- Haza szeretnék menni - szorítottam össze szemeimet, nehogy elsírjam magam.

- Jimin...csak válaszolj nekik őszintén jó? - pillantott rám Taehyung.

- Már mondtam, hogy nem fogok apa ellen vallani!

Nem szólt semmit, csak megveregette a vállam és felkelt mellőlem. Meghallottam, ahogy valaki a nevemen szólít, én pedig remegő lábakkal sétáltam be a páncélajtó mögé, ahol le kellett tennem minden holmimat és át kellett mennem egy fémdetektoron. Miután sikeresen továbbjutottam ismét egy páncélajtón kellett bemennem, majd egy üres terembe mentem be, ahol csak két szék és egy asztal volt benn, egy öltönyös pasi ült az egyik széken, amint meglátott engem elmosolyodott.

- Jó napot Park Ji Min! - dőlt hátra a széken.

- Jó..jó napot - dadogtam, majd leültem a vele szemben lévő székre.

- Nos, akkor kezdjük el. Gondolom tudod miért vagy most itt. - pillantott rám, én pedig egy aprót bólintottam.

- Egy hete kezdetét vette az eljárás Park Ji Song ellen. Ő a vérszerinti édesapád, igaz? - pillantott rám. - Kérlek válaszolj, ne csak bólogass, mert az nem hallatszódik a felvételeken. - köszörülte meg a torkát.

- Igen, ő a vérszerinti apám - válaszoltam neki.

- Vele élsz egyedül?

- Igen - motyogtam.

- Édesanyád autóbalesetben halt meg, igaz?

- Minek kérdezi meg, ha tudja?

- Mert kötelességem - mosolyodott el. Park Ji Sung bántotta valaha Seo Ji Yeont? - dőlt előre a székben, kezeit pedig összekulcsolta az asztalon.

- Nem! - válaszoltam határozottan.

- És téged? Bántott téged valaha Park Ji Sung? - kezdte csattogtatni a tollát.

- Nem - sütöttem le a szemeimet.

- Tudod mit jelent a bizonyítékszerzés? - írt fel valamit a kezében lévő lapra.

- Nem?! - néztem rá értetlenül.

Még is honnan kellene ezt tudnom? Nem akarok rendőr lenni, se nyomozó, se semmi ilyesmi.

- Mi történt veled 2017. szeptember 12.-én? - csúsztatott elém egy fényképet, amin én szerepelek, a sebeim pedig jól láthatóak.

- Csak beütöttem a fejem az ablakba - hazudtam.

- És miért kerültél kórházba? Tudtommal már kétszer is megtörtént ez. Ilyen ügyetlen vagy, hogy mindig beütöd a fejed? És a szorítás nyomok a nyakadon? A szívásfoltok? Az orrod? Jimin őszinténk kell lenned, vagy te is bűnös leszel! - emelte fel a hangját, mire összehúztam magam.

- Nem fogok apa ellen vallani - néztem a szemeibe.

- Nem kell. Egy szóval sem mondtam, hogy kellene. Csupán őszintének kellene lenned. Ennyit kérek tőled. - vette el előlem a fényképeket.

- Én... - kezdtem el, de szavamba vágott.

- Igazából van itt még valami. Lenyomoztuk Park Ji Sung telefonját, amin felfigyeltünk egy érdekes beszélgetésre. Figyelj! - indította el a diktafont, amin meghallottam apa hangját.

- Szia édesem. Ma akkor ugyan úgy eljössz hozzám?

- Szia Jisung. Már vártam a hívásod. - szólalt meg egy női hang. - Benne vagyok. Csak szex igaz? Semmi extra?

- A csók extrának számít? - kérdezte apa.

- Nem. De az orális szex már igen. Vagy bármilyen segédeszköz.

- Eléggé rég értem már hozzá bárkihez is. Mivel a fiam kórházba került, amiért betörtem az orrát, így eléggé ki vagyok már éhezve. Veled is több, mint két hete találkoztam édesem. - lihegte a telefonba.

Hallani lehetett, hogy fel volt izgulva. Éreztem a sós könnycseppeket az arcomon és fel sem fogtam, hogy apa miután nem tudta rajtam kiélni perverz hajlamait prostituáltakhoz fordult. Kitudja hány lánnyal feküdt össze, amíg én azt hittem, hogy dolgozik. Az öltönyös leállította a felvételt, majd várakozóan bámult engem.

- Én.. nekem ez most nagyon nehéz - töröltem meg szemeimet. - Én nagyon szeretem őt - szipogtam. - Én... én - dadogtam, nem bírtam kifejezni mondanivalóm, helyette újra előtört belőlem a zokogás. - Nem szeretnék nevelő otthonba kerülni - temettem arcom a kezeimbe.

