- Ki kötötte be a hasad? - szólalt meg apa, miközben épp a vacsoráját ette.

- A tesi tanárom - mondtam, miközben éppen mosogattam.

- És mi jogon? - csapta a villáját az asztalhoz.

- Nem volt orvos, ő pedig ért az ilyenekhez - húztam össze magam, mert tudom, hogy ez után a kiakadás jön.

- Midet fogdosta még meg? - kelt fel az asztaltól, én pedig lefagytam a kezemben tartott tányérral együtt. - Midet fogdosta meg? - markolta meg a sebem, amitől ledobtam a tányért a földre és  összegörnyedtem.

- Ez... ez fáj - próbáltam ellökni a kezét a sebemről, de túl erősen szorította azt, így lehetetlennek tűnt.

- Utoljára kérdezem Park Jimin, mi a szart fogdosott meg benned az a patkány? - kiabálta és még jobban szorította a sebem.

- Csak...csak a sebem - motyogtam, a könnyeim pedig utat törtek maguknak.

- Csak a sebed? - ragadta meg mindkét kezem, majd felrángatott a földről, és hátam mögött összeszorítottaaz egyik kezével a végtagjaimat , hogy ne tudjak mozogni. - Majd megmutatom én neki, hogy mostantól egy ujjal sem érhet hozzád. - vörösödött el a feje, majd a másik kezével oldalra szorította a fejem és egy határozott mozdulattal a nyakamra hajolt.

Próbáltam ellökni, de ilyenkor mutatkozott be az, hogy mennyire gyenge vagyok hozzá képest. Egyre durvábban szívta a nyakam, én pedig a végén már belefáradtam abba, hogy harcoljak ellene, ezért megadóan csuklottam össze a kezeiben. Elfáradtam. Pár perc múlva elengedett, én pedig a földre zuhantam. Nem szólt semmit, ahogy én sem, ezért csend telepedett az egész házra.

[...]

- A nyakad - szólalt meg rögtön, amikor meglátott másnap reggel Taehyung.

- Neked is jó reggelt! - erőltettem egy mosolyt az arcomra.

- Ezt ő csinálta? - bámulta még mindig a szívásfoltokat a nyakamon.

Reggel, amikor megnéztem a tükörben majdnem elájultam, amikor megláttam. Azt hittem, hogy csak egy helyen szívta ki, de az egész nyakam tele volt kisebb-nagyobb szívásfoltokkal. Próbáltam eltüntetni őket, de ha csak óvatosan is hozzájuk értem, zsibbadni kezdett a felület.

- Nem tudsz valamit, amivel el lehetne takarni? - indultunk meg az iskola felé, bár Taehyung tátott szájjal bámult, még mindig.

- A lányok használnak ilyen elfedő cuccot nem? - ráncolta össze a szemöldökeit.

- Igen, azt hiszem használnak valami olyasmit. - töprengtem el.

- Na elmondom a tervet! Te azonnal a mosdóba szaladsz, én pedig szerzek az egyik lánytól ilyet, aztán eltüntetjük a foltokat és senki sem fog semmire rájönni! - vázolta fel a tervét Taehyung, ami igazából nem is tűnt annyira rossznak.

Ahogy a suliba értünk, azonnal a mosdóba rohantam, de amilyen mázlista vagyok rányitottam valakire az ajtót. Jungkook ugrott egy hatalmasat, majd amikor látta, hogy én vagyok elmosolyodott. Mivel nem volt felkapcsolva lámpa, így kicsit sötét volt, szóval nem láthatta a nyakamat.

- Elnézést - tettem kezem a szám elé, hiszen én is rendesen meglepődtem.

- Semmi baj Jimin - mosolyodott el. - Látom szépen javulnak a sebeid.

- Igen, köszönöm - jöttem zavarba.

- Na megvan Jimin! - lépett be Taehyung is, de nem számított arra, hogy Jungkook is ott lesz.

- Ohh, jó reggelt - rejtette háta mögé a szerzett sminket.

- Taehyung, mi is van meg? - ráncolta össze a szemeit Jungook, mire láttam, hogy barátom agya ezerrel forog, hogy milyen hazugságot találjon ki

- Hát tudja, Jiminnek tetszik egy lány, és az ő telefonszámát kértem el. De ez titok, szóval maradjon közöttünk. - karolta át a nyakam Taehyung, mire én képzeletben jó tarkón csaptam. Nem hiszem el, hogy pont velem kapcsolatban kellett kitalálnia valamit.

- Most már mindent értek - nevetett fel Jungkook, majd egy mosoly kíséretében magunkra hagyott.

- Igyekezz, mert két perc múlva csöngetnek - motyogtam, és kezdtem ideges lenni.

