-Sajnálom...-felemeltem a fejemet és úgy bámultam a fiú arcát, aki tényleg megbánva a dolgot, szomorúan nézett rám vissza. Nem tűnt hamisnak.Sőt! Igazinak tűnt. Vajon tényleg megbánta? Vagy csak ilyen jól megjátsza magát? Nem... Ilyen jól nem lehet... Ha azért, hogy ezt elmondhassa képes volt lógni egy órát, akkor csak komolyan gondolja... Legalábbis... Remélem.

-Én is... Sajnálom. Tudod... Ezt az egészet...-Kei szomorúan elmosolyodott, majd összekócolta a hajamat a fejem tetején, ám pár másodperccel később, mintha rosszat csinált volna elrántotta onnan a kezét és ismét felszólalt.

-Nem kéne visszamennünk az órára?

-Én nem megyek-ingattam meg a fejem-De te menj csak...

-Nem hagylak itt.

-Miért is nem?-ráncoltam a homlokom a mellettem ülő fiú azonban először meglepődve, majd azt hiszem szomorúan nyugtázta a dolgot.

-Mert... Vagy kéne?

-Nem lenne szerencsés ha így látnának minket...-csuktam be a szemem, ám azok ki is pattantak, mikor Kei felpattant a helyéről és elnevette magát.

-Ahha... Szóval nem lenne szerencsés, ha velem látnának... Mégis ki látna meg minket? Ki elől akarod titkolni, hogy velem vagy?Egy fiú miatt? Az új barátod miatt?Esetleg Sho miatt?!Mert tudja, hogy a volt barátod vagyok vagy mit tudom én mid?! Miatta?!

-Nevetséges vagy-néztem rá sóhajtva.

-Tudod... És én még azt hittem, hogy ő az akit sajnálni kell! Aki nem tud arról, hogy Sakura mással van! Aki elhiszi, hogy minden rendben! Erre tudod mit látok?! Hogy ő furikázgat haza és iskolába az autójával! Minden áldott nap! Még hogy ő az akit sajnálni kell! Sakura-t kell! Mert ő nem tehet semmiről! Sho simán megcsalja szegény lányt! Hogy lehet ezt tenni egy ilyen kedves és szép lánnyal, mint ő?!

-Ha kíváncsi vagy... Nem... Nem Sho miatt. Azért, mert nem akarok egy ilyen emberrel mutatkozni, mint te... Az, pedig, hogy ezt gondolod Sakurva-ról nagyon romantikus. Biztos értékelné, ha neki is elmondanád-mosolyodtam el keserédesen.

Valamiért... Azt hiszem valamiért egészen eddig a pontig reménykedtem. Reménykedtem abban, hogy minden helyre jön. Hogy fátylat borítunk az egészre és úgy tekintünk rá, mintha meg sem történt volna. De ennek közelében sem vagyunk jelenleg.

Kei az ordibálástól kivörösödött fejjel, én pedig egy keserédes mosollyal az arcomon, a sírás határán álltunk a folyosón, a lépcsőnél fogalmam sincs milyen óra közben, aminek hatására az egész folyosó üresen zeng. Visszhangként hallom az előző párbeszédünket és sokáig csengenek a fülemben a következő szavak:

"Mert ő nem tehet semmiről!"
"Hogy lehet ezt tenni egy ilyen kedves és szép lánnyal?"

Azt hiszem oda van érte. Talán fülig belé esett abba a... Abba a lányba. A szomszéd lány. Ha Sakura lenne a főszereplő biztosan csak egy átlagos story lenne... A szomszéd jó pali, akinek miután megszabadultunk a barátnőjétől könnyen megkaphatjuk.

De mivan azokkal a lányokkal, akik hasonló szerepkörben vannak, mint én? Mivan azokkal, akik belefáradtak ebbe? Akiknek már kiszáradt a könnycsatornájuk? Akik most adták fel a legeslegutolsó reményt? Mivan azokkal? Mindenki a boldog story-kat és a Happy End-eket fogalmazza csak meg... A valótlant. Ami nem mindenkinek adatik meg. Mivan azokkal, akikre sosem talál rá a boldogság? Mivan akkor, hogy ha a boldogság rájuk is talál, aztán elszáll, mint egy kisgyerek kezéből a héliumos lufi, amiért pont most fizetett az anyukája? Akkor mivan?

Már édes mindegy.

-Azt hiszem én lépek...-fújtam ki hosszasan a levegőt, hogy normális hangszínen tudjak ismét megszólalni, anélkül, hogy leordítanám az előttem állót, amire - most őszintén- jogom lenne,de nem tettem. Nem hiszem, hogy bármit is érne. Veszekedéssel nem megyek vele semmire... Csak... Csak... El kell engedjem.Mégis miért olyan nehéz?

Szinte azt sem tudom mikor jöttünk össze. Hol együtt voltunk,hol nem.Még én sem tudom... Vagyis csak tudtam követni... Akkor hogyan tudták volna a körülöttünk élők?! Azt hiszem... Azt hiszem minden kapcsolat alapja a bizalom. Ez, pedig egyikünknél sincs meg. Ezek után meg... Képtelenség. Lehetetlen.

Nem való nekem ez a párkapcsolat dolog.