Roxfort Boszorkány– és Varázslóképző Szakiskola

Hiába volt teljes sötétség odakint, az élénk, aranysárga színek rögtön életet leheltek a klubhelyiség szívébe. Már azt is rettenetesen izgalmasnak találtam, hogy a klubhelyiségbe való bejutáshoz egy bizonyos hordón kellett elkopogtatnunk Hugrabug Helga indulóját – amit nemsokára mindannyiunknak rendre készültek megtanítani –, illetve hogy az út a lakrészünk felé egy fáklyákkal ellátott, rövid, félkör alakú folyosón vezetett keresztül – amelyről a vezető prefektusunk azt nyilatkozta, hogy azért van, hogy olyan hatást keltsen, mintha egy borz vackába sétálnánk be –, de a klubhelyiség már egy új szint volt, egy sokkal lehengerlőbb, sokkal varázslatosabb szint, amely rögtön a szívemhez nőtt, ahogyan először fordítottam körbe a fejem benne, első belépéskor. Mind én, mind pedig Silvia teljesen el voltunk ragadtatva a látványtól.

A klubhelyiség, alacsony ugyan, de tágas terem volt, s körkörös formájának hála mindent nagyszerűen be lehetett látni. Az első, ami feltűnt számomra, az a falakra és a piciny, kerek ablakokra felaggatott növény- és virághad volt, melyek közül néhány – példának okáért a kaktuszok és a kankalinok – vidáman integetett felénk, éppen mintha az elevenebbnél is elevenebbek lettek volna. De rengeteg volt például a zöldellő futónövény is, amely keretet adott az ablakpárkánynak és díszítés helyett is tökéletesnek bizonyult a mézszínű kőfalakra, melyek a várt hűvösségérzet helyett a melegség és védelem érzését árasztották. A kerekded asztalok és a hozzájuk tartozó csinos, faragott székek és díványok is ugyanebben a színben pompáztak, s mint a legtöbb bútordarab odabent – a kandalló kivételével –, ezek is fából készültek. Maga a kandalló is félkör alakúra volt vésve, bár azt ugyan nem tudtam eldönteni, hogy egyszerű kőből vagy márványból készült-e, mindenesetre szépen csillogott a táncot járó, ropogó lángnyalábok fényében. A kandalló szegélyét borzok díszítették, ez a kis bohókás részlet különösen elnyerte a tetszésemet, s a párkányon újabb kisebb-nagyobb növények foglaltak helyet. A kandalló fölött Hugrabug Helga portréja állt, már idősebb formájában, kissé teltebb, mosolygós alakja megint csak a nagymamámat juttatta eszembe, szeméből kedvesség és bizalom áradt, apró kezeiben pedig egy kétfülű csészét tartott, melyet megemelt a tiszteletünkre.

– Annyira tetszik, olyan otthonos! – fordultam Silvia felé, aki félszegen bólintott.

– Tényleg az és olyan kellemes az illat is idebent! Azt olvastam a Roxfort történetében, hogy ez amiatt van, mert éppen a konyha mellett vagyunk. Imádni fogom, ha minden reggel friss tea és kakaó illatra ébredünk majd! – csukta be a szemeit lelkesedve, mire nekem is összefutott a nyál a számban, ahogyan magam elé képzeltem az ínycsiklandozó, ízletes lakomák látványát. Egyre jobban kezdtem megkedvelni annak a gondolatát, hogy a Hugrabugba kerültem.

– Megkérek mindenkit, hogy álljunk körbe! Tíz perc alatt nagyon könnyen meg lehet tanulni az indulót, mi ezt most meg is kíséreljük, utána pedig beosztunk titeket a halókörleteitekbe, ahol nyugovóra is térhettek – magyarázta a prefektus, aki, ha jól emlékeztem, Seraphine néven mutatkozott be nekünk és hatodéves volt. Kedves lánynak tűnt, aki igyekezett komolyan venni a rá kiszabott feladatokat. – Az ágyak melletti komódon mindenki talál majd egy órarendet és egy iskolatérképet, a poggyászaitok pedig abban a pillanatban fent lesznek a szobátokban, amint mindannyian elfoglaltátok azokat. Mindenki kiválaszthatja kivel szeretne egybekerülni, nálunk nem léteznek szigorú szobabeosztások és katonás módon követendő szabályok, a cél az, hogy mindenki kényelmesen, befogadva és jól érezze magát. Van-e bárkinek bármilyen kérdése?

