Kisírt szemekkel ültem a kocsi hátsó ülésén, majd hazadobtuk Taehyungot és Jungkook háza felé vettük az irányt. Talán mégsem kellett volna meglátogatnom apát. Egyetlen ember sem érdemel ilyen bánásmódot, nemhogy ő. Tudom, hogy apa nem szent ember, de úgy érzem, hogy teljes szívéből megbánta azokat, amiket velem tett. Nagyon szeretném újra magamhoz ölelni őt és úgy beszélgetni vele, hogy nem csak három percem van rá. Szeretném, ha újra normális lenne. Szeretnék egy normális apát. Szerintem ez nem nagy kérés, hiszen ez minden embernek kijár. Teljesen megértem, hogy egy ilyen trauma után befelé fordult, a gyógyszerek miatt pedig elment az esze. És a tudat, hogy ilyen rossz emberekkel van összezárva, nagyon borzasztó érzés és valamiért magamat hibáztatom érte. Gyilkosokkal, pedofilokkal, rablókkal és még kitudja milyen emberek vannak azon a szörnyű helyen, de ő nem tartozik közéjük.

- Hyerin? - hallottam meg Jungkook hangját, mire megráztam a fejem és összeráncolt szemöldökkel tapasztaltam, hogy a lány tényleg ott áll a ház előtt.

- Ez mit keres itt? - nyeltem egy nagyot.

- Nem tudom, de eléggé bátor, hogy ide mert jönni - morogta, majd beállt a garázsba és idegesen csapta be maga után a kocsi ajtaját, miután kiszállt onnan.

Remegő lábakkal, de én is követtem őt, a ház előtt ácsorgó lányhoz.

- Jiminhez jöttem - mondta komoran, majd amikor meglátott engem, féloldalas mosoly jelent meg az arcán és elindult felém.

Fel sem tudtam fogni, hogy mi történik, olyan gyors volt minden. Arra eszméltem fel, hogy Hyerin tenyere az arcomon csattan, de valami eszméletlen hangosan. Tágra nyílt szemekkel figyeltem az előttem álló lányt, majd az előbb megütött helyhez nyúltam.

- Na most takarodj innen - lépett oda hozzám Jungkook és ellökte Hyerint tőlem.

- Így üsd meg legközelebb Minhyukot.

- Miért ki neked Minhyuk? A pasid talán? - mondta idegesen Jungkook és a ház felé kezdett húzni maga után.

- Eltaláltad - mosolyodott el, majd hátat fordítva elsietett.

- Jól vagy? - fogta közre zavarodott arcomat, miután beértünk a házba.

- Aha - motyogtam.

Igazából egyáltalán nem fájt, csupán fel kellett dolgoznom, hogy tényleg megütött engem Minhyuk miatt. Együtt lennének? Mondjuk ezek után egyáltalán nem lepődnék meg. Eléggé gáz, hogy egy lánynak kell megvédeni egy fiút.

- Most már értem, hogy hogyan buktunk le - sóhajtottam fel, pár perccel később.

- Na?

- Minhyuk egyszer meglátott minket és elmondta Hyerinnek. Hyerin pedig direkt találkozni akart velem kettesben, hogy Minhyuk le tudjon minket fotózni és elküldhesse neked. Azt hitték, hogy ez miatt össze fogunk veszni, de miután látták, hogy ez nem történt meg, kitalálták, hogy beköpnek minket az igazgatónál. Valószínűleg Minhyuk minden erejével azon volt, hogy engem figyeljen, így meglátta, hogy találkozunk a takarítószertárban. Gondolom miután kijöttünk onnan, ő bement és ekkor látta meg, hogy kamera van ott. Elmentek ketten az igazgatóhoz és így könnyű volt lebuktatniuk minket. - hadartam el gondolatmenetem, mire Jungkook felsóhajtott.

- Baszki, igazad lehet - tűnődött el. - És Minhyuk küldte apádnak a képeket igaz?

- Igen, de ezek szerint Hyerin is közrejátszott ebben. Hogy lehet két ember ennyire rossz indulatú? - rágtam szám szélét, nagyokat sóhajtozva.

- Nem tudom, de ezek szerint jól egymásra találtak. Meg is érdemlik egymást. De ahhoz egyáltalán nincs joga, hogy idejöjjön és megüssön téged. Ha még egyszer meglátom itt, esküszöm nem érdekel, hogy lány és, hogy a volt barátnőm, komolyan a hajánál fogva rángatom el innen. Miért nem lehet minket békén hagyni? - járkált idegesen a szobába és a haját markolászta.

- Nem fájt Jungkook. Csak meglepődtem, mert kicsit sem számítottam rá.

- Nem érdekel. Akkor se érjen hozzád. - morogta, majd a konyhába sietett.

[...]