- Nem kerülsz oda. Keresünk neked valamilyen hozzátartózót, akinél tudsz lakni, amíg be nem töltöd a tizennyolcat. - mondta nyugodt hangon.

- Ilyen lehetséges? - pillantottam rá, mire egy aprót bólintott.

- És hány év börtönt kapna?

- Minimum tizenkettő, maximum húsz.

- Értem - töröltem meg újra a szemeimet.

- Szóval, elmondasz mindent?

- Azt hiszem - sóhajtottam.

- Nyugi, Jimin! Minden rendben lesz. Csak beszélj.

- Az egész akkor kezdődött, amikor anya meghalt. - kezdtem neki hosszú monológomnak. - Apa a műtéte után teljesen megváltozott. Először csak nagyon ragaszkodó volt hozzám, majd egyre szigorúbb lett és ekkor tiltotta meg, hogy öt után bárhová is menjek. Majd egyre többet ért hozzám és simogatott többször is. Akkor ütött meg legelőször, amikor eltitkoltam, hogy figyelmeztetőt kaptam félévkor töriből. - fejeztem be.

Rossz érzés kerített hatalmába, bűntudatom támadt. Most árultam el apát. Ismét folyni kezdtek a könnyeim, homlokomat pedig a jéghideg asztalnak döntöttem. Kimerültem. De ezek után mi lesz? Vajon láthatom még apát? Vajon lehetünk még kettesben?

- Miatta kerültél be a kórházba is, igaz?

- Igen - motyogtam.

- És bántott máshogy is?

- Máshogy? - ráncoltam össze a szemöldökeimet.

- Nemi erőszak? - kérdezte.

- Nem! Nem bántott úgy. - ráztam meg hevesen a fejem.

- Rendben. Köszönöm Jimin. Most haza mehetsz.

- Mi lesz apával? - riadtam meg.

- Letartóztatják - mosolyodott el, majd magamra hagyott.

[...]

A lehető leggyorsabban siettem haza, hogy apával találkozzak. Dr ahogy a házunk elé értem, megpillantottam a fekete autót, a kék és piros szirénát és épp ekkor rángatták ki apát a házból. Teljesen lefagyva álltam és néztem, ahogy betuszkolják a kocsiba.

- Apa! - rohantam oda az autóhoz.

- Menjen arrébb, mennünk kell - szólt ki az egyik rendőr a kocsiból.

- Ké...kérem hagy beszéljek vele - tettem kezem az ablaküvegre, ekkor pillantott rám apa.

- Csak egy perc - tekerte le az ablakot, mire ismét utat törtek maguknak a könnycseppjem.

- Minden rendben lesz Jimin. Minden rendben lesz! - szorította meg a kezem, én pedig egyre hevesebben zokogtam.

- Sa...sa..sajnálom apa - adtam egy apró puszit kezére, mire elmosolyodott.

- Jól cselekedtél - simította meg a fejem. - Kérlek vigyázz magadra Jimin. Minden rendben lesz. - motyogta, inkább már csak magának.

- Ideje menni - tekerte fel az ablakot a rendőr, majd egy utolsó pillantást vetettem apára és az autó elhajtott.

A földre zuhantam és zokogni kezdtem. Nem érdekelt, hogy kik látnak éppen vagy, hogy mit gondolnak rólam, csak azon járt az agyam, hogy mekkora nyomorék vagyok és olyan szégyen, amiért képes voltam feladni a saját apámat. Valószínűleg tudta, hogy én adtam fel, még is kedves volt hozzám az utolsó pillanatokig. Annyira utáltam magam. Hogy tehettem ezt? Éreztem, hogy a szívem darabokra törik és elveszítettem a hozzám legközelebb álló embert. Két erős kezet éreztem meg és egy erős mellkast, amint hátulról átölel.

- Ne sírj Jimin - hallottam meg Jungkook hangját.

Most először éreztem undort, amint meghallom a hangját. Idegesen eltoltam magamtól és hátrébb kúsztam tőle.

- Jimin? - pillantott rám kérdőn.

- Hagyj békén - ziláltam.

- Miről beszélsz? - nézett továbbra is kérdőn rám.

- Csak...menj el - tápászkodtam fel a földről és berohantam a házba, magamra zárva az ajtót.

Meglepii. Mivel tegnap eléggé gyászos volt a wattpad és szinte ez egész délutánom azzal telt, hogy szenvedtem, hogy végre lássátok a részt. Remélem most már rendesen ki fogja adni. Egyébként elárulom, hogy 17 éves vagyok. Voltak akik eltalálták, viszont voltak akik jóval többre tippeltek, amin csodálkoztam is. Köszönöm a sok bíztató kommentet, mert higgyétek el, hogy azok teszik szebbé a napjaim és tudatják velem, hogy nem vagyok annyira rossz abban, amit csinálok. Kellemes hétvégét kívánok mindenkinek, a rész pedig remélem tetszett nektek!