Az egyik kislány felnyújtotta a kezét és afelől kezdett el érdeklődni, hogy a háziállatainkat hol találjuk majd meg, mire a prefektusunk mindenkit biztosított arról, hogy a kisállatok jó helyen vannak, a csomagokkal együtt érkeznek majd és hogy amennyiben macskát vagy varangyot hoztunk magunkkal, őket a szobában is tarthatjuk, ellenben a baglyokat a bagolyházban látogathatják majd a diákok. Megnyugodva fújtam ki a levegőt, tudva, hogy a kis Ash továbbra is a közvetlen közelemben lehet majd. Az induló betanulását követően egy másik prefektus is megjelent a színen, aki Peter néven mutatkozott be, mindenkit vidáman üdvözölt, majd megkérte a fiúkat, hogy sorakozzanak fel mögé, mi lányok pedig követtük Seraphinet, hogy elfoglalhassuk végre a számunkra kijelölt lakóhelyeket. A hálókörletekhez egy újabb alagúton át lehetett eljutni, amely ismételten félkör alakú ajtócskákkal volt ellátva. Tízen voltunk újdonsült hugrabugosok a lányok közül, illetve hét fiú, amennyiben az emlékezetem nem csalt, így a lányokat végül ötösével osztották be egy-egy szobába. Én és Silvia rögtön be is léptünk az elsőbe, egy másik, már összeismerkedett lánypáros kíséretében. A szoba tágas volt és rendszerezett, itt is növényekkel volt díszítve a kőfal, s emellett mindenkinek külön függönnyel ellátott ágya volt. A párnák és takarók fekete-sárga pompában vártak arra, hogy végre elfoglaljuk őket, a komódokon valóban ott voltak már az órarendek és a térképek, illetve néhány kitűző és egyéb ruhadarab is, amelyeken ugyancsak a házunk színei, illetve jelképe virított.

– Még szükségünk lenne egy személyre. Valaki? – nézett a többiekre Seraphine, de senki sem mozdult. Én is csak érdeklődve fordítottam a fejemet a folyosó felé, ám nem úgy tűnt, hogy a kint rekedt hat lány közül valaki jelentkezni szeretne, mindannyian kissé vonakodtak, vagy már ismerték egymást és szerettek volna egy szobába kerülni. A prefektusunk türelmesen várakozott, látni lehetett, hogy senkit sem akart kényszeríteni, de azért néhányszor rápillantott a zsebórájára. Kíváncsi lettem a fejleményekre, így újra kiléptem a folyosóra, s a szemem rögtön el is kapta a csodabogár lányt: a vörösesbarnát, aki annyira riadt volt a beavatási ünnepség közben, azt, akit a Lestrange fiú minden szégyenérzet nélkül kinevetett. A lány most is egyedül ácsorgott, távol a többiektől, karjaival átölelve magát, fejét folyamatosan ide-oda ingatva, ajkát már-már véresre harapva. Ellentétben a rideg fiúval – Tom Denem, egy életre megjegyeztem már a nevet – ő nem egy különc volt, csak egyszerűen megszeppent a sok hatástól és rettenetesen egyedül érezhette magát. Gyorsan és szinte ösztönszerűen döntöttem: odaléptem egyenesen a lányhoz, majd mosolyogva nyújtottam felé a kezem.

– Szia, Selene vagyok! Nem szeretnél csatlakozni hozzánk a szobába?

A lány meglepetten és kissé még mindig megilletődve nézett rám, de hamar megcsillant a szemében egyfajta reménysugár, szinte láttam azt átsuhanni zöldesbarna szivárványhártyáin.

– Margot – felelte alig hallhatóan, kissé cincogó hangon, elfogadva a felé nyújtotta kezemet. – És de, nagyon szívesen!

– Remek! – csapta össze a tenyerét Seraphine, majd hálásan biccentett felém, mintha minimum cinkostársak lettünk volna. – Akkor azt hiszem ezzel a szobával meg is volnánk! Sok sikert kívánok mindannyiótoknak és további kellemes estét! Ha kérdésetek lenne, a szobámat a folyosó végén találjátok, az utolsó előtti ajtó lesz, jobboldalt, de akár szünetekben is felkereshettek az épületben. Vigyázzatok magatokra! – köszönt el a lány, majd a megmaradt ötösfogatot átkísérte a soron következő hálókörletbe.

– Köszönöm! – ragadta meg a kezemet ismét Margot, még mielőtt beléptünk volna a terembe.

– Ez csak természetes! – biccentettem egy aprót mosolyogva, majd még mindig a lány kezét szorongatva bevezettem őt a leendő rezidenciánkba. – Gyere, bemutatlak Silviának!

A bemutatkozáson viszonylag mindannyian hamar túlestünk. Margot és Silvia mellett a másik két lányt Erica Macmillannek és Enid Sweeneynek hívták, róluk pedig hamar kiderült, hogy gyerekkori jóbarátok, így természetesnek vettük, hogy az elülső, két szabad ágyat a szoba egyik felében ők foglalják el, míg mi hárman a hátsó háromban húztuk meg magunkat. Alig, hogy az ágyakat elfoglaltuk, a poggyászaink valóban megjelentek mellettünk akár a villámcsapás, s az enyémek kíséretében ott volt Ash is, aki dorombolva dörgölődzött a lábamhoz, amint meglátott.

