Ahogy Tomo megérkezett, kémiáztunk. Talán most először volt az, hogy tényleg azért jött, mert nem érti az anyagot. Mindenesetre elmagyaráztam neki, utána, pedig hátradőlve a kanapén sóhajtott egyet.

-Ryo?

-Haru-val valahol-vontam vállat, miközben összeszedtem a kémia cuccom.

-Ehhh... Pedig reméltem, hogy itthon van, mert zaklatni akartam-görbült le a szája, miközben bepakolt a táskájába-Nah mindegy is... Köszi a kémiát, lépek.

-Rendben.

-[Név]... Veled minden rendben?

-Persze. És veled?

-Nem... Ez nem az a féle kérdés volt. Úgy értem... Nincs semmi baj?-óvatosan elmosolyodtam.

-Holnap találkozunk.

-Értem...-vette fel a cipőjét és a kabátját-Szia. Köszi mégegyszer.

Aztán elment. Már fél 5 is elmúlt, kint pedig kezdett sötétedni.

Egyedül vagyok.

Olyan szívesen beszélgetnék most bárkivel... Akárkivel! Még sem akarok senkit sem zaklatni... Mondhatni nincs is kit.

Előszedve a kabátomból a telefonomat beléptem az Instagrammomba, ahol meglepődve néztem az ismerős lány profilképére.

Sakurva...

Mikor követtem én őt be?Mindenesetre vállat vonva rányomtam a napjára, azonban mikor megláttam a képet, amit kirakott, elkapott a rosszullét.

Milyen jól el vannak...

Nekünk nem hogy ilyen, szerintem egyetlen egy közös képünk sincsen Kei-vel.

Csak azt a képet bámultam, amikor pedig tovább ment, visszatekertem, míg újra át nem léptem valaki más napjára. Vagy 15-ször lapoztam vissza.

Talán azért, hogy rájöjjek én vajon miért is vagyok ilyen szerencsétlen...

Valahogy nekem sosem jön össze semmi.

Észre sem vettem, hogy mikor tört ki belőlem a hangos sírás.Most még a hangját sem sikerült elnyomnom.

Miért nem megy nekem ez az élet játék? Olyan egyszerűnek tűnt először, most mégis, mintha a tüdőmön ülne valaki.

Alig kapok levegőt.

Hirtelen mintha elfogyott volna az összes oxigén, ami létezik a földön. Köhögni kezdtem, ami végül fuldoklásba torkollott, miközben a könnyeimet törölgetve a pulcsiujjammmal, visszatekertem a napokat, hogy ismét rápillantsak arra a képre.

Nem kellett volna.

A telefonom kikapcsolva, az egyik párna alá bevágva végezte, jól eltakarva, hogy még véletlenül se lássam,soha többet.

A köhögésem egy idő után abbamaradt, azonban még mindig kapkodtam a levegőt.

Elegem van.

Egy hirtelen mozdulattal felhúztam a bal alkaromon lévő pulóvert, majd elkezdtem róla lekaparni a sebet.

Rossz szokás.

"Hogy lehet ezt tenni egy ilyen kedves és szép lánnyal, mint ő?!"

Igaza van. Tényleg szép lány. Sokkal jobban illik mellé, mint én valaha is tettem volna. Sokkal kedvesebb vele, mint én valaha is tehettem volna. Sokkal jobban megérti, mint én valaha is tettem...

Ugyanott ültem még fél 8-kor is, mint ahol 2 és fél órával ezelőtt. Azóta egy tapodtatot sem mozdultam. Még ahhoz sem volt kedvem, azonban erőt véve magamon felkeltem és kimenve a konyhába előkerestem egy üveggel.

Megnéztem ugyan, hogy mi van ráírva, de aztán csak egy "ki a bánatot érdekel?" felszólalással letekertem a kupakják, majd leraktam a konyhapultra.

Kinyitva az egyik szekrényajtót, leemeltem a polcról a fehér, keresztes dobozt, és kutakodni kezdtem benne.

Legalább, majd ez a rossz érzés elmúlik...

A könnyeim még mindig megállás nélkül folytak le az arcomon, így felhúzva a felsőm nyakarészét letöröltem vele a sós folyadékot.

