A "Fél év" folytatása. 🤗 rockerchannel - nek

Fátyolos tekintetem könnyzátonyán át elmosódva látom a borongós eget. Székemet az ablakoz vonszolom, lábaimat a párkányra helyezem, keresztbe fonva, egy vastag takaróba bugyolálom lehűlt testem, és egy bögre forró kakaót szürcsölök. Minden egyes korty után a tejszínhab összemaszatolja orromat, mi egy idő után hidegen hagy. A törékeny, festett kerámiát szinte szorongatom kezeim közt, mintha az életem múlna rajta.
Újabb fél év telt el Ashton Irwin felbukkanása óta, mikor elhatározásomat megrengetve sikerült érzelmeket előhívnia belőlem. A magas fokú változások intenzív hulláma apró csepegéssé váltott át, mindaz a hirtelen impulzus, mi akkor ért, szűnni kezd.
Szépen lassan szokom meg a magányt.
Egészen megszerettem már. Nem fáj, nem sebez meg, sokkal inkább elegendő helyet hagy sebeim nyalogatására. Mert egy ilyen fiú kiheveréséhez igenis szükségem van térre, amolyan kreált világra, hol egyedül én vagyok a középpontban, velem foglalkoznak az emberek.
Legmélyebb gondolatmenetemből, miben éppen egy listán összegezem nyomorúságom fokait, egy gyúrt hógolyó süvít az ablakom felé, az átlátszó üvegnek csapódik. Összerezzenek így, szomorúan, a februári fűtetlen lakásban. Kezdetben nem tudom, mitévő legyek, végül mégis úgy határozom, semmi károm nem származhat belőle, ha kíváncsiságomnak engedve kihajolok az ismeretlenhez.
Düh. Kín. Boldogság. Kaparó érzés a torkom tájékán. Vadul zakatoló szív. Izzadó tenyér. Mázsás súly a mellkasomon. Leginkább így tudnám leírni, azt a fajta izgalmat, feszengést, mi hatalmába kerít a lépcsőn lerobogva.
Az előszobába érve rekordgyorsasággal rángatom magamra a kabátot, sietve nyakam köré tekerem legvastagabb sálamat, ami még az orromat is belepi, és sapkát húzva fejemre, kesztyűimet zsebembe gyömöszölve, egy sort káromkodva, amiért zárva van az a rohadt ajtó, feltépem a zárat.
Önkívületlen állapotban trappolok le a verandán, belegázolok a hóba. A következő pillanatban velőtrázóan felsikoltok, egyik majd másik lábamon ugrálva próbálom csökkenteni a hótakaró jéghideg hatását, mely megfagyasztja vért ereimben – elfelejtettem csizmát húzni.
– Gyere, királylány! – kuncog fel a göndör haját sapka alá rejtő Ashton édesen, szívmelengetően. Egy határozott mozdulattal felkap, fenekemnél megtart, míg dereka és nyaka köré kulcsolom végtagjaimat.
Csillogó szemekkel, lázban égve várja válaszom, mire hevesen ajkaira tapadok. Felnyög, legnagyobb meglepettségét elfojtva gyorsan csókol vissza, igyekezve, hogy az irántam érzett minden szeretetét, sajnálatát és megbánását belesűrítse ebbe az édes pillanatba, hol nincs helye szavaknak. Feleslegesek, csupán belerondítanának a képbe.
– Kimondjam, vagy érzékelhető így is? – dönti homlokát enyémnek, mire felkuncogok.
Hihetetlen, milyen hatást gyakorolhatnak mások a hangulatunkra, depresszív terveinket puszta megjelenésükkel képesek földbe döngölni. A jelenlétük pedig... felperzselő. Mára belátom, szavak nélkül többre megyünk, hiszen a tettek, mik igazán számítanak. Képtelenség meghazudtolni őket, egyszerűen tudjuk, mikor valódiak.
És most azok. Mindkettőnk részéről.
– Úgysem tudod! – incselkedem vele, hagyom, újabban birtokba vegye ajkaimat, puha szájával kényeztessen, fellobbantva bensőmet.
– Dehogynem! – háborodik fel vigyorogva. – Ezt gyakoroltam fél évig! Szerinted miért csak most jöttem?
– Öhm... dobott az ideiglenes barátnőd? – találgatok.
– Nem. – súgja megrovón, amiért ilyesmit feltételeztem róla. – Úgy akartam előtted állni, hogy ki tudom mondani. – néz mélyen a szemembe, majd ajkaimra suttogja. – Szeretlek.
Leesett állal, döbbenten, pislogás nélkül meredek rá; erre még én sem számítottam! Az egy dolog – rendben, a valaha látott legkedvesebb gesztus, mit kaptam –, ha az illető karácsonyfaégővel kiírja a hóba, szívecskét rajzolva mellé bekapcsolva azt. Ez győzött meg, ezért vagyok lent... mégis, lesokkolt.
– Ne játszd már meg magad, mindjárt ledoblak! – fújtat tetetett sértődéssel, és elindul velem a bejárat felé. – Egyébként... mondd csak, mennyi csokit ettél ezalatt az egy év alatt? – nyög fel, ahogy a lépcsőn cipel.
– Tudod, Ashton, szívesen megmutatnám, milyen pofával a hóba esni. – vigyorodom el erőltetetten, jelezvén: amennyiben még egy ilyen jellegű hozzászólása lesz testtömegemmel szemben, megverem.
– Akkor is szeretni foglak! – bólogat hevesen, nevetve.
– Inkább fogd be, Irwin! – hagyom rá.
– Hallgattass el! – vágja rá, mire kabátja nyakánál megmarkolva ajkaira tapadok.