– De aranyos! – kiáltott fel Silvia, amint megpillantotta. – Megfoghatom? Én baglyot hoztam magammal, egy öreg kuvikot, Marvint!

– Csak nyugodtan! – bólintottam kedvesen, majd Margot felé fordultam. – Neked is baglyod van?

A lány csak a fejét rázta, majd közölte velünk, hogy ő nem hozott magával kisállatot.

– Nektek mindkét szülőtök rendelkezik mágikus képességekkel? – tette fel a kérdést néhány perccel később, miközben félszegen helyet foglalt az ágyán.

– Az enyémek igen – felelte Silvia –, bár az édesapám még a születésem előtt elhunyt sajnos. Viszont a nevelőapám is varázsló, ráadásul a rettenetesen különc és tehetséges fajtából! – bizonygatta kuncogva. – A te szüleid is mágusok, ugye Selene? – fordult felém. – A McKinnon név elég árulkodó! – tette hozzá sokat sejtető pillantással kísérve, mire leintettem. A nevem nem jelentett semmi jót, mióta a szennylapok lehozták a cikket apám és a Black család kálváriájáról, bár az valahol megnyugtatott, hogy Silvia annak ellenére, hogy tudatában volt ennek, egyáltalán nem zavarta a tény, hogy „egy aranyvérgyalázó" sarja vagyok.

– Ugyan már, a név nem minden! – ráztam meg a fejemet tiltakozva, próbálva elhessegetni az elmúlt hónapok történéseinek legkisebb emlékét is a fejemből. – De igen, az én szüleim is mágusok, tiszta vérvonal vagyunk már amióta kialakult a dinasztia.

– Oh, szóval vannak közismert máguscsaládok is? – tette fel a kérdést óvatosan Margot, mire Silviaval rögtön egymásra néztünk, s egyetlen pillantásból is képesek voltunk megérteni egymást. Nem megrökönyödött vagy dühös pillantáscsere volt, épp ellenkezőleg.

– Néhányan, igen – bólintottam, majd a lány ágyához sétáltam és leültem mellé. – Te mugli születésű vagy, nem igaz?

– Mugli?

– Ezt a szót olyan emberekre szokás mifelénk használni, akik nem képesek a varázslásra – magyarázta meg Silvia helyettem, mire Margot elgondolkodott egy pillanatra, majd határozottan bólintott.

– Akkor igen – felelte. – Igazából az iskolai levélből tudtuk meg az igazat rólam. Bár tény, hogy mindig is művelni tudtam furcsaságokat, mindig a képzeletem szüleményeinek tartottam őket – vallotta be. – Aztán megjelent nálunk ez a férfi, Albus Dumbledore, aki állítólag itt tanít és elmagyarázta nekünk a helyzetet. Tudom, hogy igazat beszélt, mert láttam őt az ünnepségen, ott ült a tanári kar asztalánál. Mindannyian mélységesen meg voltunk lepve ugyan, elsőre el sem hittük, de aztán a szüleim és én is beláttuk, hogy jobb nekem olyan helyen tanulni, ahol olyan gyerekek között lehetek, akik hozzám hasonlóak. Így kötöttem ki itt és ezért vagyok ennyire elveszett és csupa kérdés.

Silviával mosolyogva hallgattuk a történetét, majd finoman a lány vállára helyeztem a kezemet.

– Ne aggódj, mindenre megtanítunk majd! – bizonygattam, mire Silvia egyetértően bólintott.

– Így van, nem hagyunk cserben! Ha valami nem tiszta, nyugodtan kérdezz tőlünk, akkor is, ha banálisnak tűnik a szemedben!

Margot hálásan és vidáman bólogatott, még néhány könnycseppet is látni lehetett átvillanni a szemein. És akárcsak ő, valahol én is melegséget és boldogságot éreztem a szívemben, hiszen már az első napon három barátra is szert tehettem. Rettenetesen fájt még mindig az a gondolat, hogy nem osztozkodhattam a közös ház dicsfényében Percyvel, de tudtam, hogy szeretném a fiúval fent tartani a barátságunkat, s készen álltam harcolni érte bármi áron. Különben is, senkinek sem tilthatták meg, hogy másokkal is barátkozzon a saját házán kívül.

– Lányok, mi kimegyünk egy kicsit a klubhelyiségbe, megtennétek, hogy ránéztek néha a varangyomra? – lépett oda hozzánk Enid, az ágya felé mutatva, ahol egy sötétzöld varangy brekegett éppen.

– Persze! – bólintottam, majd amint a két lány elhagyta a szobát, visszafordultam Silvia és Margot irányába. – Van egy ötletem!

A lányok élénk érdeklődéssel fordultak felém, arra várva, hogy közöljem velük a szándékomat.

