1981. okt. 31

A nő meggyújtotta a gyertyákat és a konyhaasztal közepére helyezte őket, egyenesen a frissen mosott, fehér csipketerítőre. Pálcáját a kezében szorongatva gyönyörködött néhány pillanatig a lágyan táncoló lángnyalábokban, majd egy utolsó pillantást vetett az ablakkeret mögül az utcára, hogy megbizonyosodjon arról, jól látta-e azt, amit látott. Ott volt. A jelzés ugyanolyan vészjóslón sötétlett odafent az égen, mint néhány pillanattal korábban, s bár nem szánt szándékkal tette fel aznap éppen a méregzöld szaténfüggönyöket, mégis, azt le sem tudta volna tagadni, hogy számított rá. Érezte, hogy ő lesz a következő, akiért eljön.

Lassan vánszorgott oda az asztal végéhez, ahol kihúzta a széket és helyet foglalt, majd az asztallapra könyökölt, a pálcáját is odatéve rá, arra várva, hogy beköszöntsön a végzete.

Hogy félt-e? Egyáltalán. Bár riasztónak és borzalmasnak gondolta a férfi minden egyes addigi tettét, mégsem érzett egyetlen csepp félelmet sem. Sem régen, sem pedig most.

Nem kellett sokat várnia. Öt perc sem telt el, s zúgolódás támadt odakintről, majd egy ismerős, zöld fénycsóva jelezte azt, hogy a fehérre festett, mahagóni bejárati ajtó egy szempillantás alatt faforgáccsá lett, s a maga mögött hagyott pangás helyén egy fekete csuklyás alak lépett be, egy egész díszkísérettel a háta mögött.

A nő szinte azonnal elemelte róluk a tekintetét, nem nézett rájuk, de a testén, mint villámcsapás futott végig a borzongás, s úgy érezte, ha nem ült volna le, biztosan meglátszott volna rajta, hogy megrázták az események. Ennek ellenére nem a félelem miatt remegett, hanem sokkal inkább amiatt, amit hamarosan látni kényszerült. Őt, egy teljesen más, önmagából kifordult emberként.

Csukott szemmel, halvány mosollyal az ajkain könyökölt továbbra is az asztallapon. Esze ágában sem volt ezt a beszélgetést neki kezdeményezni. Különben is, évek óta nem látta már őt és tudta, hogy megváltozott, így néhány percig szeretett volna még ugyanazzal az emlékképpel élni, mint ahogyan utoljára látta őt fiatalon, tizennyolc évesen a Borgin & Burkes kirakatát rendezgetni a hetedévet követő nyár egyik viharos, sötét napján. Akkor, amikor megtehette volna, hogy benyit hozzá, megtehette volna, hogy megbeszél vele mindent, amit meg kellett volna, de képtelen volt rá. Képtelen, mert a fiú már nem volt a régi önmaga. Nem volt ugyanaz, mint akit ő annakidején megszeretett.

Hallani lehetett, ahogy nyikordul a padló és az alak belépett a konyhába, hűvös fuvallatot és égett, szúrós szagot hozva maga után. A régi levendulaillat, ami őt jellemezte, már sehol sem volt, helyét átvette a halál és a vér szaga.

Sziszegés. Őt is magával hozta, természetesen. A kis kígyót, aki nem is volt már annyira kicsi és barátságos.

- Ez az a hely, Nagyuram? – kérdezte egy hang, amit a nő rögtön felismert, Chandler Nott személyében. Mosolya ettől csak még szélesebb lett, hiszen nagyon jól tudta, hogy mind itt lesznek: Nott, Lestrange és Avery. A három talpnyaló. Még azt is meg merte volna kockáztatni, hogy Mulciber és Dolohov is a közelben lehetnek. Mert ha a három legfőbb csatlósa itt volt vele, akkor a többieknek is itt kellett lenniük, ahhoz nem fért kétség.

- Igen – válaszolta egy rideg, rekedtes hang, aminek hallatára a nő szíve összeszorult. Mégis hová tűnt az az erős, határozott hang? Az a hang, amelynek viselője egy igazi szóforgató zseni volt? Az a hang, amely, ha az ő közlében volt lágyan és kellemesen is tudott szólni? Annyira más volt már. Mindenféle szempontból más.

A léptek egyre csak közeledtek, hiszen az út szabad volt. A fuvallattól néhány gyertya sebtében kialudt, ezt még a nő is érezte, nem is kellett látnia. Aztán a léptek hirtelen abbamaradtak, s néhány pillanatig csend volt. Idegfeszítő, nyomasztó csend.

- Selene Angroboda McKinnon – mondta ki a nevet a férfi lassan és keményen, mire a nő levette a kezeit az asztalról, s kinyitotta végre óceánkék szemeit, csak azért, hogy egy valóságos szörnyeteg táruljon a szeme elé.

