Először is szeretném mindenkinek a legboldogabb, legmeghittebb, legszebb Szentestét kívánni, remélem, megkapjátok az ajándékokat, amiket kértetek. Ne feledjétek, a szeretet kinyilvánítása mellett ez az ünnep a mérhetetlen nagy zabálásról szól pukkadásig – éppen ezért én is ezt fogom tenni, az ölembe veszem a csúnyán díszített mézeskalácsaimat, és befalom az egész tálat. Azután nyafogok az alakomról.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én konkrétan szerelmese vagyok a fenyőillatnak, valamilyen szinten egy meleg érzés járja át a mellkasomat. Az idei karácsonyom valószínűleg más lesz, hiszen megmagyarázhatatlan vágyat érzek, hogy végre láthassam az unokatestvéreimet.
Ti mit vártok a mai napban? Volt valami különleges kívánságotok? Ti nézitek a Reszkessetek betörőket? 😂

Másodszor, kaptam egy kihívást castaway_girl– től, köszönöm szépen. (Valamint a rengeteg díjért is hálás vagyok, amiket nem raktam ki, csak tudjátok, hogy van a diagnosztizált lustaság szindróma… Mindazonáltal ez nem azt jelenti, ne értékelném a gesztust, és remélem legalább a díjazóim negyede elolvassa ezt, hogy ezerszer is megköszönjem, amiért tarják valamire a munkáimat, illetve bocsánatok kérjek, amiért nem csináltam meg.)
Tehát: hogy mit kaptam a 2016 – os évtől? Nos, ami elsőre beugrana, az minden bizonnyal a szenvedés lenne, a gyökeres változás az életemben. Pedig nem így kezdődött…
Januárban azzal a tudattal mentem vissza az iskolába, kevesebb, mint fél év áll rendelkezésemre abból az időből, amit az osztályommal tölthetnék, mielőtt elballagunk. Azt kell mondjam, annak ellenére, hogy az utolsó osztályban alakult ki köztünk a legszorosabb kapcsolat – meccsnézések, mozi, stb. –, valahol mélyen vártam már, hogy végezzünk. Ezt hangoztatni is kezdtem. 
A tavaszi szünet merem állítani sokunk számára hamar véget ért, így izgatottan kezdhettük meg azt a hetet, minek a végén az első koszorúcska próba várt ránk. (aki nem ismerné, ennek a „hagyománynak” a lényege: megtanítanak minket pár alapfokú társastáncra, amit az év végén a szüleinknek mutatunk be.)
Jól emlékszem, pontban a próba előtt egy héttel, mikor színjátszón voltam, figyeltem fel a fiúra, aki elbaszta az évem… vagy izgalmassá tette végre? – nézőpont kérdése. Mindenesetre az első pénteki délutánon, mikor a barátnőm Spanyolországba utazott kirándulni, valami megfogott a srácban. Talán azért, mert nem volt ki visszatartson, mindenesetre kellőképpen megtetszett. Annak ellenére, amire hagyatkozva óva intettek. (tizenöt évesen le akart feküdni a két évvel fiatalabb barátnőjével, aki bepánikolt, állítólag pszichológushoz is járt, majd szakítottak)
Mikor egy hét múlva a barátnőm hazajött, elújságoltam neki a fejleményeket. Abban egyetértett velem, az idő múlása minden bizonnyal jót tett D – nek, kikupálódott, csakhogy nem a várt támogatást kaptam meg. Bántott, ahányszor azzal huzakodott elő, mennyire megváltoztam, s szeretné visszakapni a régi énem. Pedig én ugyanaz maradtam…
Szépen lassan kezdtem beleőrülni az érzéseimbe, és azon a délutánon, mikor elmondtam neki, pontosan mihez hasonlítanám a bensőmben lejátszódó folyamatokat, egyszerű választ kaptam tőle:
„Erre nem tudok mit mondani, bocsi 😃”
Semmi gond. Csak összetörtem.
A suliban többé nem néztem rá, egyre sürgetőbbnek éreztem, hogy lelépjek, amennyiben egy helyiségben tartózkodtunk. Beköszöntöttek a várva – várt elmebajaim is, sajnálom, de senki nem tud meggyőzni az ellenkezőjéről.