– Előre szólok, lehet kissé bárgyú ötlet ez a részemről, így, pár percnyi ismertség után, de úgy érzem, hogy már most nagyon a szívembe zártalak titeket és hogy a következő hét évben egy nagyon szép barátságot köthetnénk magunk között!

– Én is hasonlóan érzem! – értett egyet Silivia. – Margot?

A lány habozni látszott egy kicsit, de csupán azért, mert a megfelelő szavakat kereste.

– Hát, ha benneteket nem zavar, hogy egy mugli születésűvel barátkozzatok...

Silvia hevesen rázni kezdte a fejét.

– Ugyan már, a vér nem számít! – bizonygatta, majd felém fordult. – Ahogyan a név sem!

– Sem a származás! – tettem hozzá én is mosolyogva. – Nos, ha szerintetek is szuper csapat lehetnénk, akkor mit szólnátok hozzá, ha kötnénk egy barátság-esküt? Itt és most, helyben!

– Örök barátság-esküt? – kérdezte félszegen Margot, mire bólintva adtam tudtára, hogy jól gondolkodik. – Én benne vagyok!

– Én is, csináljuk! – mosolyodott el szélesen Silvia. – Van ennek bármiféle szabálya?

– Kétlem – vontam vállat, majd kitártam mindkét kezemet, egyiket Silvia, másikat pedig Margot felé nyújtva. Amint mindhárman megszorítottuk egymás kezét és egy apró kört formáltunk a szoba közepén, neki is zendítettem az eskü megfogalmazásának. – Én, Selene Angroboda McKinnon, esküszöm, hogy mindig örök barátja maradok Margot Droopnak és Silvia Kettleburnnek, ameddig a Roxfort össze nem omlik! – szavaltam hangosan és magabiztosan, majd Silvia felé fordultam, hogy folytassa az esküt.

– Én, Silvia Fawn Kettleburn, esküszöm, hogy mindig örök barátja maradok Margot Droopnak és Selene McKinnonnak, ameddig a Roxfort össze nem omlik! – kuncogott izgatottan, majd mindketten Margotra pillantottunk.

– Én, Margot Elizabeth Droope, esküszöm, hogy mindig örök barátja maradok Selene McKinnonnak és Silvia Kettleburnnek, ameddig a Roxfort össze nem omlik!

Hát így kezdődött a hármunk szövetsége.

***

Dumbledore professzor a folyosón sétált, kedvesen és mosolygósan köszöntve a kíváncsi diáksereget. Szeptember elseje éppen péntekre esett, így mindannyian kiélvezhettük a szabad hétvégét és megismerkedhettünk jobban a kastéllyal, még mielőtt belemerültünk volna a tanórák félelmetes és varázslatos világába. Bár a jóképű tanárt nagy öröm volt újra látni, a nevét csak akkor tudtuk meg, amikor az megközelített bennünket, egyenesen Margothoz intézve a szavait.

– Droope kisasszony, nagyon örvendek, hogy itt láthatom! – lépett oda a barátnőmhöz, széles mosollyal az ajkán.

– Én is örvendek, hogy újra találkozunk, Dumbledore professzor! – válaszolta a lány, mire nekem és Silvianak is elkerekedtek a szemeink, mert egyáltalán nem így képzeltük el a tanárt, akit Margot tegnap este emlegetett, azt hiszem sokkal inkább asszociáltuk egy vén varázslóként, mint egy fiatalosabb külsejű férfiként.

– Látom sikerült beilleszkedned – esett ekkor a pillantása ránk, mire Margot rögtön bemutatott bennünket neki.

– Így van, ők itt Silvia Kettleburn és Selene McKinnon!

Dumbledore professzor mosolya csak még szélesebbé vált, ahogyan meghallotta a neveinket. Volt valami egészen megnyerő a viselkedésében, egyszerre volt titokzatos, de mindeközben áradt belőle a jóindulat is.

– Kettleburn? Úgy hiszem ismerem az édesapádat, ugye jól sejtem, hogy Silvanusról van szó? – intézte a kérdést Silvia irányába.

– Igen, jól – bólintott a lány.

– Nála nagyszerűbb legendás állatok kutatót ritkán talál az embert, természetesen Scamander urat leszámítva! Bár szó, ami szó, az édesapád sokat segített az ő munkájában, amely egyáltalán nem elhanyagolható tényező!

Elkerekedett szemekkel fordítottam a fejemet Silvia irányába az információ hallatán. Dumbledore professzor konkréten arra célzott, hogy Silvia mostohaapja ismerte a kedvenc szerzőmet a világon.

