XANDER HALE 
―――――――――――

Minden alkotó fantáziál arról, vajon mit szólna a közönség, ha eléjük tárná az alkotásait. Nem fogok hazudni, én is számtalanszor eljátszottam már a gondolattal, hogy ámulattól eltátott ajkak és megbabonázva tágra nyílt szemek időznek a képeimen, vagy áhitattól csordult könnyek és élesen hegyezett fülek méltatják a dalaimat. Mindez, a kiállításmegnyitó és a stúdiófelvétel azonban csupán kósza ábránd maradtak a pénz - hiánya - miatt... egészen mostanáig.

― Na, kaktuszkám, benne vagy? ― táncoltatja izgatottan sűrű szemöldökpárját Arabella, a gőzölgő fahéjas kávéját szorongatva. Szemében várakozón csillog a remény, amivel igyekszik rávenni a kollaborációra.

― Benne, ha ennyire ragaszkodsz hozzá ― adom be a derekamat szemforgatva. Ch, mintha nem határoztam volna el már abban a pillanatban, hogy segítek neki, amikor nagy levegőt véve belekezdett az egy szuszra elhadart monológjába a kreatív írás szemináriumról meg a Mr. Everton bosszúházijaként(?) feladott installációról.

― Köszönöm, te vagy a legjobb! ― lelkendezik.

A nagy örömködésben áthajol az asztalon egy homlokpuszira. A szívem által forró lávaként pumpált vérrel kontrasztban jégcsapszerűen megdermedek a homlokomra lehelt csóktól. Ingoványos talajra tévedtünk. Mi flörtnek sem nevezhető kacérsággal puffogtatunk utalásokat, miközben színtisztán izzik a vágy a tekintetünkben, de nem érintjük meg a másikat ilyen gyengéden. Ezt nem így szoktuk. Így hát nem is én vagyok az egyetlen, akinek testidegen az effajta közelség, mert Arabella darabosan huppan vissza a székére, és tengeribetegségre emlékeztető arckifejezést vágva simít végig a szaggatott farmerére lógó, A hivatal-ból kiragadott "A túl nagy változás nem jó dolog. Elég a klímára gondolni."-jelenettel dekorált pólóján.

― Nos, öhm. ― A hüvelykujját ölelő pecsétgyűrűvel babrálva megköszörüli a torkát, majd határozottan felszegi az állát. ― Van valamilyen elképzelésed a képekkel kapcsolatban?

― Nem is tudom. Az erotikát sokféleképpen megörökíthetjük a vásznon, attól függ, mennyire szeretnéd egyértelműen tálalni a témát.

― Nem szeretnék túl indiszkrét lenni, mert a dalok és az irományok úgyis kiegészítik majd a képeket. Plusz, a belépés nincs életkorhoz kötve.

― Azért én ezt még átgondolnám.

― Felírom a listára ― lengeti meg mutatóujját a kávégép gőzétől kellemesen meleg levegőben, miközben a másik kezével írogat egy szamárfüles jegyzettömbre. Minden alkalommal új füzettel látom, mégis mindegyik gyűrött és viseltes, mintha átment volna rajtuk egy úthenger. Valójában egyébként valami ehhez hasonló történik, mert amikor Arabellát megcsapja az ihlet szele, úgy söpör végig mindenen, ami az útjába kerül, mint egy kreatív tornádó. Egy dögös és kreatív tornádó.

― Egyébként milyen ez az Everton? Mit kell róla tudni? ― kérdezem a lehető legártatlanabb hangnemben. Semmi féltékenység. Szigorúan színtiszta közömbös érdeklődés.

― Miért érdekel? ― ráncolja a homlokát. Minden érdekel, ami veled kapcsolatos.

― Tudod, Arabella, emberből vagyok. Ez egyenlő a két lábon járó kíváncsisággal.

― Oké, nos Everton egy aránylag fiatal, Akhilleusz kinézetű prof a NYU-n, nekem kreatív írást tanít immáron két szemesztere. Van az a fura szokása, hogy nem bír megülni a seggén, ezért másfél órán keresztül cirkál abban a pirinyó teremben, mint egy kilométerhiányos nyugdíjas. Ami az elvárásait illeti, nem teszi túl magasra a lécet, elég, ha írsz neki egy kis szenvedést, valami halálit vagy filozófiai hablatyot, mert mindent bekajál, aminek akár egy hangyafasznyi köze is van az orosz irodalomhoz. Ja, és szerintem kavar az egyik szaktársammal.

