Igen, már maga a cím is érdekes, tudom. Arra gondoltam, mivel konkrétan volt rólam egy - két bejegyzés, a hülyeségeimről, világnézeteimről és egyéb témákról, mikkel kapcsolatban szívesen hangoztattam volna a véleményem, a tudtotokra adtam volna, úgy döntöttem, íme, ez igencsak foglalkoztat mostanság.

És akkor adódik a kérdés:

"Kit érdekelsz te?"

Hmm. Keveseket, bizonyára. Jóllehet, a legtöbbetek egyszerűen végiggörget, átfut pár sort, azután - avagy anélkül - kilép ebből a "könyvből".

Oké, nem gond. Igazából nem sértődöm meg, hiszen nem lehet minden, amit teszek érdekes, sőt, úgy is meg lehet ítélni, semmi sem az... de nem érdekel.

Már nem. Rohadt sokat törődtem az emberek véleményével, amibe konkrétan beleőrültem. Tönkrementem mind idegileg, mind fizikailag is.

Egy embernek köszönhetem, lehet, akad köztetek pár, aki az Üzenem neked: fáj c. körkönyvembe beleolvasott, ha nem, az sem baj. Sőt, mi több, a blogot nem reklámképpen írta ide. Ha megkérhetném a felhasználókat, kik valamilyen úton módon rátaláltak, azt mondanám, kerüljék el.

Tömören? Sebeimet nyalogatva, gondolataimat összeszedve arra jutottam, mégis megérné tört darabjaimból újjáélednem, leszarni, amit mások gondolnak rólam, és önmagamnak lenni.

Azt mondta egyszer egy számomra kedves személy, első benyomásra kemény csajnak tűnök, vagánynak, közelebbről megismervén mégis azzal szembesült, milyen szintű önbizalomhiányom van.

Merem állítani, a barátaim rácáfolnának erre. Miért? Mert... mert egyszerűen megtennék. Számukra elképzelhetetlen a tudat, ha valamivel nincsenek tisztában velem kapcsolatban (és ezt most nem sértésnek szánom.)

Mindenkinek megvan a maga titka, s ez így van rendjén.

Én pedig... Számtalant rejtegetek, arra várva, ki lesz a megfelelő személy, kire rábízhatom. Nem nyílok meg nekik. A szemkontaktust sem vagyok képes felvenni velük. Frusztrál, ha szólnom kell hozzájuk (talán a fogszabályzóm miatt), érintkeznem velük.

Kik azok az "ők"?

Az emberek.

És hogy valamire, valós személyiségem megjátszására közelebbi ismerőseim körében, mégis csak hasznosnak bizonyul a színjászókör, melyre heti rendszerességgel ellátogatok.

Így mindenkinek jó. Azt hiszik, bunkó vagyok, közben örülök, amiért valamilyen szinten nem lepleződöm le.

Na, de most! Itt érkeztünk el a fejezet címéhez, illetve annak sajátosságához. A napokban megkaparintottam Leiner Laura: Valahol c. kötetét, ami a Bexi - sorozat ötözik megjelent részét képezi. Mondanom sem kell, imádom - mégsem szakmai (vagy valami hasonló) véleményt mondanék róla, azon felül, hogy:

GERI, TE ROHADT MOCSOK, KÍVÁNOM NEKED, HOGY EGY GOLYÓLÖVEDÉKKEL LÁSSÁK EL A BAJOD! ÉN! ÉN AKAROOOOM!!! ÉN, A PICSÁBA IS!! ELRABOLLAK, ÉS SOHA TÖBBÉ NEM TESZEL KERESZTBE SENKINEK SEM, A GERINCTELEN FAJTODAT!! DE MÉG ÍGY IS ÉN JÁROK ROSSZUL, HISZEN A SAJÁT ANYÁD NEM FOG VÁLTSÁGDÍJAT FIZETNI ÉRTED, ÉS A NYAKAMON MARAD AZ UNDORÍTÓ POFÁD IS, EMBER! NEM BAJ, MEGTANÍTALAK NORMÁLIS EMBEREKHEZ MÉLTÓAN VISELKEDNI, BAZZEG!!!

Csupa felkiáltójellel.

Igazából, amire ki szerettem volna térni, az Nagy Márk karaktere. Szép és jó, amit Beka ki tudott hozni belőle, mennyivel kedvesebben viselkedik, amikor a lány a közelében van. Nem seggfej.

Mégis. Úgy érzem, némiképp azonosulni tudok a karakterrel, aki saját maga védelmére felépített egyfajta álarcot, egy falat, amit nem dönt le akárki kedvéért. És én is ott tartok, az elmebaj pár mutatkozó tünete után, amikor kórosan vágyódtam már a sötétre és a magányra, a depressziós számaim társaságában, hogy nem éri meg. Egy fiúért sem éri meg mindezen keresztülmenni, pláne, ha értékelni nem tud. Kiröhög. Lenéz. S a legfájóbb, érzéseid miatt lesajnál. Már régóta máshogy nézek rá, nem rózsaszín köddel, vakult szemvilággal. Egyszerűen felötlött bennem, milyen jelentéktelennek érzem magam a közelében, illetve, ennek nem szabadna így lennie.

Mikor nem eszek. Nem beszélek. Képtelen vagyok szépnek tartani magam.

Egy ember nem gyakorlohatna ekkora hatást rám. Tulajdonképpen régóta megvitattam magammal a problémát, lehet, az elhatározásommal van a gond. Nincs meg eléggé az a fajta szívósság, amivel a céljaimat elérem. A magabisztosság. Az egó, a fösvénység. A szilárd hit. A megrendíthetetlenség. A tudat, hogy én vagyok a legjobb, az igazi, a leutánozhatatlan.

Már pedig, ennek így kellene lennie. Ezért köszönöm Laurának (megjelölés helye), hogy megalkotta ezt a karaktert, Nagy Márkot, akiben, utolsó kapaszkodóként, fényt látok.

Talán ezzel a stílussal sikerülhet.

☹💕