– Úgy bizony, Scamander úrral a mai napig remek barátságot ápolnak, ő és a neje, Sophia évente legalább egyszer látogatást tesznek nálunk! – mosolygott Silvia, az én tenyerem pedig izzadni kezdett a felgyülemlett izgalmak miatt, már alig vártam, hogy kifaggathassam a lányt erről a bizonyos ismeretségről. Ám még mielőtt megtehettem volna, Dumbledore professzornak hozzám is volt egy-két szava.

– McKinnon kisasszony, a bátyja, Titus kiemelkedő teljesítményt szokott nyújtani az átváltoztatástan óráimon, biztos vagyok benne, hogy ez magának is menni fog!

Kissé megilletődtem azon, hogy már időnap előtt majdhogynem meg lettem dicsérve, de természetesen nem idegenkedtem a dicséretektől.

– Köszönöm professzor úr, igyekszem majd a maximumot nyújtani. A bátyám sokszor említette, hogy az átváltoztatástant nagyon szereti és a professzor úrra is felnéz! – bizonygattam, mire Dumbledore professzor ismételten elmosolyodott.

– Hát akkor úgy hiszem, hétfőn majd látom magukat! Kellemes időtöltést kívánok a továbbiakban és amennyiben lehet, ne sodródjanak bajba! – figyelmeztetett bennünket szórakozottan, majd szapora léptekkel indult meg a folyosón, hogy még több diákot üdvözölhessen. A lányokra pillantottam, akik őszinte elragadtatással néztek a professzor után, s úgy hiszem én is ugyanazt éreztem, amit ők: Dumbledore professzor bizony egy volt az egymillióból!

– Silvia, igaz az, hogy te személyesen is ismered Newt Scamandert? – ragadtam meg a lány vállát, kizökkentve őt a bambulásból.

– Igen, bár elég visszafogott ember, a feleségével többet beszélgettem. Miért?

Felsóhajtottam, majd a talárom belső zsebéből előhúztam a Legendás állatok kötetet és félszegen a lány kezébe adtam.

– Imádom őt! – vallottam be. – Négyszer olvastam ki a könyvet, most járok az ötödiknél és nem bírom abbahagyni! – kuncogtam bugyután, mire a lány csak kedvesen elmosolyodott.

– Ha minden jól megy, idén karácsonykor újra találkozom majd velük. Majd juttasd eszembe, hogy kérjek neked egy autogramot!

– Megtennéd? – csillantak fel a szemeim, s majd kiugrottam a bőrömből a hír hallatán.

– Persze, nem probléma! – bólintott a lány, majd amikor a nyakába borultam izgatottságomban, elnevette magát velem együtt.

– Nocsak, mire fel ez a nagy izgalom? – szólalt meg egy ismerős hang valahonnan a jobb oldalam felől, mire elengedtem Silviat és a tulajdonost kerestem a szemeimmel. Szinte rögtön össze is akadt a tekintetem a viharkék szemekkel és a hanyagul fésült, sötétszőke hajzuhataggal, amelyek a bátyám jellemvonásai voltak, természetesen a szeplős orrával egyetemben. Titus csupán néhány lépésre állt tőlünk, egy griffendéles pulcsiban, seprűvel a hóna alatt, egy levakarhatatlan vigyorral az arcán.

– Nocsak, bátyó, máris készülsz a válogatóra? – pislogtam hitetlenül, teljesen megfeledkezve az ő kérdéséről. A bátyám erre persze kihúzta magát, mellkasán kifeszült a griffendéles jelvény, s rendes esetben ki is nevettem volna, de nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni a barátaim előtt.

– Jövő hétvégén lesz, de szeretnék elsajátítani még néhány fogást előtte, igen! – bólintott a fiú, aki a griffendél újdonsült terelőjének pozíciója után sóvárgott, majd tekintetét Margot és Silvia között kezdte el ingatni, aztán felvonta a szemöldökét. – Nos mire vársz, hugicám? Bemutatod nekem a hölgyeket?

A bátyám kérdésére mindkét lány láthatóan megilletődött. Míg Silvia behúzta a nyakát szégyenében, addig Margot arca erősen rózsás lett. Titus persze rettenetesen élvezte a helyzetet, pedig egyáltalán nem rá vallott ez a fajta viselkedés.

– Oh, bocsánat, de tapintatlan vagyok! – csaptam a homlokomra. – Titus, ők itt a barátaim, Silvia Kettleburn és Margot Droope! Margot, Silvia, ő pedig itt a bátyám, Titus McKinnon! – gesztikuláltam a kezemmel a három emberke között, mire a bátyám mosolyogva ragadta meg Margot remegő kezét, egy apró csókot nyomva rá, majd Silviaval is eljátszotta ugyanezt.

– Örülök, hogy megismerhetem önöket, hölgyeim! – jelentette ki úriemberesen, mire ingerülten felsóhajtottam, mert érezni lehetett, hogy megpróbálja a lányokat bevonni a bűvkörébe. – Eljöttök a kviddics pályára megnézni a gyakorlókat?