A szóáradatot hallgatva a hátizsákomban lapuló rajzfüzetért nyúlok. Két ujjam közé fogom a grafitot és elnagyolt vonalakkal skiccelek egy igazgyöngy helyett anatómiai szívet rejtő feltárt kagylóból kiinduló EKG-görbét. A szívritmus szapora, meredek hullámvasút pályáján vezeti a tekintetet a szakasz túlsó végéhez, az összeaprózódott kagylóhéj-törmeléktől ejtett sebes szívre. Most ugyanis erre emlékeztet Arabella, a maga kiszámíthatatlan ugrándozásával hallgatás és túlzott információmegosztás között. Úgy csúszkál a határok közt, mint egy vazelinben fürösztött angolna, de valahányszor áthalad ezen a bizonyos mezsgyén, a szögesdrót leszakít belőle egy-egy darabot.

― Próbálom átkonvertálni ezt a sok infót az installációval szembeni elvárásaira ― rögtönzök egy kifogást a kapcsos könyv fölé görnyedésre, amikor nyakát nyújtva igyekszik rálátni a papírra.

― Á, szóval ezért érdekelt. Nos, ha a palettád sötétebb árnyalatait használod, netalántán egy szaftos tiltott románcról vagy elfojtott érzelmekről írsz dalt, úgy repül majd rád, mint galamb a száraz kenyérre, nekem elhiheted ― legyint. ― Egyébként ― trillázza szempilláit rebegtetve. ―, ha festettél már ilyen jellegű képeket, azokat is felhasználhatnánk.

― Miért érzem úgy, mintha titkon azt remélnéd, hogy lépten nyomon meztelen nőket festek? ― kérdezem, bal szemöldökömet felrántva.

― Talán mert így is van. Tudod, a Titanic nagy hatással volt rám, csak azt hiszem, nem az a része, amire a film készítői számítottak ― vonja meg a vállát, alig hallhatóan felkuncogva. ― Szóval...? ― nyújtja el az a betűt.

― Szóval nem, nincsenek meztelen nős képek a műtermemben.

Enyhe csalódottság fut végig az arcán, mire megmozdul bennem valami. Félmosolyra húzom a számat.

― Legalábbis még nincsenek. Az igazat megvallva, eddig nem volt szerencsém a tökéletes múzsához ― incselkedem, miközben egyenesen a szemébe nézek a csészém karimája fölött. ― Ebben viszont tudnál segíteni.

Arcán rózsát bont a zavar. Imádnivaló.

― A kiállításra visszatérve...

― Ja, a kiállítás. Öhm ― köhécsel párat, hogy visszaszerezze a könnyed határozottságát. ― Nehogy visszavonulj a barlangodba eszement módon pingálni, és elő se dugd a hülye fejedet a bemutatóig. Nem életbevágó... annyira.

― Hé, hé, hé! Értem én, hogy a félévi jegyed hatvan százalékát adja ez a projekt, de a szombati kávézugizás szent és sérthetetlen, eszement festőmaraton ide vagy oda.

― Édes vagy. Majdnem annyira, mint ez az Egy falat Kanada ― biccent a tányérján tornyosuló palacsintahalom felé. ― Kérsz belőle?

― Szóval így működik, mi? Ha előbb tudom, hogy egy szívesség kell ahhoz, hogy kapjak kóstolót a nyálcsorgató kajádból, önként és dalolva ajánlottam volna fel a szolgálataimat bő egy hónappal ezelőtt.

― Ha-ha, inkább nyisd ki a szádat! ― kuncog a villájára bökött kalóriabombát az arcomba tolva. Ráharapok az édességre és elismerő hümmögéssel díjazom Arabella öt csillagos ízlését. Ez a lány aztán tud választani!

― Jöhet a csereáru? ― vonom fel bal szemöldökömet kacéran, miközben a baconos muffinnal körözve közelítek felé. ― Nyisd ki a szádat és kapd be, angyalom!

