1 év múlva:

-Szerinted melyik lenne jobb?-kérdeztem a baránőmet.

-Még mindig nem tudom, hogy mire jó ez az egész.-hunyorgott Jenny a skypeon keresztül.

A szobám padlóján ültem egy félkész beadandóval, egy önéletrajzzal és néhány MB II-es csapat statisztikáival a kezemben.

Amióta Jennyvel utoljára láttuk egymást, majdnem egy év telt el. Szüleim aggodalmai ellenére belevágtam a lehetetlenbe, fociedzőnek tanultam. Már amennyire ezt lehet tanulni. A suli elég nehéz, és így, egy év után el lehet menni klubbcsapatokhoz, hogy "szakmai gyakorlatot" szerezzünk.

Én hülye persze ebbe is belevágtam, de pofára estem, elég keményen. Az összes diák fiú a fősulin. Rajtam kívül volt még két lány, de három hónapot jártak, azóta nem láttam őket.

Az egyik osztálytársam a Fradinál fogja folytatni. Ezen kívül az Újpest és a DVTK is a szárnya alá vett egyet-egyet az osztálytársaim közül. A többiek vagy maradtak még elméletet tanulni, vagy alacsonyabb rendű osztályoknál folytatják. És velem is ez fog történni.

-Nem mindegy, hogy hova kerülök. Nos?-kezdtem felolvasni két MB II-es csapat statisztikáit.

Jenny csak a fejét rázta.

-Nem jó ez így Luca. Jobbat érdemelsz. Egy profi klubbot.

-Egy profi klub sem alkalmazna. Lány vagyok.-emlékeztettem.

Sóhajtott. Szegény Jenny is megtett minden tőle telhetőt. Az apja, lévén hogy eléggé befolyásos, felszólalt értem az MB I-ben, meg néhány olyan csapatban is, amely a Bundesligában szerepel, de mind visszautasította amikor megtudták, hogy lány vagyok.

A barátnőmmel még szidtuk egy darabig a focit, amiért nem alkalmaznak nőket, majd fél óra múlva leraktuk. Elmentem lefeküdni, mit sem sejtve arról, hogy holnap életem egyik legszebb napja lesz...

¤¤¤

Reggel a telefonom csörgésére ébredtem. Kómásan nyúltam az éjjeliszekrényemre és felvettem a telefonont.

-Haló?-szóltam bele rekedten.

-Luca, felébresztettelek?-hallottam Jenny hangját.

-Igen.-válaszoltam nevetve.

-Bocs, de nem várhat a hírem. Pakolj össze, jössz Németországba!

-Mi? Miért mennék hozzátok pont most? Azt sem tudom hol áll a fejem.

-Oh, nem hozzánk jössz. Dortmundba.

-Mert?-ásítottam.

-Néhány óra győzködés után sikerrel jártunk. A BVB-nél folytatod.

A telefont majdnem kiejtettem a kezemből és egy nem túl nőies kifelyezés hagyta el a számat.

-NA NE SZOPASSÁL!!!!-ordítottam.

-Nem én!-nevetett fel.

-Úristen. Nem igaz. Csak szívatsz, ezt nem tudom elhinni.

-Nem szívatlak. Cserkészbecsszó.-tette mellkasára a kezét.

Nem akartam elhinni. Lesokkolt a hír.

-Köszönöm. Nagyon-nagyon.-szólaltam meg végül.

-Szívesen. Most viszont mennem kell, elkések az első órámról. Majd beszélünk. Szia.-köszönt el.

-Szia.-tettem le mosolyogva.

Ekkor még nem fogtam fel pontosan hogy mi is történik. De ahogy elkezdtem átgondolni a dolgokat, könnyek kezdtek gyűlni a szemembem, majd egy perc múlva a földön ülve bőgtem. Nagyon hangosan. A könnyek eláztatták az arcom és azt sem tudtam, örömömben vagy bánatomban sírok. De abban a pillanatban mindegy is volt.

Világéletemben imádtam a Dortmundot, és most náluk "tanulhatok". El sem hiszem.

A zokogásomra Anya nyitott be a szobámba.

-Jézusom, Luca, mi a baj-kérdezte.

-Semmi. Annyira örü...örülök.

-Minek?

-Megyek a BVB-hez.

Anyának több sem kellett. Pontosan tudta, hogy imádom a csapatot, és szélesen elvigyorodott, majd szorosan magához ölelt.

A nap további része rengeteg telefonálgatással és pakolással telt. Mint kiderült, Jenny nem csak szívatott, valóban várnak Dortmundba, ráadásul ma este indul a gépem. Délután ötre mindennel készen voltam, elmentem és elbúcsúztam néhány barátomtól és a szüleim hétre kivittek engem a reptérre.

A Liszt Ferenc mint mindig, most is tömve volt, a járatukra váró utasokkal. Könnyes búcsút vettem Anyától (illetve ő sírt én meg megöleltem, és kb. két percig álltunk így), majd elköszöntem apától is és elindultam, a jól megszokott két órás útra.