– A milyen pályára? – értetlenkedett Margot, mire a bátyám pislogni kezdett, ugyanis meglepte őt a kérdés. Kezdtem kellemetlenül érezni magam, mivel nem szerettem volna fennhangon kijelenteni Margot mugli származását, s attól féltem, a bátyámnak nem esett le a dolog, bár szerencsére Titus ennél sokkal értelmesebb volt.

– Kviddics. Ez a varázsvilág legismertebb és legizgalmasabb sportja! – bizonygatta, majd elmosolyodott és intett egyet a fejével. – Mit szólnál ahhoz, hogy ameddig lesétálunk a pályára, elmesélem neked a szabályokat?

Margot habozni kezdett, ránk emelve a tekintetét. Én csak egy aprót bólintottam, hiszen nem tartottam rossz ötletnek megtekinteni a pályát, elvégre minél több helyiséggel szerettünk volna megismerkedni.

– Rendben van, menjünk! – egyezett bele Margot, majd a bátyám kíséretében elindultak lefelé a folyosón, Silviaval pedig szorosan a nyomukba eredtünk. Tudtam, hogy Titusnak mi volt ezzel a valódi szándéka: látni akarta, hogy az újonnan szerzett barátaim jó hatással voltak-e rám vagy sem. De ettől nem féltettem Margotot és Silviát, szinte tudtam, hogy Titust mindkettejüknek máris sikerült megnyerniük, különben a bátyám nem ajánlotta volna fel, hogy még több időt töltsön velünk. Titus egyébként teljesen beleélte magát a magyarázásba, a szabályoktól kezdve az utolsó apró kiegészítőig elmesélt mindent Margotnak, s annyira lelkesedett az egész dolog iránt, hogy menet közben néha még meg-megtoppant és nagyokat gesztikulálva hadart, teljesen letaglózva szegény barátnőmet. Nem is tudtam eldönteni, hogy Margotot lenyűgözte mindaz a sok új információ, amit a kviddicsről megtudott, vagy inkább elrettentette attól, hogy valaha is a közelébe merészkedjen bárminek, ami a játékkal volt kapcsolatos. A pályára egyébként gyönyörű helyen jutottunk le, lábunk alatt hamvas, virágzó domboldal terült el, körülöttünk néhány fenyőfa vigyázta a lépteinket, s amint a távolban kirajzolódott pár magas, színes torony, korongokkal és zászlókkal ellátva, már engem is sokkal jobban kezdett el érdekelni a kviddics, mint korábban.

– Ma kivételesen bárhová le lehet ülni, senki nem sértődik meg ha véletlenül a mardekár lelátójára kerültök, bár szó, ami szó, nem is nézik jó szemmel, mint sajnos oly sok mást ebben az intézményben – húzta el a száját a bátyám, s én is szomorúan biggyesztettem le az ajkaim, tudva, hogy ő és Atticus Mulciber pontosan egy ilyen „el nem nézhető" dolognak az eredményeképpen nem barátok többé.

– Szerintem jó lesz nekünk a hugrabugnál is, nem igaz? – kérdezte Silvia, mire én és Margot is aprót bólintottunk.

– Rendben van, hölgyek, oda ülnek, ahová szeretnének! – vette elő ismét a formális szavajárását a bátyám, majd még egyszer Margothoz fordult. – Remélem nem untad halálra magad a beszámolóm közben! – húzódtak arcizmai egy aggodalmas kifejezésre, mire Margot megrázta a fejét.

­­– Épp ellenkezőleg, nagyon odáig voltam érte! – vallotta be a lány mosolyogva. – Minden annyira izgalmas itt!

­– És most már te is mindennek a részese vagy! – karoltam át a barátnőmet mosolyogva. – Mi fel is megyünk a lelátóra, bátyó! Kéz és lábtörést! – szökkentem oda a fiú elé, egy puszit nyomva az arcára.

– Na azt azért ne, még szükségem lesz rájuk a válogatón! – kuncogott, majd szorosan átölelt. – Szerintem jó helyen vagy, ne aggódj miatta! – suttogta még utoljára a fülembe, röviden kacsintott egyet, majd elköszönt a lányoktól és már ment is a maga dolgára.

És ekkor jutott eszembe valami igencsak fontos. Egy pillanatig haboztam, de aztán eldöntöttem, hogy mégis megteszem azt, amit meg kellett tennem, akármennyire is nem szerettem volna.

– Felmentek nélkülem? – fordultam a lányok felé. – Mindjárt csatlakozom én is, csak van egy pár perces, rövid elintéznivalóm!

– Foglalunk neked helyet! – bólintott Margot. – Bár amúgy sincs sok ember a lelátón, úgy veszem észre!

– Hálás köszönetem! – mosolyodtam el, majd már rohantam is a bátyám után. – Titus, Titus várj egy percet!

