-Szóval,sokat gondolkodtam...És hát...Ez olyan,mint amikor itt a tanár,ha jön,nem tudsz mit tenni ellene.Vagy...

-Mit értesz ez alatt?-emelte fel a szemöldökét.

-Volt egyszer a köröskörül erdőben egy sudár, fiatal tölgyfa. Kék ég felé nyújtózkodott, lombjain át arany napfényt szitálgatott, és erős gyökerével a föld minden erejét magába szívta. Ő volt a legszebb az erdőn.A madarak vágyakozva nézték erős ágai hajlását, védelmező lombját. Szerettek volna rá fészket rakni, de a tölgyfa dölyfösen rázta magát.Hess innen, hangos népség! Nem leszek fészektartó! Szép koronám nem ilyenre termett. Hess, hess!Még a pihenő madárkát sem tűrte meg az ága hegyén, és ha olykor egy-egy tudatlan kis jövevény mégis megpróbálkozott rajta a fészekrakással, a büszke tölgy lerázta magáról a félig elkészült madárfészket. Őszidőben a mókusok vidáman felkapaszkodtak a derekára, és szépen kérték:Olyan éhesek vagyunk! Adj egy kis makkot!A tölgyfa akkorát reccsent mérgében, hogy a mókuskák ijedtükben majdnem lepotyogtak róla. Csak a hízelgő szél tudott befurakodni a lombjai közé. Annak a duruzsolását hallgatta reggeltől estig. Lassan mindenki elkerülte. Már az őz sem mert a kérgéhez törleszkedni. Igazán mondom, egyszer a saját szememmel láttam mellette kibujni egy gombát a földből, de amint észrevette, hogy hol van, gyorsan kalapot emelt, és elgyalogolt máshová. Képzeljétek!... már az árnyéka sem kellett senkinek!Egy darabig így is megvolt a tölgyfa. Hanem idővel az évgyűrűk vastagítani kezdték a derekát, és – tetszett vagy nem tetszett! – belebújt a kukac. Hosszú éjszakákon át kegyetlenül rágta. A tölgyfa hasogató fájdalmakra ébredt. Tavasz volt akkoriban. Minden fa boldogan érezte magában az új nedvek keringését, csak a tölgyfa állt rosszkedvűen, magányosan, szárazon. A féreg egyre jobban gyötörte. Ó, jaj nekem – sóhajtotta -, elpusztulok!Keserves nyögését meghallotta a közelben tanyázó mókusasszonyka. Tüstént abbahagyta fiacskái mosdatását.Miért nem szóltál, hogy beteg vagy? – kérdezte sajnálkozva. – Mindjárt idehívom Harkály doktort!Nem kell! Nem kell! – hadonászott a fa. – Biztosan bosszút állna rajtam, és összevagdalna a csőrével, amiért nem engedtem be az odúmba.Ugyan, mit képzelsz? – csóválta fejét a mókus, és azért is elfutott a harkályért.Harkály doktor tüstént ott termett. Még pici, piros sapkáját sem vette le a fejéről. Nem sokat törődött a tölgyfa nyögésével. Végigkúszott rajta, körbekopogtatta, azután egy helyen megállt, és erős csőrét mélyen kérgébe ütötte.Megvagy, mihaszna férge! Ügyesen kiemelte, és – volt, nincs! – már el is tüntette éhes kis begyében.A tölgyfa felsóhajtott: – Jobban vagyok!Körös-körül őzek, mókusok leskelődtek, madarak figyelték, hogy mi lesz. Mindenki örült, amikor a doktor bekapta a kukacot. A tölgyfa pedig csodálkozva kérdezte:Miért segítettél rajtam? Hiszen énrám mindenki haragszik.Erre a körülállók kacagni kezdte, és a harangvirágok összekoccantották fejecskéjüket. Ó, te tölgyfa!... Senki sem haragszik rád, hanem te haragudtál az egész világra!Harkály doktor hozzátette: Beteg voltál, de most már meggyógyulsz. Orvosságot is rendeltem: sok vidámságra, madárdalra van szükséged.Meglesz! Meglesz! – kiáltották az állatok, és mindjárt körültáncolták.A tölgyfa nagyon sokáig nem tudott szólni, csak állt közöttük, szégyenkezve. Aztán egyszer csak gondolt egyet, és kitárta ág-karjait a madarak fel:Gyertek ide, hozzám!Azok nyomban odasereglettek, és örömükben olyan vidáman kezdtek csivitelni, füttyögetni, énekelni, mintha mi sem történt volna.

-Tetszett nekem ez a mesedélután,de most már megmondanád,miért hívtál ide?

-A tanulsága,hogy mindenki éljen szeretetben.

-Azaz?

-Istenem!Szeretlek!Érted!?A lényeg az,hogy beléd estem,mint vak ló a szakadékba.

-Ez érdekes...-tolta feljebb az orrán a szemüvegét-Miért?

-Az már régen rossz,hogy ha indokot kell rá mondanom...

-Várj.Bocs,nem hallottam mit mondtál,megismételnéd?-vette elő a farzsebéből a telefonját,majd nyomkodni kezdte.

-Hogy az már régen rossz,ha indokot kell rá adnom?

-Nem,nem ez,az előtt.

-A tanulság,hogy mindenki szeretetben éljen?

-Neem,az után...

-Nem fogom neked hangrögzítőre mondani.Ilyen hülye én sem vagyok...

-Elrakom a telefont jó?

-Attól még be lehet kapcsolva...Add ide-nyújtottam ki a kezem.

-Onnan úgy sem veszed ki-rántott vállat.

-Miben fogadunk?-indultam meg felé,majd a farzsebe felé nyúltam.A csúklómat megfogva rántott egyet rajtam így a mellkasába ütköztem.Az egyik kezét a fejemre rakta,a másikkal pedig a derekamat fogta át.

-Szeretlek...

-Öhmm...Jah,izé én is.