Kiszedtem valamelyik téglatestet, majd elővéve egy levelet kipattintottam belőle pár bogyót. Egy újabbat kiválasztva-valami szép rózsaszínt-ismét végrehajtottam a procedúrát, aztán a bal kezemben összegyűjtött adagra néztem.

Jobb lesz ez így.

A kezeim remegtek, a szemeim pedig már bedagadtak a sírástól. A gyomrom korgott egyet, azonban csak figyelmen kívül hagyva, az ujjaimmal kopogni kezdtem a pulton.

Menni fog ez.

Az óra a falon idegesítően kattogott, míg a csapból ugyanúgy csöpögött a víz. A felettünk lakók épp zuhogtak, a mellettünk élő, pedig 100-ason hallgatta a tévéjét. Ezeket eddig észre sem vettem, most mégis, annyira zavarnak, hogy azt szavakba önteni nem lehet.

Nincs sem anya, sem Nii-chan, sem Kei, sem senki... Nincs senki, akivel megbeszélhetnék bármit is...Sho is... Fogadni mernék, hogy csak a bűntudata miatt foglalkozik velem bármennyit is.

Újabb zsebkendők használódtak el,mivel az orrom folyamatosan folyott.A vállaim rázkódtak és fázni is elkezdtem már, a teli sírt hosszúujjúmban.A gyomorgörcsöm még most sem hagyott alább, inkább csak felerősödött. A fülem sipolni kezdett a látásom, pedig egyre inkább homályosult a benne keletkező könnyektől.

Most vagy soha.

Az ajtócsapódásra kaptam fel a fejem a kezemben lévő gyógyszerekről.

-[Név]?! Hol a picsában vagy?!

Ki ez?Csak foszlányokat hallottam belőle, hiszen a fülem még mindig rettentően zúgott.

-[Név]? [Név]?! Válaszolj már a kurva életbe!

Nem... Most nem...

Még egy gyors pillantást a tenyeremre vetettem, majd a szám felé kezdtem emelni, a benne lévő pirulákkal együtt. Már majdnem meg volt, azonban egy erős ütést megérezve a kezemen, minden kirepült belőle.

-Normális vagy?!-rázta meg valaki a vállamat. Valahogy,mintha egyszerre minden kivilágosult volna. Szőke. Még csak ekkor vettem észre, hogy a szőke haján megcsillant a lámpafénye.

-Nem zártam volna be az ajtót Tomo után?-hajtottam le a fejem suttogva, azonban a padlón észrevettem pár darab színes bogyót-A gyógysz-!-kaptam volna utána, viszont a fiú lefogta a kezemet.

-Nem!

-D-de é-én!

-Nem érdekel! Nem!

-Én m-megakarok h-hal-... n-nem akarok így tovább élni! S-sokkal egyszerűbb ha...- lenne csak meghalnom, a-akkor nem kellene neke...- velem foglalkoznia b-bárkinek is!Í-így csak tehe-, ha meghalnék n-nem lennék teher!-dadogtam össze-vissza, miközben sűrűn kapkodva a levegő után megpróbáltam kiszabadulni a fiú lefogásából, hogy lehajoljak összeszedegetni az altatókat és a fájdalomcsillapítókat.

-Hagyd már abba a hülyeségeidet!-ordibált rám, de mikor látta, hogy megugrottam és a fülemhez kaptam a kezeim, lejjebb véve a hangerejét szoros ölelésbe vont, miközben nyugtatólag simogatni kezdte a hátamat-N-Ne haragudj. Nem akartam csak-... Nem vagy teher... Mit nem értesz ezen?

Hangosan felbőgve, kapaszkodtam bele a fiú pulóverébe, majd ültem le, vele együtt a hideg járólapra.

-A-azt hi-hittem, hogy úgy j-jobb lesz!

-Nincs semmi baj. Itt vagyok. Itt vagyok...Te jó ég...-tette egyik kezét a fejem tetejére,miközben szaggatottan kifújta a bentartott levegőjét-Ne csinálj ilyeneket, mert egyszer komolyan a szívbajt hozod rám.

Megint pont időben. Mindig pont időben érkezik.