A bátyám hirtelen lefékezett, majd pördült egyet és így újra szemtől szemben álltunk. Ismét izzadni kezdett a tenyerem az izgalomtól, pedig tudtam, hogy semmi értelme sem volt ennyire rettegnem ettől a dologtól.

– Még nem írtál anyáéknak, ugye?

Titus határozottan rázta meg a fejét.

– Nem. Tiszteletben akartam tartani azt, hogy te mondd el nekik a hírt. Szeretnéd, hogy írjak nekik?

– Nem, dehogy is, jól tetted, hogy nem írtál! – tiltakoztam hevesen, majd felsóhajtottam és a talárom belső zsebéből előhúztam ismét a kedvenc könyvemet, amelynek a borító és az első lap közötti részében egy csinos kalligráfiával ellátott levél bújt meg, amit kicsit félve nyújtottam oda a bátyámnak. – Elküldenéd nekik? Ash-el nem sokra megyek! – mosolyodtam el halványan, hiszen velem ellentétben a bátyámnak egy aranyos kis macskabaglya volt, Appleby, akit a kedvenc kviddics csapatáról, az Appleby Arrowsról keresztelt el. A bátyám állítása szerint a macskabaglyok száma elenyésző volt a Roxfortban, tekintve a balszerencsehozó hiedelmet ami körülöttük keringett, ám a bátyámat ez nem igazán érdekelte, tavaly szerelem volt első látásra az Applebyvel való találkozása. És igen, érte balszerencse ugyan a családunkat, de abszurd volt az ilyet egy kisállatra fogni.

– El, persze! – biccentett aprót a majd mosolyogva vette át tőlem a levelet. – Büszke vagyok rád, hugi! – borzolta össze a hajamat, mire én felnevettem.

– Én is rád! De aztán ne hozz szégyenbe a barátaim előtt! – figyelmeztettem, mire szórakozottan megrázta a fejét, majd egy utolsó integetést követően eltűnt a lelátók alatti öltözők egyikében.

– Selene?

Az engem megszólító hang ismerősen csengett a fülemben, s egy pillanatra valami nehéz, de jóleső érzés lepte el a mellkasomat. Olyan volt, mint az ijedtség és a nyugalom furcsa egyvelege, valami, ami keserédes hatást váltott ki a testemből. Rögtön meg is fordultam, s a látóteremben már azonnal meg is jelent Percy, mardekáros talárban, kisfiús mosollyal az ajkán. Körül sem tudtam írni, hogy mekkora megkönnyebbülést éreztem abban a pillanatban, hiszen úgy tűnt, a fiú ugyanúgy nem mondott le a barátságunkról, mint ahogyan én sem.

– Percy, Istenem, szia! – szinte a nyakába vetettem magam örömömben, aminek hatására a fiú is felnevetett. Boldogan ölelt vissza, szinte összeroppantva a csontjaim. – Hát te?

– A fiúkkal kijöttünk megnézni a gyakorlókat! – bökött a fejével hátrafelé, mire a tekintetem azonnal bemérte a mögötte körülbelül tíz méterre álló duót és addig a pillanatig is tartott a lelkesedésem. Az örömömet átvette a felkavarodó gyomrom érzete, amint a tekintetem a morcos, méregető ábrázatú Lestrange fiúéval találkozott össze, aki mellett ott toporgott a kissé zavarodott tekintetű Nott is. Minden lehetséges forgatókönyv közül ez volt az, amit a legkevésbé szerettem volna, hogy Percyvel megessen és lám, mégis megtörtént: ő és Lestrange egy légtérben, s úgy tűnt egy bandában vergődtek.

– A barátaid? – nyeltem egy nagyot, egy pillanatra sem levéve a tekintetemet a két fiúról.

– Szobatársak – felelte Percy nyugodt hangon. ­– Még nem tudom, mennyire nevezhetném őket barátaimnak!

– Vagy úgy! – bólintottam aprót, s bármennyire is tűnhet ez önzőnek a részemről, kicsit megnyugodtam a kijelentésétől.

– Avery, jössz már? – kiáltotta el magát Lestrange, türelmetlenül vicsorogva rám, mintha én lennék a hibás amiatt, hogy még nem tehette le a fenekét a lelátók egyikére.

– Igen, Percy, igyekezz már! – kiáltotta rögtön utána a Nott fiú is, aki Lestrange és a lelátók között sétálgatott már fel és alá.

Percy szinte bűnbánó, bocsánatkérő arccal nézett rám, mintha megérezte volna, hogy nem szívlelem az újdonsült szobatársait, mire csak egy szomorú mosollyal megráztam a fejem és máris felkészültem arra, hogy elengedjem őt.

– Menjetek nélkülem, most egy kicsit szeretnék a barátommal lenni!