Csúnya vagyok.
Kövér.
Egy elcseszett csődtömeg.
Soha nem sírtam annyit, mint ebben az évemben.
A koszorúcska estéje elég különösre sikeredett, itt is nyílt alkalmam elvonulni, ápolni a sebeimet, kiadni a bennem felgyülemlett feszültséget. Olyan volt az egész, mintha… minthogyha… ingerelne? Szándékosan tenné mindezt. De… csak beképzeltem, biztosan!
Elballagtunk a következő héten. Jött a nyári szünet, mire pontosan olyan nagy szükségem volt, mint eddig semmi másra. Körülbelül két – három hét elteltével eszméltem rá, D egyetlenegyszer nem furakodott a gondolataim közé, csak akkor elevenítettem fel, mi minden történt az utolsó megélt félévünkben, mikor az egyik internetes barátnőmnek meséltem (akivel sajnos nem tartjuk a kapcsolatot már, mert egyszerűen felszívódott…)
Ami a legjobb, az egyedüli nyugtató tudat, miszerint D – vel csak évfolyamtársak vagyunk, szeptemberben, a gimnáziumban arcon csapott. Osztálytársak. Osztálytársakként indultunk el a gólyatáborba, minek célja az újdonsült diákok összeismerkedtetése volt. Számos játékot játszottunk. Az egyiknek az volt a célja, valaki volt a kör közepén, majd el kellett kezdeni neveket sorolni, az adott személy, akit megneveztek, mond egy másikat, és így tovább.
Ki szeretné kitalálni, mi történt?
D az én nevemet mondta. Leesett állal, agyamat munkára kényszerítve kutattam egy név után, mindegy kiéért, csak mondjak már valamit (ami magában azért röhejes, a legjobb barátnőim mellettem ültek, emellett a diákok negyedével egy iskolába jártam azelőtt, így csak meg sem kellett volna strapálnom magam), nem sikerült időben.
És szinte mindenkitől azt hallottam vissza, „mennyire lefagytam”. Valóban így lett volna? Nem érzékeltem. Csak mikor egyre többször kutattam utána tekintetemmel, megpróbáltam kiszúrni a tömegből, bárhol is legyen. Igen, ezek szerint igazuk volt.
Visszaestem. Pedig úgy mentem el a táborba, mérhetetlenül haragszom a fiúra.
Az gimnáziumban egyre többször szívatott, húzta fel az agyam, holott megfogadtam, senkit nem fogok utálni, hiába lettem összezárva azokkal az emberekkel, kikről kialakult egy kezdetleges (nem éppen pozitív) véleményem. A számos sértése, beszólása mellett voltak/ vannak félreérthető jelek, amit sehogy nem tudtam/ tudok hová tenni. Például egyszer etikán játszottunk, ki kellett mennem az osztályból, majd visszatérvén kitalálni, kinek milyen ingert, érzést osztott a tanár. Illetve, ketten mentünk ki. Két lány. És a szerelmet kapott D velem játszadozott tovább.
Egyszer elvette a telefonom, képeket készített magáról. Volt már rá példa, csak nekem küldött snapeket. A kémiadolgozat után, mikor négyen léptünk le, megvárt. Háromszor: a terem ajtajában, az öltözőben, a kijáratnál.
Azóta valami változott. Nem küld snapeket, én sem neki. Év elején vevő voltam a rohadt játékira, mostanra azonban ismét elhidegültem az érzéstől. Úgy érzem, folyamatosan esek vissza a gödör mélyére, ahonnét senki nem tud kihúzni. Depressziós lettem. Kíváncsi voltam, milyen érzés lehet, ha vagdosom magam. Azonban még nem próbáltam ki. Fogalma sincs annak az embernek arról, engem féltve pontosan ő ütött a fejemben szöget. Pár hete furcsamód visszatértem a régi önmagamhoz, mintha mindenki kedvesebben viszonyult volna hozzám. Viszont attól félek, egyre közelebb vagyok ismét a szakadékhoz… egyszerűen csak érzem.
Ebben az évben történt pár meglepetés, mire soha nem számítottam volna.