Megnyalom az alsó ajkamat, ahogy farkasszemet nézünk a reggelim felett. Érzem a kisülés kesernyés szagát a levegőben, ami az elektromos szikráktól lángra lobbant sejtjeimből árad. Teljesen kicsinál. Ő maga is, meg a vágy, amit bennem ébreszt egy teljesen hétköznapi cselekedetével. Beletelik egy kövér másodpercbe, mire mindketten veszünk egy mély lélegzetet a fülledt pillanatban.

― Nagyon finom ― nyögi, a következő falatot leszakítva.

― Mi lesz, az ujjamat is leharapod?

― Mintha annyira bánnád ― mosolyodik el, fogai közé szorítva a középső ujjamat éppen csak annyira, hogy megérezzem, de ne fájjon. Akkorát nyelek, hogy az ádámcsutkám kishíján kiszúrja a szemét. Felegyenesedik, aztán nyugodt hangon csevegve visszatér a palacsintájához. ― Amúgy, milyen témájú képeket festesz?

Itt lenne az ideje annak, hogy bevalljam, az összes festményemen ő szerepel?! Á, egyenlőre hadd éljen abban a hitben, hogy nem vált a rögeszmémmé és rajta kívül képes vagyok mást is a vászonra festeni.

― Többnyire víziókat örökítek meg, amiktől nem vagyok képes aludni ― felelem némi gondolkodást követően.

― Izgalmasan hangzik. Megnézhetném őket?

Kishíján kiprüszkölöm a három dolláros meggyes forrócsokimat.

― Ami azt illeti...

― Nehogy szerénykedni merj, mert most már tudom, mire vagy képes ― dorgol fojtott hangon, miközben a maga mellett elhányva heverő kötött pulóverén próbálja áthúzni a fejét. Amikor sikerül neki, gesztenyebarna copfját kisöpri az arcából és megigazítja szemüvegére lógó kócos frufruját. ― Na, indulhat a tárlatvezetés, művészúr?

Mint mindig, a fejemet rázva követem, bármerre is vezessen.

A kávézó előtt parkoló biciklim eskü alatt tanúskodik a szakadó esőről, szavak helyett az ülésen megülő cseppekkel beszélve. Előzékenyen előhalászok egy zsebkendőt, amivel letörlöm Arabella helyét, miközben oldalasan felé sandítok. Madárszerű mozdulattal félrebiccenti a fejét, hogy az arcába lógó tincsek ne zavarják a biciklizár kinyitása közben. Szemet szúr a géz a tarkóján.

― Ott meg mi történt?

― A fejem tetején egy könyvkupaccal egyensúlyoztam, tudod csak a szokásos hercegnőképzős dolgok, semmi extra ― feleli könnyelműen, megvonva a vállát. Ledörzsölöm a szigorú grimaszomat és újra felteszem a kérdést. ― Legyen, kaktuszkám. Elmondom, ha megígéred, hogy nem fogsz neheztelni érte.

Azon aggódik, hogy megharagszom - e, miközben én képtelen lennék bármiféle negatív érzelmet táplálni iránta... Édes, kis naiv Arabella, hát fogalmad sincs róla, hogy vakon a függőd vagyok? Elfojtok egy félmosolyt.

― Megígérem.

― Tegnap délután elmentem Ezra lakására. Ő egyébként a szerkesztőm és mindenesem a kiadónál, aki rágja a fülemet a kézirat miatt... képletesen, nyilván. Szóval elmentem hozzá, hogy leadjam az első öt fejezetet, amit a te közreműködéseddel, innen is köszönöm, sikerült befejeznem. A lábtörlőn hagytam, csengettem és elrohantam. Miközben a lift száguldott le velem a tizennyolcadikról... már attól tériszonyos leszek, ha belegondolok, hogy Ezra képes olyan rohadt magasan lakni..., olyan adrenalinhullám söpört végig rajtam, mint a pincéreken zárás után, vagy az énekeseken a stúdióban, amikor befejeznek egy dalt. Úgy döntöttem, meg akarom örökíteni ezt a pillanatot, még akkor is, ha abból az öt fejezetből poháralátét lesz Ezra förtelmesen egészséges, algás zöld turmixához, ezért csináltattam egy tetoválást. Ne haragudj, hogy nem téged kértelek fel a minta tervezésére, de öt perccel azelőtt, hogy az első tű beleverte a tintát a bőrömbe, még halvány lila gőzöm sem volt arról, hogy betévedek abba szalonba, nekem elhiheted.