- Tom Rowle Denem – válaszolta a nő, őszinte mosollyal az arcán. – Már vártalak!

A férfi önelégülten elvigyorodott. Az a vigyor talán halványan visszaadta régi énjének arcvonásait, de nem segített sokat a kinézetén. Sápadt bőr, cserepes, szinte láthatatlan ajkak, egy kígyóéhoz hasonló orrüreg rendes orr helyett, izzóvörös, felperzselő szemek melyhez lélektelen tekintet társult, hosszú, göcsörtös ujjak, fekete körmök... Semmi sem maradt abból a Tomból, aki hajdanán elrabolta a nő szívét.

- Senki sem hív már így! – válaszolta a férfi. – Már más a nevem.

- Tudom – bólintott Selene. - De képtelen vagyok arra, hogy így hívjalak. Bármilyen lettél is, attól nekem még Tom maradsz.

Az egyik alak közelebb lépett ekkor, s levette a csuklyáját. Selene rögtön felismerte a férfit, aki mindig is az egyetlen reménye volt a Mardekár házból. Az egyetlen, akiről tényleg el szerette volna hinni, hogy nem látja majd Tom nyomában évekkel később. Ezek szerint mégsem sikerült megszabadulnia a múlttól.

- Ő tényleg Selene McKinnon lenne? – szólalt meg Perseus Avery a Sötét Nagyúr jobbján. Tátott szájjal bámulta a nőt, az viszont cseppet sem lepődött meg a férfin. Ő legalább hasonlított a régi önmagára, sötétbarna, szemébe lógó hajával, melybe pár ősz hajszál is keveredett, hiszen már nem voltak fiatalok. Annakidején a barátjának nevezte a férfit, de Tom őt is elvette tőle, mind oly sok mást.

- Avery, Nott és Lestrange. Számítottam rá, hogy ti is itt lesztek. Ugyanazok a talpnyaló férgek maradtatok mind. Régen Tom szolgái, most meg a csatlósai. Megérte nektek az egész életeteket erre áldozni?

- Hallgass, McKinnon! – sziszegte Alaric Lestrange a fogai között. Mindig is ő volt az agresszívabb, még Tomot is abszolút fölülmúlta ebben. - Nem tudsz te semmit! És hamarosan halott leszel!

Selene elmosolyodott.

- Igazából azóta Selene Hornby – engedte el a füle mellett a férfi ideges fenyegetését, átváltva egy olyan témára, ami fájó pont lehetett Tom számára. - Átvettem a férjem nevét, amikor összeházasodtunk, így már nem vagyok hivatalosan McKinnon.

A várt hatás be is igazolódott.

- Hornby! – horkant fel a sápadt férfi hirtelen. Látszott az arcán, hogy minden ízében gyűlölte a név viselőjét. – Meg kellett volna ölni őt az első adandó alkalommal!

A nő elmosolyodott.

- Késő bánat – válaszolta. – Mindig féltékeny voltál rá, értelmetlenül. Téged szerettelek, eszembe sem jutott akár egy pillantást is vetni Silasra.

- Mégis hozzámentél – érkezett rögtön a válasz.

- Mert te megváltoztál – felelte a nő, tartva azt az égető szemkontaktust a sötét alakkal. Éreztetni szerette volna vele azt, hogy hibázott annakidején, de tudta, hogy nem járhat sikerrel. Hiába magyarázott valaki olyannak, aki darabokra szakította a lelkét azért, hogy horcruxokat készítsen belőle. 

Sosem volt egészen biztos ebben a kijelentésben mondjuk, abban a pillanatban sem, azonban mindig gyanakodott rá valahol, mert Tom - bár próbálta titkolni - állandóan ekörül a téma körül forgolódott a végzős éveikben. De hiába említette volna bárkinek, senki sem hitt volna neki, s különben is, túlságosan vakon szerette akkoriban a férfit ahhoz, hogy ilyesmit  akarjon feltételezni róla. Tom Rowle Denem példaértékű tanuló volt mindig is, zseniálisan tudott manipulálni mindenkit maga körül. De ő tudott róla. Ahogyan arról is, hogy egy ilyen ember már képtelen lett volna bármit is érezni. Pedig annakidején a nő naiv módon eljátszadozott azzal a gondolattal, hogy milyen lenne a vezetéknevét Denemre cserélni. Utólag visszagondolva jött rá arra, hogy mennyire ostoba volt.

- Akárcsak te – válaszolta a férfi, de ebben annyira nem volt igaza. Mert bár a nő valóban változott az évek során, azt nem lélekben, hanem inkább kinézetben tette. Csillogó, búzaszőke fürtjei elveszítették a régi ragyogásukat, s keveredtek a nő lassacskán őszülő hajszálaival. Az óceán kék habjait felidéző szemek mostanra inkább egy viharos, zavaros, felkavart tengerére emlékeztettek, mintsem arra a csillogó, élettel teli szempárra, amelyben Tom annyira szeretett elveszni. A szeplők még ott ékeskedtek a pisze orrán, de már azok sem akkora sokaságszámban, mint annakidején.

