Úgy gondolom, hogy szinte minden ember életében elérkezik az a pillanat, amikor minden ellene van, mindent fel szeretne adni, mindenkit utál és magányosnak érzi magát. Amikor bántalmazni próbálja magát, egy falat sem megy le a torkán és egyszerűen undorodik saját magától. Nos, nálam pontosan most jött el ez az időszak. Mindkét csuklóm hegesre volt firkálva és valahogy jó látványt nyújtott számomra. Megőrültem volna? Én, aki még a vér szagától is elhánytam magam, most vágytam rá. Vágytam, hogy hófehér csuklóim ne legyenek többé csupaszok. Mióta volt a tárgyalás nem mozdultam ki otthonról, sőt a szobámból sem, csak ha nagyon muszáj volt. Egyszerűen az ágyból sem volt erőm felkelni. Nem akartam emberek közé menni, hiszen nagy valószínűséggel az egész iskola tud arról, hogy apa börtönbe került. Egyszerűen nem volt kedvem azt hallgatni, hogy sajnálnak, kinevetnek, vagy éppen undorodva tekintenek rám, a szörnyeteg fia néven. Jobbnak láttam, ha pár napot otthon vagyok. Hivatalos gyámomnak megkaptam a keresztanyám és az élettársát, akiket utoljára anya temetésén láttam és igazából velük sosem volt jó a kapcsolatom. Azt szerették volna, hogy költözzek hozzájuk Busanba, de nekem eszem ágába sem volt elhagyni Szöult. Itt nőttem fel, ide köt az összes jó és rossz emlék, szóval semmi pénzért nem költöznék el ebből a városból. Végül ideköltöztek hozzám, amíg be nem töltöm a tizennyolcat. Mivel Taeil orvos, így könnyen hozzájuthatok orvosi igazoláshoz, amit ki is használtam az elmúlt napokban. Végül úgy beszéltem meg velük, hogy másfél hét múlva már megyek iskolába, hiszen ennyit senki sem szeret pótolni és eléggé lehetetlennek tűnik.

- Majd jövök - intettem, azzal elindultam egymagam az iskola felé.

Régen találkoztam már Jungkookkal és Taehyunggal, de a többi osztálytársammal még régebben. Nem tudom, hogy mire kellene készülnöm, de remélem a legjobbakat. Reménykedek benne, hogy valamennyi emberiség szorult beléjük. A csuklóimat fekete csuklóvédőkkel takartam el, hogy senkinek ne tűnjenek fel újonnan szerzett vágásaim.

[...]

Lehajtott fejjel sétáltam be a terembe, ugyanis első óra matek volt. Ahogy beléptem az osztályba, minden szem rám szegeződött, a levegő pedig szinte megfagyott az egész teremben. Senki nem szólt egy szót sem. Hátulról belém ütközött valaki, mivel rögtön az ajtóban torpantam meg, az osztályomat látva. Hátrafordultam és Taehyungot pillantottam meg, aki zavartan bámult engem, majd egy apró mosoly jelent meg az arcán.

- Jimiiiin - nyújtotta el a nevem, majd át akart ölelni, de én kibújtam ölelése alól.

- Szia, Taehyung - fordultam háttal neki, majd a helyemre mentem és előpakoltam a felszerelésem.

- Tényleg lecsukták apád, mert megerőszakolt? - sétált oda az asztalomhoz Minhyuk.

- Hogy mi? - pillantottam fel rá.

- Jól hallottad. Mindenki tudja, hogy az apád megerőszakolt.

- Megerőszakolt? - ráncoltam össze a szemöldökeim. - Nem erőszakolt meg - ráztam meg a fejem.

- Persze - nevetett fel, majd a helyére ment.

Taehyung leült mellém, de én a lehető legmesszebb húzódtam tőle és úgy nyomkodtam a telefonom. Igazából csak a képernyőt lapozgattam, mivel mindent letöröltem a telefonomról, így az alapalkalmazásokon kívül semmi sem volt rajta.

- Jó reggelt! - jött be a tanárnő, majd azonnal engem kezdett méregetni. - Hát maga még él? Azt hittem ebben az évben már nem is jön be többet. - nevetett fel.

- Mint látja, itt vagyok - válaszoltam.

- Sajnos - mondta valaki az első sorból, mire kapott egy csúnya pillantást a tanártól, de már nyitotta is a matekkönyvet.

[...]

Óra után jobbnak láttam, ha bedugom a fülhallgatóm, hiszen egyáltalán nem volt kedvem ahhoz, hogy ismét piszkáljanak. Taehyung nem mozdult mellőlem, hanem engem szuggerált, ami egy idő után már kellemetlenné vált.

- Abbahagynád a bámulásom? - csattantam fel, majd felé fordultam.

- Bocsánat - hajtotta le a fejét.

- Sziasztok, gyerekek - sétált be a terembe Jungkook, mire egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni.

Próbáltam összehúzni magam, hogy ne vegyen észre, de volt egy olyan előérzetem, hogy igazából hozzám jött. Sajnos igazam lett, hiszen a padom felé sétált, majd megállt előtte és megvárta amíg ránézek.