Fúj egyet az egy levegővel elhadart, többször is mellékvágányra terelt beszédet követően, amitől a frufruja hullámzik a homlokán. Bronz tekintetében tükröződnek a pocsolyán vitorlázó színpompás levelek, szeme sarkában a mosolyráncok pont olyan ívben húzódnak, mint a vízsugár, amivel a bicikli kereke a járdaszegélyt öntözi. Alsó ajkát fogai közé kapja, ujja körül csavargatja az antik pecsétgyűrűt, ahogy a szívemmel is teszi.

― Nem haragszom, te kis dinka.

― Egyébként nem művészi remekmű, csak egy dőlt betűs "kill them with kindness" felirat, amit két angyalszárny keretez. 

― Arabella! Mondtam már, hogy nem haragszom.

― Tényleg?

― Tény-leg ― bólogatok, kihangsúlyozva minden szótagot, hogy megértse, én nem az az ember vagyok, aki elhitette vele, hogy mindenért bocsánatot kell kérnie. ― Most pedig pattanj, mert a végén még elmúlik varázs, és ez a hintó visszaváltozik egy nyomorult tökké.

Egyik lábát átvetve a biciklin, hallom, ahogyan felnevet mögöttem. Takaróként borít be, a derekam köré kulcsolva kezeit kapaszkodik belém.  A karjai közt úgy olvadok el, mint Dali elfolyó órája. Kezdem biztonságban érezni magamat a közelében. Rémisztő.

― A fenébe! ― morgom, miközben tövig behúzom a fékre. Az ösztöneim kétségbeesetten védekeznek a kötődéssel szemben, ezért már gyártottak három gyenge lábakon álló kifogást is, amivel kihúzhatom magamat a "tárlatvezetés" alól.

― Baszki, minden rendben? ― Azonnal lepattan a bicikliről, aggódva megsimogatja a vállamat, majd két kezével satuba fogja a fejemet, hogy cikázó szemével kifürkéssze, mi bajom. ― Jól vagy, Xander?

Nem, Arabella, nem vagyok jól. Félek attól, hogy túl közel kerülsz. Aztán meg elhagysz.

Már nem csak magamért tartozom felelősséggel. Itt van Fifi is, akit nem hurcolhatok meg egy hirtelen ― egyszer talán elmúló ―, fellángolás miatt. Ha valakit az életem... az életünk részévé teszek, akkor gondoskodnom kell arról, hogy ott is maradjon és ne csússzon ki a kezeim közül. Amire nem lennék képes. Jelenleg nem.

― Igen, jól vagyok, csak kiment a fejemből, hogy ma szerelik nálam a vizet. Nagy a felfordulás, sörszagú munkások mászkálnak a lakásban, akik csupa mocskos dolgot fantáziálnának rólad.

― Már hallod mások gondolatát is?! Ki vagy te, Edward Cullen? ― bök oldalba játékosan a vállával. ― Nő vagyok, Xander, ha még nem vetted volna észre, ráadásul a húszas éveim elején. Valahányszor végigmegyek az utcán, különösen sötétedés után, alattomosan leselkedik rám a veszély mindenben és mindenkiben a füttyögő közutasoktól kezdve, a lábatlant játszó kéregetőkön át, az öltönyös üzletemberekig, akik azt hiszik, hogy több joguk van az előbbi kategóriákba tartozóknál a seggembe markolni csak azért, mert van pénzük, meg egy hatalmas autójuk, amivel kompenzálják a farkuk méretét. Tudod, egy nőnek folyton figyelnie kell a vele szemben jövő férfi paramétereit egy esetleges rendőrségi személyleírás miatt, ökölbe szorított kezében védekezésre készen kell állnia a lakáskulcsának, csakígy a lelkének, hogy fizikumából adódó hátránnyal is felvehesse a versenyt a támadójával szemben. Nem számít, hogy tokától bokáig felöltözöl, netán miniszoknyát viselsz, ugyanúgy csak egy darab hús vagy a perverz játszóterükön, egy strigula a hódítási listán, egy trófea a gyűjteményben. Ilyen a huszonegyedik században nőnek lenni. Mocskos dolgokat képzelnek rólam a vízvezetékszerelők? Ez a legkevesebb. Sőt, tőlem aztán gondolhatnak rám akármilyen pózban, kiverhetik rám a céges mosdóban, az sem érdekel, ha békén hagynak, nem zaklatnak, nem követnek és nem próbálják felvenni velem a kapcsolatot fizikálisan, verbálisan vagy akár a tekintetükkel. Élni és élni hagyni, ez lenne a titok nyitja.