- De az én lelkem legalább még ugyanaz – vágott vissza Selene, s valahol mélyen arra számított, hogy ezzel majd feldühíti őt. Ám a Nagyúr semmit sem felelt rá, csak feltartotta a jobb kezét, majd intett egyet.

- Menjetek ki mindannyian! – harsogta. – Odakint várjatok rám, ezt egyedül kell elintéznem! – mondta, mire a három férfi és Nagini, kelletlenül bár, de elhagyták a helyiséget, s nemsokára már csak kettejüket világította meg a gyér fény és a kellemetlen hangulat. A férfi egyetlen suhintással bevágta maga mögött a még sértetlen konyhaajtót, majd helyet foglalt az asztal másik végében álló székben, meg sem próbálva szakítani a szemkontaktust közte és a nő között. Eddig egyetlen áldozatának sem adta meg azt a kiváltságot, hogy joguk legyen egy utolsó szóra: kettő másodperc alatt végzett mindegyikükkel. Azt viszont érezte, hogy lesz egy személy, akivel ugyanezt nem lesz majd képes megtenni, bármennyire is tagadta legbelül.

- Az egész családod halott – jelentette ki, s egy csepp megbánást sem lehetett hallani a hangjában. A nő szíve egy fájdalmasat dobbant a kijelentést követően, de nem szerette volna kimutatni, hogy mennyire megviselte őt a dolog. A Sötét Nagyúr sorra legyilkolta a szeretteit, a barátait és Selene tudta, hogy ő maga sem fog hiányozni ebből a sorból. – Mindnyájukat megöltem. A bátyád, az unokahúgod, az unokatestvéreid. Mindegyikük vére az én kezemre tapad. És Droop. Kettleburn. A drága sógornőd, Olive. Mind halottak. Fortescuet még nem találom, de lassan rá is sor kerül, nem rohanhat elölem örökké. Csak azt az egyet bánom, hogy Silas Hornby nem került a kezeim közé!

Selene elmosolyodott. Ez az egy öröme volt talán ebben az egész keserű helyzetben, hogy Silasnak nem tudott már Tom ártani.

- Nevetséges halál jutott neki. Annyira nevetséges, akárcsak ő! – fűzte tovább saját szavait a férfi. Silas Hornby és közötte mindig is volt egy egészségtelen rivalizálás az életnek szinte minden terén, így nem csoda, hogy egyáltalán nem szívlelték egymást.

Selene becsukta a szemeit. Szerette Silast, tényleg szerette, s amikor elveszítette, azt alig volt képes túlélni. Ahányszor csak eszébe jutott a férfi az utóbbi öt évben, a szép emlékek mellett mindig ott volt az a mérhetetlen bűntudat is, hogy el sem köszönt tőle rendesen azon az ominózus napon. De az érzéseit még mindig nem mutathatta ki Tom előtt. Tartania kellett magát.

- Térj a tárgyra, Tom – terelte el a nő a beszélgetést, mert elege lett a kertelésből. Pontosan tudta, ha Tom azt akarta volna, már régen a padlón feküdne, vérbe fagyott testtel. De ő nem tett semmit, sőt, az időt is húzta, így világos volt, hogy szeretett volna valamit. – Azért jöttél, hogy engem is halálba taszíts, tudom nagyon jól. Mégsem teszed. Valamit szeretnél, szóval térj a lényegre!

A Nagyúr szemei szikrát szórtak. Nem akart ilyen hamar a lényegre térni, pontosan azért, hogy semmit se kelljen hangosan kimondania. Nem tudta ő sem mire vélni ezt az egészet. Talán tisztelte a vele szemben ülő nőt, talán csak az emlékek miatt, de volt egy apró, halovány, romlatlan szikra még a lelkében, amely nem tudta őt megölni, főleg nem ennyire hirtelen, ennyire szárazon és jellemtelen módon. Még nem. Bárhogyan is nézte, volt valami, ami megkülönböztette a nőt minden korábbi áldozatától. Valamit tudni akart, mielőtt végzett volna vele. Valamit, amit csak tőle hallhatott és amit, ha megtudott, talán végre valahára azt a halovány szikrát is beszennyezhette volna utána a lelke további részének sötétségével.

- Mesélj nekem, Selene – mondta ki végül. – Mesélj!

A nő ráncolni kezdte a homlokát.

- Mit meséljek, Tom? – kérdezte.

A férfi becsukta a szemeit, mielőtt válaszolt volna.

- Meséld el nekem, hogyan szerettél belém!