnek könyveltem el. Hiszen eddig megérinteni sem mertem... Fájdalmas grimasszal az arcomon a mellkasomhoz szorítottam a portrét és behunyt szemmel erősen koncentrálva ismét beszélni kezdtem Jonghyunhoz. Valami azt sugallta, hogy most TÉNYLEG hallja és olyan erősen éreztem a jelenlétét, mint még soha ez idáig. - Csak egyetlen egy napra, vagy egyetlen egy órára... Akár csak egyetlen egy percre kérlek gyere vissza és mondd meg nekem, hogy mit csináljak, merre induljak tovább! Vagy csak... Küldj egy jelet legalább, kérlek - motyogtam magam elé és abban a pillanatban...

Megszólalt a csengő.

Sikítva ugrottam meg és ijedtemben majdnem elejtettem a kezemben szorongatott képet. Óvatosan visszatettem az őt megillető helyre és magamban eldöntöttem, hogy soha többé nem mozdítom el onnan. Öles léptekkel a bejárathoz vágtattam és minden maradék erőmet összeszedve ki kiabáltam az ajtó mögül.
-Menj innen Taemin! Most nagyon nem akarok beszélni veled... - Nem sok hiányzott  hozzá, hogy ismét zokogni kezdjek, így körmömet a tenyerembe mélyesztve próbáltam meg elterelni a figyelmem a lelkem gyötrő kíntól. A "bátyám" válaszát meg sem várva csináltam egy hátra arcot, de aztán egy bátortalan hangnak hála meghűlt az ereimben a vér.
-Hát... A Tae stimmel, csak nem min, hanem hyun. - Ugye most csak szórakozik velem a jó büdös kurva élet...?

Bénító fájdalom és üresség járta át egyszerre a testem. Csak magatehetetlenül álltam ott a nappali közepén, mint egy rakás szerencsétlenség és képtelen voltam megmozdulni. Az ajkaim elnyíltak, szólni akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon... A szemeim tányér méretűre nőttek és meredten bámultam a szobám irányába. Egy könnycsepp lassan végig folyt az arcomon és olyan mély levegőt vettem, hogy szinte szétszakította a tüdőmet. Visszafordultam az ajtóhoz, de nem voltam biztos magamban... Aztán a lábaim mintha csak maguktól indultak volna meg, ismét a küszöb előtt találtam magam. Arcomon fájdalmas mosollyal néztem le a lábaimra, majd megcsóváltam a fejem.
-Ne ácsorogj a küszöbön... Igaz? - motyogtam az orrom alatt és erőt véve magamon megköszörültem a torkomat. - Ne haragudj!  Mindjárt jövök Terry.

Egyenesen a fürdőbe rohantam és megpróbáltam menteni a menthetetlent, pedig tudtam jól, hogy szarból nem lehet várat építeni... De azért igyekeztem. Hideg vízzel jó alaposan, legalább ötször átmostam az arcomat, felvittem egy kis szempilla spirált, kapkodva újra kontyoltam a hajam, majd a hálóba mentem. Bár megfogadtam, hogy többet nem veszem el onnan a fotót, ezt sikeresen megszegtem cirka tíz perc alatt. Mosolyogva simítottam végig rajta és újra beszélni kezdtem hozzá.
-Ez volna a jeled? Mondd kérlek, hogy tévedek... - suttogtam, majd egy fájdalmas nevetés bukott ki belőlem. - Ez egy nagyon szar vicc Jonghyun, neked ennél sokkal jobb a humorod! Komolyan ide küldted nekem ezt a kis pockot? - csóváltam meg a fejem hitetlenkedve.

A telefonom hirtelen csipogott egyet, ezzel olyan szívrohamot hozva rám, mint nem sokkal korábban a csengő. Az üzenet láttán már biztos voltam abban, hogy mit kell tennem, hogy mi Jonghyun akarata...  Mert gondoljon bárki is bármekkora bolondnak, én szentül hittem abban, hogy az egész az ő műve volt.
-Oké... Szóval ezt az utat szánod nekem, hm? - tettem fel a költői kérdést, miközben visszatettem a képet a polcra. Újra elolvastam, amit Taehyun írt és kapkodva válaszoltam neki, hogy ne menjen sehová, mert mindjárt megyek. - Rendben. Akkor legyen így, ha valóban ezt akarod - adtam meg magam végül. - Csak kérlek adj elég erőt ahhoz, hogy eltudjak vonatkoztatni tőled, hogy ne folyamatosan téged lássalak abban a csodálatos fiúban.

Megérdemelné, hogy csak  őt lássam, azt aki valójában és ne egy vágyálmot kergessek...

A bejárathoz lépve megremegett a kezem a kilincsen. Tudtam, hogy most ez sorsfordító lesz, vagy ilyen, vagy olyan értelemben... De bármi is fog történni most, az fenekestül felfogja forgatni az életem és mindent a feje tetejére fog állítani. A következményei visszafordíthatatlanok lesznek és őszintén reméltem, hogy nem értettem félre Jonghyun jelzését.
-Ne haragudj kérlek, én... - kezdtem el szabadkozni, amint nyitottam az ajtót, de Taehyun hirtelen magához húzott és olyan erősen ölelt, hogy azt hittem összeroppant. Semmit sem értve lógtam a karjai közt és próbáltam visszaölelni, de képtelen voltam rá.
-Nekem kéne bocsánatot kérnem - suttogta, majd óvatosan elengedett és kisöpörte az arcomba lógó tincseket. - Taemin mindent elmondott - folytatta csendesen.

Lefagyva bámultam a velem szemben álló fiúra, akinek annyi mindent szerettem volna mondani, de egyszerűen megkukultam. Szótlanul odébb álltam, hogy betudjon jönni a lakásba és kezemmel a nappali irányába intettem, majd bezártam az ajtót. Taehyun sem szólt egy szó sem, csak levette magáról a cipőt, a kabátot és lassan beljebb sétált. Egy pillanatra megállt az egyik kép keret előtt és abból, ahogy Jonghyun fotójára nézett tudtam, hogy Taemin tényleg elmondott neki mindent. Nem tudtam, hogy ezért dühös, vagy hálás legyek inkább... Gyűlöltem mikor az emberek a tudtom nélkül beszéltek az engem ért dolgokról, de igazság szerint rohadt nagy terhet vett le a vállamról.
-Akkor... - sóhajtottam fásultan a fiú mellé lépve. - Azt hiszem van mit megbeszélnünk.

Sziasztok babák! 💕

Sok idő eltelt, mire új részt hoztam, mi? Bizony, több mint egy év... Elmondhatatlanul hiányzott ez a ficim, de valamiért nem vett rá a lélek. Igyekeztem inkább cuki, aranyos írásokkal előrukkolni és elnyomni a gyászt, de nem igazán ment. 🥲 Végül más könyvekben próbáltam kiírni a fájdalmam, magam se tudom miért nem tudtam ezt folytatni... Pedig olyan sokat gondoltam rá, de egyszerűen nem sikerült. 🥺

Na, de most itt vagyok! És kedves MinSugaHUN feleségemnek hála újra elkapott a hév és megkapjátok a folytatást, a befejezést kicsit megkarácsonyosítva. 🥰

Jól esne kommentben pár szó, hogy mit gondoltok eddig a könyvről. 🥹 Szokásosan jöhet, hideg-meleg.

Szeretettel Raven. 💜