- Hogy micsoda? - ejtette ki kezéből Boram a kávéscsészét, ami a földre esve darabokra tört. - Kirugtak? - pislogott nagyokat.

- Igen - tettem zsebre kezeimet.

- De miért?

- Lebuktunk Jungkookkal. Nem hagyhattam, hogy elveszítse a munkahelyét. - pillantottam rá, de ő csak kezeibe temette a fejét.

- Miért vagy ilyen felelőtlen?

- Nem vagyok az, csak... - kezdtem el, de szavamba vágott.

- Kezdjük azzal, hogy nem laksz itthon. Simán elmehetnék a gyámhivatalba és kérhetném, hogy tegyenek árvaházba téged. Plusz viszonyt folytatsz az osztályfőnököddel, aki fiú. Szerinted ez normális? Most pedig kirúgtak az iskoládból. Mi lesz így veled? Egész életedben Jungkook nyakában akarsz lógni? Keresünk neked másik iskolát! - emelte fel hangját, mire összerezzentem, hiszen egyszer sem hallottam kiabálni őt.

- Nem kell másik iskola. Nem szeretném befejezni a sulit. - nyeltem egy nagyot.

- Mikor lettél te ilyen? Hol van az a Jimin, akit én megismertem? - tette karba kezeit.

- Meghalt - mondtam komor hangon. - Meghalt anyával együtt.

- Jimin - teltek meg könnyekkel a szemei. - Ilyet ne mondj.

- Most pedig elmegyek. Jobb nektek is, ha nem vagyok a terhetekre. Csak gondoltam szólok, hogy ez történt ma, ja és megütöttem Minhyukot. - mosolyodtam el.

- Te? - ráncolta össze szemöldökeit.

- Igen. Miatta rugtak ki. Megérdemelte. - vontam vállat.

- Vigyázz magadra - nézett mélyen szemeimbe.

Remélem most már rájött, hogy fölösleges veszekednie velem, úgy is azt fogom csinálni amit jónak látok és neki ebbe semmi beleszólása sincs.

- Ti is - veregettem meg a vállát, majd jobbnak láttam, ha távozok a házból.

[...]

- Biztos ezt akarod? - rágcsálta Taehyung szája szélét.

- Igen. Már vagy százszor átgondoltam. - mondtam magabiztosan, mire Jungkook a kocsikulcsért nyúlt.

- Akkor menjünk. Jössz te is? - pillantott barátomra, aki bólintott egyet.

Remegő kezekkel és térddel indultunk el a börtön felé, amiben apa volt. A levele óta tervezgetem a pillanatot, hogy mikor menjek el hozzá, mivel nagyon sok dolog történt az elmúlt napokban, úgy döntöttem, hogy a mai nap tökéletes lesz erre. Nem tudom, hogy képes vagyok-e újra beszélni vele, de muszáj látnom őt.

Az út némán telt, a rádió halkan szólt, a szívem pedig hevesen vert, egyre gyorsabban, ahogy közelítettünk a börtönhöz. Talán rossz ötlet lenne vele újra találkozni? Kezdtem egyre rosszabbul érezni magam, ezért Jungkookra pillantottam.

- Mi az? - kérdezte.

- Félek - suttogtam, mert egyetlen hang sem tudta volna elhagyni a szám.

- Ott leszünk veled, szóval nincs okod félni. Minden rendben lesz. - pillantottam rám, mire bólintottam egy aprót.

- Nem tudom mi lesz a reakciója. Lehet fel sem ismer vagy... - kezdtem el, de Taehyung előredugta a fejét a két ülés között, ezzel félbeszakítva mondandóm.

- Még egy hónap sem telt el, hogy lecsukták volna. Miért ne ismerne fel? - pillantott rám.

- Honnan tudjam? Csak mondtam valamit.

- Jajj te - nevetett fel, majd visszaült a helyére.

- Na, itt vagyunk - parkolt le Jungkook, én pedig kezdtem azt hinni, hogy mindjárt elájulok.

[...]

- Egy pillanat és hozzák - mondta egy fegyveres őr, majd mutatta, hogy üljek le az egyik székre.

Remegő lábakkal helyet foglaltam a sarokban lévő székre és szám szélét rágcsálva figyeltem az ajtót, amin majd behozzák őt. Hátrapillantottam, ahol Jungkook és Taehyung figyeltek engem. Nagyon hálás voltam nekik, hogy itt vannak velem.