- Beszélhetnénk? - kérdezte lágyan.

- Mindjárt becsöngetnek - motyogtam zavartan.

- Pár perc, vissza fogsz érni - indult meg a folyosó felé, én pedig szó nélkül követtem őt.

- Biztos az apjáról lesz szó - suttogtak az osztálytársaim. - Vajon tényleg megerőszakolta őt?

Csak egy kicsit kellett ahhoz, nehogy visszaszóljak, de tartottam magam. Még csak most tértem vissza, nem akartam már most bajba keveredni. Inkább követtem Jungkookot, aki egy egészen eldugott helyre vezetett.

- Minden rendben van? - fordult szembe velem, de tekintete a két csuklószorítóra vándorolt.

- Persze - tettem hátam mögé a kezeim.

- Hallottam, hogy a keresztanyukád és a férje lett a gyámod. Kedvesek veled?

- Már nem vagyunk együtt Jungkook. Szerintem nincsen hozzá közöd. - mondtam hidegen.

Bár eléggé erősnek kellett ahhoz legyek, nehogy sírva a nyakába boruljak és közöljem vele, hogy kurvára szükségem van rá, mert nélküle üres vagyok. Olyan nevetségesnek éreztem magam. Képes lettem volna neki azonnal megbocsájtani? Azok után?

- Nem kell ilyennek lenned velem Jimin. Én csak megkérdeztem, de akkor bocsánat. - túrt bele a hajába, majd el akart menni, de én utána szóltam.

- Legalább ők nem bántanak - mondtam, mire megtorpant és szembe fordult velem.

- Nem? - ráncolta össze szemöldökeit.

- Kedvesek. És nincsenek szabályok sem. Nem törődnek nagyon velem, de szerintem ez nem baj. Elvannak a maguk kis életével, ahogy én is.

- Én.. - látszott, hogy a szavakat keresi, végül még sem mondott semmit.

- Szerintem most megyek - motyogtam.

- Hyerin már nem lakik nálam - jelentette ki, mire kérdőn néztem rá. - Csak gondoltam szólok - vont vállat.

- Én még mindig haragszom rád. Csak gondoltam szólok. - tettem karba a kezeimet.

- Legalább beszélsz velem - próbálta elrejteni előtörni készülő mosolyát.

- Az osztályfőnököm vagy, szóval muszáj - forgattam szemet, mire bólintott egyet.

Ekkor szólalt meg a csengő, én pedig visszasiettem a terembe. Természetesen a töri tanártól is megkaptam, hogy azt hitte meghaltam, amire már válaszolni sem válaszoltam.

A tesi óra unalmas volt. Egész végig azt kellett néznem, hogy Taehung és Jungkook mennyire élvezik egymás társaságát. Nem voltam féltékeny, csak szimplán szarul esett, hogy ezek után együtt nevetgélnek. Egész órán, a szivacsokon ültem és próbáltam visszatartani a sírásom, ami egyre nehezebb ment. Óra végén szinte kirohantam a teremből és a wc felé vettem az irányt, ahol bezárkóztam a legutolsó kabinba és utat engedtem a könnyeimnek. Leültem a földre, fejemet a jéghideg csempének döntöttem és kicsit sem érdekelt, hogy bárki meghallhat engem. Azt hiszem a magány egyre jobban tönkretesz engem.

- Jimin? - hallottam meg Jungkook hangját, mire kezeimet számra tapasztottam. - Tudom, hogy itt vagy - sóhajtott fel, majd megállt a kabin előtt, amiben voltam. - Nem tudom elképzelni, hogy mit érezhetsz most, de én segíteni szeretnék neked. Mire van szükséged? - ült le ő is a földre.

- Egy ölelésre - zokogtam fel.

- Ha kijössz én megölelhetlek - mondta lágy hangon.

- Nem akarok. Haragszom rád. - töröltem le könnyeimet, de azok helyeire újak érkeztek.

- Tudom, hogy mennyire szar ember vagyok Jimin, de kérlek engedd, hagy segítsek neked. Egyedül lehetetlen ezt átvészelni. Ne lökj el mindenkit magadtól. Segíthetek neked, de ehhez neked is akarnod kell.

- Én... csak, hogy tudnám elfelejteni, amit ellenem tettél? Annyira szükségem van rád Jungkook, de úgy fáj, hogy ezt tetted velem. - suttogtam és éreztem, hogy kezeim remegni kezdenek.

- Kérlek, gyere ki onnan - állt fel a földről, majd pár perc hezitálás után én is felkeltem.

Remegő kezekkel nyitottam ki az ajtót. Amint az kinyílt, Jungkook azonnal magához húzott, belőlem pedig az előbbinél is hangosabb zokogás tört elő. Szorosan öleltem magamhoz, ha pedig ő nem tartott volna, biztosan a földre esek. Annyira hiányzott ez az illat, ez az ölelés, ez a biztonságérzet. Annyira hiányzott Jungkook.