Hát ez... ez szexi volt! Bár valószínűleg ez a lehető legpasisabb reflektálás lenne erre a rögtönzött beszédre, ezért inkább csendben maradok, elnyomva a vágyat, hogy testileg is megismerjem ezt a káprázatos elmét.

― Na mi lesz, Xander, itt alszunk? Indíts! ― paskolja meg a vállamat. Olyannyira a hatása alá kerültem, hogy ekkor észlelem csak, már mögöttem ül, keze szokásosan a derekam körül.

Ahogy meghajtanám a pedált, megszólal Justin Timberlake Rock Your Body-ja. Arabella mérgesen fúj egyet, mielőtt felvenné a telefont.

― Szia, nagyapa! Mizujs? ― Már nyoma sincs a szikrányi dühnek, amit a csengőhang váltott ki benne. Nagyon szerethetik egymást Bart-tal. ― Ó! Szia, nagyi! Mit tehetek érted?

Próbálok fülelni, de nem igazán szükséges.

― Hogy mit csinált? ― harsogja olyan hangerővel, hogy a clifflandi nagymama a telefonos összeköttetés nélkül is könnyűszerrel meghallotta volna. ― A következő vonattal ott vagyok.

Ú, ez nem hangzik túl jól!

― Mi lesz az iskolával?! Nos, mivel ezernyolcszázkilencven óta rontja a New York-i levegőt, ahhoz már kissé öregecske, hogy elmeneküljön, mire visszajövök a városba, szóval... ― Cecile felteszem belé fojtja a szót, mert félbehagyja a mondatát. ― Jesszus, tudom, mire gondoltál, csak vicceltem. Nem baj, ha kihagyok egy-két hetet, nem agysebésznek tanulok. ― Egy-két hetet?! HETET?! ― Különben is, majd elkérem valakitől a jegyzeteket. Most leteszem, mert készülődnöm kell. Hamarosan találkozunk, puszi!

― Minden oké? ― érdeklődök, miután "Az olvasó nők veszélyesek"-feliratú vászontáskájába csúsztatja a mobilját.

― A nagyapám, tudod, akivel találkoztál a tökfesztiválon, eltörte a kezét, miközben megbütykölt valamit a kocsiján. Az beszélik, az egyik F1-es autóversenyzőé volt, legalábbis a kétes kinézetű kereskedő ezzel a legendával fűzte meg őt, hogy megvegye azt az átkozott tragacsot. Mindegy, a lényeg, hogy számára az autó toldozása-foldozása jelenti az "énidőt", no meg a menedéket a nagyi elől... most meg a beutalót a sürgősségire. Elmegyek hozzá, megnézem magamnak, hogy hogy van. Ezúttal megúsztad, de nem menekültél meg, mert kitalálok a mi kis tárlatvezetésünknek egy megfelelő esőnapot.

― Meddig maradsz?

És mi lesz a szombati rutinunkkal? Na pontosan ezért nem kell nekem a kötődés!

― Nyugi, kaktuszkám, nem kell nélkülöznöd a csodás társaságomat ― nyugtat vidáman, ujjait az enyémekkel összekulcsolva. ― Ez nem a középkor, bármikor megcsörgethetsz vagy videótelefonálhatunk is, ha a következő szombatig nem bírod ki.

― A következő szombatig? Miért, mi lesz akkor? ― vonom fel a szemöldökömet tudatlanságot mímelve, miközben egymásba fonódó kezünket hintáztatom.

― Ja, csak a szokásos heti látogatás a majomházban. Minden héten együtt reggelizek a kedvenc gorillámmal. Csak a pontosság kedvéért; ez egy metafora, amiben te vagy a gorilla.

