- Jimin - hallottam meg, hogy valaki a nevemet szólítja. - Jimin nyisd ki a szemeid - rázta meg valaki testem, mire minden erőmet összeszedve teljesítettem kérését.

- Anya? - suttogtam, amikor megpillantottam a hosszú fekete hajat magam mellett. - Mit keresel itt? - folytak végig arcomon a forró könnycseppjeim.

- Láttam, hogy szükséged van rám. Mi történt veled Jimin? Mindenhol vérzel. - simított végig arcomon.

- A...apa - dadogtam.

- Apád tette ezt veled? - tátotta el a száját, mire egy aprót bólintottam. - Nem ezt érdemled Jimin - simított ismét végig az arcomon.

- Meghaltam? - pislogtam aprókat, de anya csak elmosolyodott.

- Szerinted meghaltál? - tette fel a kérdést, amire én magam sem tudtam a választ.

- Szerintem igen - motyogtam.

- Képes lennél otthagyni Taehyungot? Vagy Jungoookot? - mosolyodott el ismét.

- Nem, azt hiszem, hogy nem - ráztam meg a fejem.

- Látod, már tudod is a választ. Csak kérlek készülj fel, hogy nehéz időszak vár most rád. De erős vagy igaz?

- Nehéz időszak? - ültem fel rémülten.

- Erős vagy Jimin igaz? - kérdezte meg újra, majd felállt mellőlem.

- Én..nem - dadogtam.

- Szerintem simán legyőzöl minden akadályt és végre boldog leszel! - kezdett egyre távolodni.

- Anya várj! Ne hagyj itt! - akartam felkeni a földről, de nem tudtam.

- Ébredj fel Jimin - mosolygott, majd egyre homályosabb lett és magamra hagyott.

- Ébredj fel Jimin - hallottam meg ismét a nevem, majd zavartan pillantottam mindenfele, de nem találtam meg a hang forrását. - Nem hagyhatsz itt! - hangosodott a hang.

Miután újra kinyitottam a szemeimet csak egy pillanatra láttam tisztán, utána újra elsötétült minden. Jungkookot láttam magam előtt, aki fölém hajolva zokog és a nevemet mondogatja. Mi történik velem?

[...]

Ismerős érzés kerített hatalmába. Tompa hangokat hallottam, de minden fekete volt, semmit sem láttam, mozogni sem bírtam. Elájultam volna? De mikor? Éles fájdalmat éreztem meg a mellkasomnál, majd a testem különböző pontjain. Kiabálni tudtam volna az erős égető, de egyben rettenetesen szúró érzésektől, de csak apró nyöszörgések hagyták el az ajkaim. Valaki ismét a nevemet mondogatta, viszont én semmit sem tudtam tenni ellene. A legrosszabb érzés, hogy nem tudod hol vagy, mi történik veled, még is magadnál vagy.

- Már rég fel kellett volna, hogy ébredj Jimin - hallottam meg végre az első éles hangot. - Annyira félek - folytatta. - Szükségem van rád Jimin, kérlek kelj fel - éreztem meg valami hideget a kézfejemen, ami égetni kezdte a bőröm.

Anya? Jungkook? Taehyung? Apa? Ki lehet az? És mikor kelek végre fel?

- Tudom, hogy hallasz. Biztos vagyok benne? Hogy hallasz Jimin! - éreztem meg egy apró szorítást a jobb kezemnél. - Meg tudod szorítani a kezem?

- Hallak - válaszoltam, persze ebből ő egy szót sem hallott. - Én próbálom, de nem tudom - szólaltam meg ismét, de erre sem kaptam választ.

- Kérlek, szorítsd meg a kezem - hallottam meg Jungkook hangját.

Jungkook? Ő van itt velem? Istenem, komolyan itt van velem? A létező összes energiámat és akaraterőmet összegyűjtöttem, hogy jelet tudjak adni neki, hogy még élek.

- Úristen! Megszorította a kezem! - kiabált fel Jungkook, mire elégedetten elmosolyogtam.

A sötétséget hirtelen fehér pontok kezdték váltani, majd egyre nagyobb lett a fehérség magam körül. Végre érezni kezdtem az illatokat, a hangot kitisztultak és éreztem a remegő kezeket, amik az én kezemet szorították. Éreztem, hogy levegőt veszek és azt is, hogy pislogok. Szinte hallottam Jungkook szívverését, ahogy egyre jobban tudatosult bennem, hogy hol is vagyok. Egy kórházban vagyok! Egy kurva kórházban már megint. Ahogy egyre többször pislogtam megpillantottam az ágyammal szemben lévő asztalt, amin egy virágcsokor volt. Először csak arra tudtam koncentrálni, majd pár perccel később, már megszokta a szemem a hirtelen világosságot. Félve oldalra pillantottam, ahol tényleg Jungkook ült és amint összetalálkozott a tekintetünk, eltátotta száját.