Sokszor jártam már Németországban, lévén hogy a legjobb barátnőm ott lakik, de Dortmundban, ahova a legjobban vágyakoztam, még sosem, épp ezért is örültem meg nagyon, amikor két óra után a város fényei kirajzolódtak alattunk. A pilóta szólt, hogy csatoljuk be az öveinket és megkezdte a leszállást.

A repülőtéren átvettem a csomagjaimat, majd mivel senkit sem láttam, aki az esetleges kísérőm lenne, elindultam, hogy fogjak egy taxit.

A bejáratnál egy magas, nagy darab emberbe botlottam. Bocsánatot kértem, és ki akartam kerülni, de megállított.

-Elnézést, te vagy Luca?-kérdezte.

-Igen.-válaszoltam furcsán.

-Remek. Engem küldtek érted, de dugó volt, féltem hogy elkéstem, de ezek szerint nem.

-Hát..nem.-mosolyogtam rá kínosan.

-Oh, elnézést, be sem mutatkoztam. Günter vagyok.

-Nagyon örvendek.-fogtunk kezet majd elindultunk a kocsi felé.

Amikor megláttam, eléggé elképedtem. Tudtam, hogy a Dortmund ad az alkalmazottjaira, de hogy még értem is egy M5-ös BMW-t küldtek, kissé túlzásnak tartottam. Persze egyáltalán nem bántam.

Günter kinyitotta nekem az ajtót, majd a túloldalra sietett és beült a kormány mögé. Mit kiderült, igen beszédes, egy percig sem hagyta hogy néma csendben üljek. Kérdezgetett mindenféléről, én pedig szívesen meséltem neki, mert láttam az érdeklődést az arcán. Mondjuk ez nem nagy dolog, őt azért fizetik, hogy érdekeljék mások.

-Megérkeztünk.-szólt és leparkolt egy gyönyörű ház elé.

Bementünk és legnagyobb megkönnyebbülésemre volt egy lakótársam.

-Szia.-intett nekem a szőkeség és felpattant a fotelből. A lány körülbelül 170 cm magas lehetett bár a magasságán dobott még a magassarkúja, ami teljesen érthetetlen okból a lábán volt, este fél tízkor, a házban.

-Innen átadom neked, Bonnie.-intett Günter, majd letette a bőröndöket a lépcső elé és elbúcsúzott. Szép estét kívánt nekünk és kilépett az ajtón.

-Nos, ketten maradtunk.-vágta csípőre a kezét.-Gyere, körbevezetlek.

Követtem, bár elsőre nem volt szimpatikus lány. Monoton hangnemben sorolta a helyiségek neveit, amelyek előtt elhaladtunk. A garázsban két kocsi állt, az egyik az övé volt, a másikat nekem szánták. Nem tudtam, hogy a teljes ellátásba a Dortmund vezetősége ezt is beleértette.

-Ott a szobád.-intett egy ajtóra, amikor felértünk az emeletre.-Kicsit gorombának tűnhettem. Nos, az is vagyok, elismerem. Nem mutatkoztam be, de Günter említette a nevem. Bonnie vagyok, a Borussia Dortmund egyik masszőre. Nem szándékoztam barátságot kötni veled, azért lettünk lakótársak mert én vagyok az egyetlen lány a stábban, úgyhogy jobb lesz ha kölcsönösen nem keserítjük meg egymás életét. Jó éjt.- darálta, majd meg sem várva a válaszomat, elment.

Benyitottam a szobámba, ami egészen szép volt. A csomagokat lepakoltam egy sarokba, és nem foglalkozva azzal, hogy ki kéne őket pakolni, lefeküdtem aludni.

¤¤¤

Másnap reggel izgatottan keltem fel, mert ma van az első napom. Felöltöztem, és elindultam a konyha felé. Bonnie már nem volt itthon, ahogy sejtettem, úgyhogy főztem egy kávét, és a garázs felé vettem az irányt. A mai edzés a stadionban lesz, aminek nagyon örültem, de lévén, hogy a várost nem ismertem a GPS-t kellett használnom.

Beírtam a Signal Iduna Park címét és kis idő múlva már a stadion előtt ámuldoztam. Nem hiszem el, hogy itt vagyok. És hogy itt dolgozhatok.

Elindultam a bejárat felé. Mindehol a Dortmund logojába botlottam, és akaratlanul is eszembe jutott Lewa. Hiányzott.

Hiába nem keresett egy évig, hiába volt szemét, attól még szerettem. Igen, kimondtam. Sosem hittem volna.

A gondolataimból az zökkentett ki, hogy nekimentem valakinek.

-Bocsánat.-néztem fel a szőke fiúra és elámultam. Ezt nem tudom elhinni.

-Nem tesz semmit.-mosolygott le rám.-Te vagy az új gyakornokunk?

-Igen.-bólogattam kábán.

-Nagyon örvendek. Én Marco Reus vagyok.

Sziasztok!:)
Meghoztam az új részt, remélem tetszett. Egy évet hagytam ki a történetből, de remélem így is elnyerte a tetszéseteket. Írjátok meg kommentben a véleményeiteket, pozitív,  negatív, minden jöhet. És igen, KisKecske a bodyguard neve Günter lett. :D