Nyílt az ajtó, a fejem pedig zúgni kezdett. Megpillantottam apát, de először rá sem ismertem. Az arcát kék és lila foltok lepték el, borostás volt az arca, kiálmatlanok a szemei és fogyott is. Jézusom, mi történt vele? Ahogy meglátott engem láttam, hogy teljesen lefagyott. Ennyire nem számított arra, hogy meglátogatom? Leült a velem szembe lévő székre, ekkor pillantottam meg, hogy patakokban folynak a könnyei. Fogalmam sincs, hogy mi történt velem, de egyetlen könnycsepp sem hagyta el a szemeimet. Komoran figyeltem őt, majd fülemhez emeltem a vezetékes telefont. Cselekedetem után ő is rögtön ezt csinálta, így már hallottam lélegzetvételeit és a zokogását is.

- Szia Jimin - mosolyodott el szomorúan.

- Szia - válaszoltam szűkszavúan.

- Hogy vagy? Minden rendben? Hogy megy az iskola? - lepett el kérdésekkel, mire felsóhajtottam.

- Pontosan ezért jöttem. Túl sok dolog történt velem mostanában. Izgalmas lett az életem. - néztem szemeibe, mire ő állta pillantásom.

- Olvastad a levelem?

- Igen. Ezért vagyok itt. - bólintottam. - Jó a hely? Mármint, miért vagy kék és zöld?

- Itt bent nem olyan az élet, mint kint. Azt hiszem csak most jöttem rá, hogy mit érezhettél, amíg én bántottalak. - görbült lefele a szája.

- Kirúgtak a suliból - mondtam, mire szemöldökei összeszaladtak.

- Mi? - nézett rám értetlenül.

- Lebuktunk Jungkookal. Minhyuk beköpött minket, ezért választani kellett, hogy melyikünk marad.

- És ő maradt? - pillantott hátam mögé, mire bólintottam egy aprót. - Minhyuk? Ő... őt ismerem. - motyogta.

- Honnan?

- Gyakran küldözgetett nekem képeket rólatok. Komolyan ő köpött be titeket? - tágultak ki szemei.

- Képeket? Mármint, amit egyszer találtam?

- Igen. Azt is ő küldte, de ki ez a Minhyuk gyerek? - nézett értetlenül rám.

- Osztálytársam, de nem ez a lényeg. Szóval most Jungkooknál élek. Keresek majd valamilyen munkát aztán ennyi.

- Miért? - pillantott ismét a mögöttem állóra.

- Összevesztem Boramékkal. Nem értenek meg engem. - vontam vállat.

- Értem.

- Még két perc - szólalt meg az őr, mire nagyot dobbant a szívem.

- Nagyon rossz itt? - nyeltem egy nagyot.

- Megérdemlem - nézett szemeimbe, mire lehajtottam fejem.

- Nem érdemled ezt. Nem is borotválkozhatsz? Mióta van rajtad ez a ruha? - kérdeztem tőle, mire elmosolyodott.

- Hiányoztál.

- Te is hiányzol nekem. De itt van velem Jungkook, ő vigyáz rám. Rád ki vigyáz?

- Édesanyád. Vigyáz rám odafentről. - mondta, mire éreztem, hogy könnyeim összegyűlnek.

- Az biztos - dörzsöltem meg szemeit, ezzel bent tartva a cseppeket.

- Egy perc - mondta az őr, mire szám szélét kezdtem rágcsálni.

- Fogy az idő. Mondj még valamit. Taehyung rendben van?

- Minden rendben. Én érted aggódok. - kezdtem dobolni lábaimmal.

- Nem kell. Elvagyok én. Örülök, hogy meglátogattál. Szebbé tetted a napom, sőt a hetem. Nem érdemlem meg. - folytak végig könnyei ismét az arcán, amit annyira le szerettem volna törölni.

- Kérlek ne sírj - tettem kezem a hideg üvegfalnak, aminek a másik oldalára apa tette a kezét. - Nagyon jó ember vagy apa. - potyogtak végig arcomon a könnyek.

- Lejárt az idő - lépett apa mögé egy őr, mire ijedten pillantottam hol rá, hol apára.

- Szeretlek és kérlek vigyázz magadra - mondta, majd ezzel a lendülettel felrángatta a székről és kihurcolta a teremből.

Kiejtettem kezemből a telefont és az asztalra rogytam. Még csak el sem tudtam köszönni tőle. Annyi mindent szerettem volna mondani neki, de ez a pár perc nem volt elég. Semmihez nem volt elég. Zokogni kezdtem, kicsit sem törődve azzal, hogy mit gondolnak a körülöttem lévők. Csupán vissza szerettem volna kapni az édesapám, meg akartam menteni ettől a borzalmas helytől, mert ő egyáltalán nem ezt érdemli.