Felkapcsolta a lámpát, majd a foltokat kezdte kenegetni, amik nagyon fájtak, de ahogy Jungkook egyszer mondta nekem: A szépségért meg kell szenvedni.

[...]

- Segítesz kihozni a labdákat? - pillantott rám Jungkook tesi óra előtti szünetben.

- Persze - bólintottam egyet. 

Összefutottam vele a tanári előtt, ezért megkért, hogy jöjjek el neki segíteni. Én pedig voltam olyan kedves és belementem.

- Csak vigyázz, ne csukd be az ajtót, mert szorul - mondta nekem, de ekkor már késő volt, ugyanis az ajtó csukva volt.

- Öhm.. Jungkook, szóval én lehet, hogy véletlen becsuktam - vakargattam a tarkóm.

Ijedten kapta rám a tekintetét, majd az ajtóhoz lépett, de az nem nyitódott ki. A lámpa sem volt felkapcsolva, ezért azon a kis ablakon, szinte semmilyen fény nem jött be.

- Nálad van a telefonod nem? - pillantott rám, én pedig elvörösödtem, és megráztam a fejem.

- Akkor várunk - sóhajtott egy nagyot, majd leült a földre, hátát pedig a szekrénynek támasztotta.

- Mindent elrontok - döntöttem a fejem az ajtónak. - Annyira sajnálom - sóhajtottam egy aprót.

- Dehogy rontasz el mindent. Egyszer úgyis jön valaki, és kienged minket. - mondta biztatóan.

- Hogy bír ilyen pozitív lenni mindig? - akartam kérdezni magamban, de véletlenül hangosan is kijött.

- Élvezem a társaságod, bár szerintem erre már te is rájöttél. Szerintem jól elleszünk itt ketten. - kelt fel a földről, a szívem pedig hevesen kezdett verni.

- Én is a magáét - mondtam elcsukló hanggal.

- Szóval neked most nincs senkid igaz? - sétált oda mellém.

- Nincsen - nyeltem egy nagyot.

- Nem tudom, hogy szabad-e ilyet kérdeznem de, hogy hogy ki van szívva a nyakad? - nézett egész végig a szemeimbe.

- Ez túl bonyolult - hajtottam le a fejem.

- Én sem vagyok egy egyszerű ember - mosolyodott el, amitől az én arcomon is mosoly jelent meg. - Hány éves vagy egyébként? – kérdezte.

- Nemsokára tizennyolc leszek. Te? Vagyis Ön? - tegeztem le véletlenül, ezért összehúztam magam.

- Szerintem nyugodtan tegezhetsz, ha magunk között vagyunk, de ezt egyszer már említettem neked. Egyébként huszonhárom vagyok. - érintette meg a vállam. - És ki is az a lány, aki tetszik?

- Nincs semmilyen lány aki tetszik, az csak Taehyung hazugsága volt - vörösödtem el még jobban. Túl meleg van itt, vagy csak én érzem?

- Valahogy éreztem egyébként - válaszolta.

És ekkor állt be kettőnk közé a csend. Eléggé kínos volt, hiszen én őt bámultam, ő pedig az ajtót. Amikor meg rám pillantott, akkor gyorsan elkaptam a fejem. Nem tudtuk hány óra, de kezdett fura lenni, hogy senki sem jön tesire. Már biztos eltelhetett negyed óra, még is síri csend volt. Éreztem, hogy valami hozzá ér a lábamhoz, ezért mondhatni rá ugrottam Jungkookra, aki érthetetlenül tartott karjaiba.

- Van... van ott valami - öleltem szorosan, az arcomat pedig a nyakába temettem.

- Nyugi, nincs ott semmi - nevetett fel, de én még ekkor sem engedtem el. - Jimin, mondom, hogy nincs ott semmi - nevetett tovább, de eszem ágában sem volt elengedni őt.

Ott tartott több percen keresztül, majd letett a földre, de megragadta a bal kezem, és közelebb húzott magához. Óvatosan megérintette az egyik szívás foltot a nyakamon, amitől egy aprót sziszegtem, de miután gyengéden megsimogatta, bizseregni kezdett a bőröm, most először nem rossz értelemben.

- Nagyon fájnak, igaz? - simogatta tovább a bőröm, amitől én behunytam a szemeim.

- Ki..kicsit - motyogtam zavartan.

Közelebb hajolt hozzám, éreztem szuszogását a nyakamon, egyre közelebb, de még mielőtt bármi történt volna, az ajtót kezdték rángatni. Szétugrottunk Jungkookal, én pedig talán még életemben nem éreztem magam ilyen kínos helyzetben, mint most. Fura, ha azt akarom, hogy Jungkook megérintsen engem? Fura, hogy azt akarom, hogy valaki megérintsen engem?