A barátnőm, ki mondhatni mindig azt hajtogatta, D mekkora egy fasz, barátkozni kezdett vele. Megkérdezte, nem – e baj. A válaszom, tömör, velős: nem. Hogy azután miért zuhantam magamba mégis, nem tudnám megmondani. Mindenesetre pár héttel később tudtam meg, ez őt is megviselte, érződött a stílusomból, hogy rosszul érintene a téma, mégis, képtelen voltam őt sajnálni… abban a pillanatban kétszeresen éreztem elárulva magam. Egyre közelebb a pengéhez. (Azt hiszem, ez utáni szerdán történt, mikor alig bírtam könnyeimet visszatartani a buszon, hazarohantam, és csak sírni voltam képes, kesudióval tömve magam, a My mad fat diaryt nézve.
Színházlátogatás során, mikor a Spanyolba látogató barátnőm feltárta, a másik lány hogyan érzett. (Azon az estén üzenetet is kaptam tőle.) A visszaúton egyre csak faggatni kezdett, miért érzem úgy, nem vagyok elég, ennek valóban D az oka? Szánalmasnak nevezte a depresszióval küzdő embereket. Ez szíven ütött, hiszen attól még, hogy meg tudom magam előttük játszani, éjjel darabjaimra hullottam szét, s nem én választottam ezt az életmódot. Megkérdezte, miért tartom magam elcseszettnek, nyűgnek. Lehet, azt hiszi, bemesélem, alaptalanul. Pedig erre megvan a magam oka, a tizenkét évvel ezelőtt elkezdődött rémálom, amit senkivel nem oszthatok meg. (és képtelen voltam éjjel elmondani a lánynak is a problémámat)
Egy olyan ember vigasztalt meg, akiből ki se néztem volna, érdekelheti is egy picit a sorsom. Megosztotta velem fájó múltját, arra biztatott, nem kell félnem, nyugodtan beavathatom rossz emlékeimbe. Csakhogy nem tudom. Viszonylag könnyen megértette, azóta is rendszeresen ír. Néha csak úgy, a semmiből mosolyt csal az arcomra, mikor eszembe jut, mit is tett értem a fiú.
Sajnos, senkinek nem tudok mesélni a problémáimról. Életem háromnegyedében felépített falamat nem olyan könnyű lerombolni. Talán nem is fogom soha. Elvégre biztonságom érdekében épült.
2016 némi pozitívummal is rendelkezik az én szememben. Közelebb kerültem az unokatestvéremhez, miután beavatott titkába; jóllehet, megtanultam, a túlzott bizalomnak mindig pofáresés a vége, legalább a tudat nyugtat, közelebb érezhetem magamhoz barátaimat. (néha, mikor éppen ér egy sértés tőlük… tőle. Tudom, azt hiszi, ez nekem meg sem kottyan, elvégre… hm, beteges tulajdonságokkal rendelkezem, maradjunk az erős idegrendszerben, gyomorban, de ezekben a kárhozatra ítélt időszakaimban képtelenség könnyed szívvel túllépnem rajtuk.)
Ebben az évben regisztráltam Wattpadra, s mondhatom, a legjobb döntésem volt. Talán ezzel egy löketet kapok a jövőre nézve, hiszen hihetetlenül vonzz az írás. A zene, a 5 Seconds of Summer, valamint ez az oldal… talán ennek köszönhetem, hogy itt vagyok még mindig.
Mire számítok 2017 – ben? Hogy tekintek rá? Nem tudom, hogy fog végződni, mindenesetre a barátnőmmel szilveszterezek, remélem, kellő löketet ad az ott alvás, nehogy egy újabb elcseszett év kezdődjön el. Már nem neheztelek rá; haragudni soha nem is haragudtam.

Sajnálom, ha valakinek lelomboztam a kedvét ezzel az önismertetővel. Ismételten boldog Karácsonyt kívánok nektek, szerelmeim!❤🎁🎄☃
És szeretnék kihívni páratokat, ha nem gond:
damnitluke
rockerchannel
livvieisafangirl
oasislukey
oceanlashton
lukeys_kitten
aranyarnyek
fucking_Ashton