Amikor a fiú ezt kiáltotta hátra a rá váróknak, egy pillanatra ólomsúlyúvá vált a levegő. Nekem elakadt a lélegzetem, hiszen Percy inkább az én társaságukat készülte választani az övék helyett, a két fiúnak pedig leírhatatlan döbbenet ült ki az arcára, amelyet nem sokkal utána dühös orrfelhúzás és dübörgő, elviharzó léptek követtek – legalábbis Lestrange részéről, Nott ugyanis még habozni látszott, de Percy intett a fejével, hogy menjen csak, mire a fiú vállat vont és követte a méregzsák Lestranget.

– Nyugodtan menj velük, nincs harag! – próbáltam menteni a menthetőt, mert nem szerettem volna, ha miattam elszalasztja a barátkozás lehetőségeit, de Percy csak határozottan belém karolt és elkezdett a hugrabug lelátói felé vezetni.

– Ne is törődj velük! – jelentette ki. – Megláttalak a bátyáddal meg még két lánnyal, gondoltam nem mehetek tovább anélkül, hogy üdvözöljelek. Különben is, ha már az én háztársaim ilyen szépen bemutatkoztak neked, akkor úgy illik, ha én is megismerem a tieid! – mosolyodott el.

– Honnan tudod, hogy Titus a bátyám? – kérdeztem kuncogva.

– A griffendéles pulcsi és a szőke haj elég árulkodó volt! – húzta sejtelmesen a szemöldökét, megnevettetve engem. – Tényleg ne haragudj Alaric modora miatt, a szülei rettenetesen szigorúak vele, van egy naplója, amiben már most betáblázta a napjait és nagyon precízen betartja a benne leírtakat. Annyira félelmetes! – borzongott meg. – Chandler lazább nála, őt még kedvelem is, de olyan elesett szegény srác, szinte már könyörög, hogy valaki átvegye az irányítást és loholhasson utána! – forgatta meg a szemeit. – És akkor még nem is beszéltem Tomról!

Megtorpantam a név hallatára, olyannyira váratlanul ért. Abba bele sem gondoltam, hogy Percynek ennél is több szobatársa lehet, pedig még nekem is négy volt. Kissé elképedve fordítottam a fejemet felé, s barátom arcán már láttam az összegyűlő nevetőráncokat. Úgy tűnt, időnap előtt elárultam magam azzal, hogy pontosan tudtam, kiről volt szó.

– Csak azt ne mondd, hogy szándékosan megjegyezted a nevét a beavatáson! – nézett rám somolyogva, mire megadóan felsóhajtottam.

– Talán – feleltem sejtelmesen. – De annyira megszántam őt!

– Pedig hidd el, ő választja magának a remeteéletet! – bizonygatta. – Annyira tartózkodó, annyira hűvös, alig bírtunk belőle két mondatot kiszedni! – húzta el a száját.

­– Biztosan meg lehet ijedve! – érveltem. – A barátnőm, Margot is mugli származású és teljesen rá volt feszülve az őt ért ingerekre. Lehetnétek vele egy picit megértőbbek és türelmesek!

– Hidd el, én nagyon igyekszem! – túrt bele a fiú barna loknijába. – Ide is lehívtam magunkkal, de azt mondta, inkább a szobájában maradna. Kölcsönadtam neki a Roxfort történetét, azt hiszem most azt olvasgatja odabent!

Aprót bólintottam, mint aki megértette a dolgot, bár valahol még mindig nagyon fájt a szívem érte. Az viszont megnyugvással töltött el, hogy Percy nem kezelte őt félvállról, s igyekezett a szokatlan viselkedése ellenére is befogadó lenni vele.

– Te egy nagyon jó barát vagy, Percy! – jelentettem ki fennhangon, mire játékosan meglökte a vállamat.

– Fele annyira sem olyan jó, mint amilyen te vagy! – jelentette ki vigyorogva, miközben odafurakodtunk a két Hugrabugos barátnőm közé.

---------

Author's note

Még mielőtt meglincselnétek, hogy dE hÁT nEWt fELeSéGE poRpeNTiNA, szeretném tisztázni a dolgokat, ugyanis úgy döntöttem, hogy a történetemet összevonom picit érdekességképpen my-last-resort East of Eden című Newt Scamander fanfictiönjével, ami az egyik kedvenc művem Wattpadon és ahol Newt jegyesét Sophia Clearwaternek hívják. Szóval tekintsetek el e kis "kihágás" felett és csak élvezzétek a történetet! :D

Hogy tetszett az új rész? Nem bánom, ha hagytok nyomot magatok után! :)

A következő fejezetben kicsit felpörögnek az események, az első két rész azért követte egymást szorosabb időrendben, mivel szerettem volna lefektetni az alapokat a szereplők közötti kapcsolatok terén, hogy semmi se érződjön légbőlkapottnak. 

Szép vasárnapot kívánok nektek!