- Jimin? - suttogta.

- Ju..Jungkook - motyogtam, de alig jött ki hang a torkomon.

- Jimin jól vagy? - nyelt egy hatalmasat.

Látszott rajta, hogy nem tudja mit is kellene csinálnia. Nyugi Jungkook én sem tudom!

- Szólok, egy nővérnek várj! - pattant fel, majd pár másodperccel később visszatért egy fehér köpenyes nővel.

- Végre felébredtél Jimin! - mosolyodott el, majd felém lépett és valamit bütykölt a rám szerelt géppel. - Van itt pár ember, aki beszélni szeretne veled - nézte meg az arcomat közelebbről. - Szerencsére nem tört el semmid, viszont a tested és az arcod tele vannak durva, maradandó sebekkel - mondta, de én egész végig csak Jungkookot bámultam, egyszerűen nem tudtam nem őt nézni.

Rágta a körmét és idegesen járkált a terem egyik végéből a másikba. Kik akarnak beszélni velem? Két egyenruhás rendőr lépett be a terembe, mire zaklatottan pillantottam hol a barátomra, hol a két idegen fickókra. Mit akarnak tőlem?

- Park Jimin - lépett hozzám közelebb a kopasz férfi. - Lenne Önhöz pár kérdésünk - húzott oda egy széket az ágyam mellé. - Ki bántott téged? - tért rögtön a lényegre.

Mi van? Miért kérdezi ezt tőlem? Nem válaszoltam, ezért újabb kérdéseket kaptam.

- Csak édesapáddal élsz egy házban? Bántott már téged valaha? Hol van most ő?

- Nem lehetne ezeket a kérdéseket később feltenni? Még csak most tért magához, szerintem nem tudna ezekre rendesen válaszolni! - szólalt meg Jungkook, mire a két rendőr rá nézett.

- Rendben. De valaki feljelentést tett Park Ji Sung ellen. Mi csak a munkánkat végezzük. Később visszajövünk. További jó pihenést. - állt fel a székről, majd a kollégájával együtt távoztak a teremből.

- Jimin én nagyon sajnálom - ült le az ágyam szélére. - Muszáj volt tennem valamit az ügy érdekében. Ez így nem mehet tovább. Majdnem meghaltál. Nem akarlak elveszíteni. - törtek elő belőle a könnyek.

Most látom először sírni őt. Fel sem fogtam, hogy mit mondott. Ő jelentette fel apát?

- T..te? - dadogtam.

- Sajnálom Jimin.

- Ne..nem. Te ezt nem érted! - riadtam meg teljesen.

Kapkodni kezdtem levegő után, majd szorosan az ágyam szélét kezdtem szorítani. Nem vehetik el tőlem apát. Nem. Nem hagyhatom.

- Nem vagyok tizennyolc. Nem megyek nevelőotthonba. Nem vehetik el tőlem apát. Szükségem van rá. - zokogtam fel, kezeimet pedig arcomba temettem.

- Jimin, ezt komolyan mondod? - ráncolta össze szemöldökeit. - Így akarod leélni az életed? Hogy ő lelki terrorban tart téged?

- Csak egy év. Egy év múlva úgyis tizennyolc leszek. - pillantottam rá.

- Nem teheted ezt magaddal Jimin. Engedd, hogy segítsek neked. - kulcsolta össze ujjainkat.

- Vond vissza a feljelentést kérlek! - néztem rá könyörgően.

- Nem tehetem - mondta komor hangon.

- Jungkook... ne tedd tönkre az életem - suttogtam, mire látszott arcán a döbbenet.

- Én teszem tönkre? - engedte el a kezem. - Én? - horkantott fel. - Én teszem tönkre, aki csak meg akar védeni téged? - kelt fel a székről.

- Ezzel nem védesz meg - motyogtam.

- Bassza meg - lökte fel idegesen a széket, amin eddig ült. - Jimin gondolkozz már! - emelte fel a hangját. - Meg akarsz halni? Aki egyszer bánt így, az bántani fog durvábban is. - túrt idegesen a hajába.

- Nem...nem fog - töröltem meg a könnyes szemeimet.

- Tudod mit? Csinálj, amit akarsz! - fogta meg a vázában lévő rózsát, majd a kukába hajította, ő pedig kisietett a szobából maga után becsapva az ajtót.

Először fel sem tudtam fogni szavait, majd amikor tudatosult bennem, hogy miket mondott kitört belőlem a zokogás. Egy részem tudta, hogy igaza van, de ott volt a másik felem, aki ragaszkodik apához és nem akarja, hogy börtönbe kerüljön vagy elvegyenek tőle.