― Elsőre is értettem, angyalom.

― Sejtettem, de nehéz hozzászoknom ahhoz, hogy valaki lábjegyzet nélkül is megért.

Az érzés kölcsönös.

― Most megyek. Szombaton találkozunk.

― Nem hiszem, hogy ráérek. A majomházban leszek egy bolond nőszeméllyel.

― Majd csak kitalálunk valamit ― mosolyodik el, fél kézzel megölelve. Nyomás telepszik a mellkasomra, nehezedik a késztetéstől, hogy jól magamhoz szorítsam és megtartsam magamnak. Végül csak féloldalasan visszaölelem. ― Szia, Xander!

― Legyen szép napod, Arabella!

Tétován tipródom a biciklit támogatva, a távolodó alakját figyelve. Már méterekkel arrébb jár, amikor utánaszólok.

― A pontosság kedvéért; ez egy metafora volt, amiben te vagy a bolond nőszemély.

― Esőre is értettem, művészúr! ― kiáltja vissza, a középső ujját a magasba emelve.

Elnevetem magam. Ez a mosoly azonban azonnal az arcomra fagy, amint leolvasom a farzsebemben rezgő telefonom képernyőjén megjelent nevet. Zsibbadó ujjakkal veszem fel.

― Köszönöm, hogy öhm... nos, hogy ilyen hamar visszahívtál. Csak azért kerestelek, mert... Tudod, doki, egyszer azt mondtad, hogy bármikor telefonálhatok. Hát itt vagyok, most telefonálok ― hebegem, az alkarommal letörölve a homlokomat verő hideg verejtéket.

― Örülök neki, hogy újra hallok felőled.

― Bárcsak azt mondhatnám, hogy ez kölcsönös, de páciensnek lenni nem egy vidám dolog.

― Ez a társadalmilag berögzült tévhiteknek és sztereotípiáknak tudható be, miszerint egyenlőségjelet húzhatunk a pszichológushoz járás és a betegség közé. A valóság viszont közel sem ilyen egyszerű. Te azért vagy a páciensem, mert szeretnél tenni a mentális egészségedért. Sztereotípiák ide vagy oda, fontos ügyet képviselek, amit te is támogatsz minden egyes őszinte, kendőzetlen beszélgetéssel. A terápia nem szégyen, hanem erő.

― Király beszéd volt. Rögtönözted vagy ezzel a szöveggel eteted a bizonytalanokat a pályaválasztási napokon?

― Bocsátsd meg a rögtönzött intermezzomat, nem akartalak untatni ― mondja abban az idegesítően ügyes hangsúlyban, amely a legigazibb tükröt mutatja feléd. Ha Paul gyermekként is ilyen könnyen ráébresztette a társait a hibáikra, gyanítom, mindig utolsónak választották be a csapatba tornaórán és párszor összeismertették az arcát az udvar salakos talajával.

― Én bocs. Nem akartalak lehurrogni téged, csak nekem nehéz ez az egész. Nagyon. Tudod, akárhányszor beszélgetünk, újra kell élnem azt a sok mocskot, ami már enélkül is épp elég szenvedést okozott.

― Voltaképpen ez a terápia lényege. Leásunk a legmélyebb vagy ahogy te mondtad, legmocskosabb pontig és onnan kezdjük a nagytakarítást.

― Mikor kezdjük?

― Nos, Hale, van egy jó hírem: már el is kezdtük. Épp azzal tetted meg az első lépést ezen a rázós úton, hogy felhívtál engem; egy pszichoterapeutát, történetesen az egyetlen személyt, aki hitt neked a bántalmazást illetően. Ez temérdek erőre utal. ― Tompán hallom, ahogy mélyet szív a cigarettájából. A lelki szemeimmel látom a karikákat, amiket a füsttel bűvészkedve ereszt szélnek. Ugyanúgy fintorogva felhúzom az orromat, mint tizenévesen, amikor először találkoztunk. ― Ha szabad kérdeznem, miért gondoltad meg magad? A terápiával kapcsolatban.

Reflexszerűen abba az irányba nézek, amerre Arabella távozott.

― Van ez a lány...