Bekopogtam a terem ajtaján, majd beléptem.

-Jó reggelt Saito!-vigyorgott rám a fizikatanár csak bólintottam-Hol voltál két hétig?

-Otthon.Lázasan.

-Ohh-hervadt le a mosoly az arcáról-És... Jobban vagy már?

-Fogjuk rá.

-Na. Ülj le gyorsan.

A napot, csendben, a padomban ülve töltöttem. Amikor odajött hozzám valaki, magamra erőltettem egy eléggé átlátszó műmosolyt és beszélgettem velük pár mondat erejéig.

Elkövetkezett a várva várt tesióra így én lementem a gyenkélkedőbe igazolásért. Lehet nem lenne szerencsés most rövidujjúban tesiznem.

-Jó napot!-léptem be kopogás után a leginkább lyukra hasonlító, kis helységbe.

-Szia [Név]. Miben segíthetek? De sokat fogytál-nézett fel rám a papírjaiból a védőnő.

-Dehogy fogytam- legyintettem-Tesióránk lesz és igazolást szeretnék kérni, mert két hétig otthon voltam lázasan.

-Pedig fogadni mernék rá,hogy vékonyabb vagy... Mindegy, mutasd meg a tanárnak-vett elő egy papírt a fiókból és elkezdett rá írni.

Elhagyva az orvosit bemutattam az igazolásom a tesitanárnak, aki húzva a száját ugyan, de elfogadta. Szóval ültem a negyven fokos teremben, pulcsiban, miközben majdnem megfulladtam.Kosaraztak...

Ki más, ha nem Kei az egyik csapatkapitány? Megmondtam neki, hogy ne keressen, ne szóljon hozzám, ne nézzen rám... Most pedig...Most pedig bámul. Összehúzott szemekkel bámul. Inkább lehajtottam a fejemet és elővettem az eddig farzsebembe lapuló telefont, majd bekapcsoltam... A két hét alatt először.

Értesítések százai által rezgett a telefonom. Már fél perce fogtam, de még akkor sem hagyta abba. Mivel nem halkítottam le a készüléket, a messenger folyamatos hangja zengte be, a már amúgy is zsongó termet.

Kei, eddig is nézett, most pedig még jobban munstrált. A tesitanár is felém fordult. Összehúztam magamat és megpróbáltam lehalkítani a telefonom.

Megnyitottam a messengert. Legfelül Kei volt. 99+ üzenet.... Oh, te jó ég. Megnyissam? Megnyitom. Vagy mégse nyissam? Inkább nem nyitom meg.

Felpillantottam a fiúra. Pont előttem állt és a labdára várakozott néha-néha rám pillantva. A meccs már elkezdődött.

-Ne csináld...

-Mivan?-néztem rá értetlenül.

-Ne harapd be a szád.

-Mi?Oh-esett le és bólintva egyet abbahagytam.

Honnan?Észre sem vettem, hogy azt csinálom... A fiú felugrott a labdáért, majd elkezdte azt vezetni. Kosár. Csont nélkül...

Vajon megnyissam vagy ne? Visszapillantottam a telefonra. Elkerekedett szemmel figyeltem mi történt.Megynyitottam.Tudtomon kívül...

Következő kérdés... Elolvassam? Ha már megynyitottam, nem tök mindegy? Rányomtam felül a 99+ üzenetre, így visszadobott az elejére. Az első üzenet azon a napon érkezett. Amikor fennt voltam nála legutoljára.

Hiába olvasgattam el, szóról-szóra mindent...Üres volt. Olyan, mintha csak sima üres szavak lennének. Valószínűleg ennél nem is voltak többek.

Az üzeneteiben azt ecseteli, hogy sajnálja,találkozzunk,békén hagy, nem hagy békén, félreértettem,félreértettük egymást, találkozzunk, ugye nincs semmi bajom, miért nem voltam suliban a héten, átjön délután, találkozzunk, a bátyád mondta, hogy lázas vagy, mégsem megyek vagy menjek?, találkozzunk, gyógyuljak meg, nem történt semmi Sakura-val, félreértem, sajnálja, találkozzunk, reméli jobban vagyok,ma már megyek-e, miért nem voltam ma sem, sajnálja, találkozzunk, félreértettem.

Tulajdonképpen ugyanaz. Ugyanaz a monoton szöveg, amivel minden egyes pasi előáll... Szánalmas. Egyáltalán bejött már ez bárkinél is?

Unottan felnéztem a fiúra, aki csak egy halvány mosollyal az arcán biccentett. Ne mosolyogj, mert beverem azt a helyes képed!

Megráztam a fejem, jelezve neki, hogy nem érdekel, a fiú, pedig sóhajtott egyet. Aztán fejbe dobták a labdával.Így utólag visszagondolva, nem tudom, hogy miért is nevettem annyira. Kárörvendő vagyok. Nagyon vissza kellett magam fognom, hogy ne törjön ki belőlem a nőies röhögésem, így csak rázkódó vállal néztem a fiút.

Ugye nem esett baja?!