- Nem veszed fel? - pillantottam Jungkook telefonjára, ami az éjjeliszekrényén csörgött, már sokadjára.

- Van jobb dolgom is - vonta meg vállait, majd ismét birtokba vette ajkaimat.

- Szerintem eléggé fontos lehet, mert már negyedjére hív, két perc alatt.

- Ajj, akkor felveszem - forgatott szemet, majd telefonjáért nyúlt, de azonnal óriásira tágultak a szemei.

- Ki az? - tornáztam fel magam ülésbe, de ahogy megláttam a képernyőn, hogy "anya", kissé elfelejtettem levegőt venni. - Nem azt mo... - kezdtem el, de szavamba vágott.

- De. Már két éve nem beszéltem vele. Mit akar? - zárta le a telefonja kijelzőjét és az ágy másik sarkába hajította.

- Fel kellene venned - suttogtam, mire megrázta a fejét. - Miért nem?

- Ha két év után most jutok először eszébe, akkor miért is kellene felvennem, azt a szart? - emelte fel a hangját.

- Lehet valami történt. Becsüld meg, hogy vannak szüleid. - simítottam végig arcán, mire fejét belenyomta a tenyerembe.

- Igazad van - bólintott egyet, majd a csörgő telefonért nyúlt. - De kihangosítom! - nyelte egy nagyot, mire kezéért nyúltam és összekulcsoltam ujjainkat biztatásként.

- Na, vedd fel - bíztattam továbbra is, mire szája szélét rágva, de felvette.

- Jungkook - szólt bele az anyja. - Szia fiam. - mondta kissé nyávogós hangon.

- Igen?

- Már nem is köszönsz? Azért ennyit megérdemlek. - kacagott fel.

- Persze - motyogta a mellettem ülő.

- Nem is mondtad, hogy szakítottál Hyerinnel - tért rá a fő témára, amiért felhívta Jungkookot.

- Két éve nem beszéltünk. Szerinted fel foglak hívni azért, hogy ezt közöljem veled? - horkantott fel a mellettem ülő.

- Te döntöttél így. Bele kellett ebbe törődnünk. Te is kereshettél volna minket, de nem tetted. Őt választottad helyettünk Jeongkook. - szólította rendes nevén, amit olyan fura volt hallani.

- Ennyit szerettél volna? - kérdezte idegesen Jungkook, majd éreztem, hogy egyre erősebben szorítja a kezem.

- Igazából nem. Igaz, hogy egy fiú miatt hagytad el? - kérdezte.

Síri csend telepedett a szobára, Jungkook egy szót sem szólt, az anyja pedig várta válaszát. Ezek szerint Hyerin állhat ez mögött is? Komolyan képes lenne ilyen mélyre süllyedni? Csak nyugodjon már le egy kicsit. Távoltartási végzést kellene kérni ellene vagy mi?

- Ez nem telefon téma - válaszolta végül Jungkook.

- Akkor meglátogatunk - jelentette ki az anyja, mire hallottam, hogy Jungkook szipogni kezd.

- Ne - nyöszörögte a fiú.

- Mert? - kérdezett vissza az anyja, de el tudtam képzelni, hogy milyen arcot vághat most.

- Csak ne - törölte meg szemeit a mellettem ülő.

- Ahogy szeretnéd. Akkor én most leteszem. - köszörült torkot a nő.

Jungkook erre nem válaszolva nyomott rá a piros gombra és dobta a telefont az ágy végébe. Nem szólt semmit, csak magához húzott és szoros ölelésbe vont. Bele sem mertem gondolni, hogy mit érezhet most. Az anyja felhívja két év után, de azt is csak azért, mert az exe nyomorék és felhívta őt. Hyerin a leggonoszabb ember, akit valaha ismertem. Jungkook egyáltalán nem érdemli meg, hogy sírjon, főleg nem egy ilyen miatt. Olyan sok mindent tudtam volna mondani, de egyetlen szó sem jött ki a számon. Mindig is rossz voltam vigasztalásban, szóval most is tehetetlen voltam. Helyette Jungkook hátát simogattam és szipogását hallgattam. Mondhattam volna, hogy "minden rendben lesz", de ez olyan kijelentés, amit mindenki kényszerből mondd. Én pedig nem akartam ilyen lenni.

- Én itt vagyok neked - suttogtam, mire éreztem, hogy még jobban megremeg teste. - Csak ne sírj kérlek. - suttogtam fülébe.

Sosem láttam még a törékeny Jungkookot, de nem is szeretném soha többet. Mindig ő szokott belém lelket önteni, de ha ő szomorú, akkor én is. Rossz érzésem lett, hiszen én mondtam neki, hogy vegye fel a telefont. Ha nem vagyok önző, akkor nem veszi fel és talán a kedve sem megy el és nem látom sírni őt.