XANDER HALE
―――――――――――

New York varázslatos erővel rendelkezik. A céltudatosan menetelő nagyvárosi emberek ― akik maximum akkor néznek fel az aszfaltszőnyegről, ha egy sebesen száguldó biciklis kiüti a kezükből a soványtejes lattéjukat ―, mellett tökéletesen megférnek a tipikus turisták ― akik a sablonos látványosságoktól kezdve, a metróaluljáróban kéregető hajléktalanokon át, a pantomimhez hasonló haknizókig mindent is lefotóznak ―, és az átutazók. Olyan ez a város, mint az a különös esszencia, ami összefogja a főzés legkülönbözőbb alapanyagait, hogy egyetlen mennyei íz kényeztesse az ízlelőbimbóinkat, ahelyett, hogy a mozaik érdes darabjai vágnák meg nyelvünket. Én azonban egyik csoportba sem tartozom, mert megfigyelem a környezetemet és analizálom az adott közeg embereit, ám nem fényképként örökítem meg, hanem batyuban viszem magammal, amíg az alkotáspikniken ki nem pakolom mindenemet. Mindenemet, ami tükröződik a szememben, ezért más is megláthatja, ha igazán érdekli őt a lelkem (tükre). Arabella megtette, sőt meg is teszi minden egyes találkozásunkkor, amiért feláll a szőr a hátamon, mert akármennyire is vágysz a figyelemre, amikor végre megkapod ― a többi korábban hőn áhított majd beteljesült kívánsághoz hasonlóan ―, a kényelmetlen érzés miatt már nem is kell annyira. A sebezhetőség, amit a bizalom ad, a legkevésbé szükséges dolog egy olyan ember életében, aki még mindig nyalogatja a sebeit, amelyek közül egyiket sem az ellenségei ejtettek ― Talán az erre való ráébredés még fájdalmasabb is volt, mint maga a sérülés.

A rémképek diavetítésén az első képkockán is éppen az egyik megsebzőmhöz tartottam.

.

Éreztem magamon a nagyvárosiak tudomásul sem vételét és a turisták csodáskodó tekintetét. Voltak, akik nagy ívben kerültek ki, mert a talpig fekete öltözékem félelmet keltett bennük, de akadtak, akik éppen ezért elismerő, már-már kihívó pillantásokkal illettek. Egy másodperc alatt suhantunk el egymás mellett; az ő életükben ennyi vagyok: egyetlen momentum, mialatt az enyémben tovább öröklődtek a dalszövegek vagy festmények formájában. Nem tudták, hogy napról napra élek, mert a művészetem ment meg attól, nehogy felkopjon az állam. Nem tudták, hogy a száznyolcvanhat centis alakom merő sötétség, ami annyira üres belül, hogy fekete szívének dobbanása visszhangozva kong a némaságban. Nem tudták, hogy hétfőnként alkonyatkor ugyanezen az úton mentünk el egymás mellett, mert ilyen jól beleolvadt a belső borúm az engem körülvevő árnyékba. Nem tudták, hiszen nem ismertek ― nem mintha engedtem volna nekik, még ha próbálkoznának is. Minél több embert zársz a szívedbe, annál több darabra törhet össze. Az enyémből már kihasítottak egy jókora darabot, a másik felére még szüksége van Fionának, ezért sem hagyhatom senkinek, hogy igényt tartsanak a toldozott-foldozott vértasak maradékára, ami egy ütemet kihagyott, amint megálltam a sírkő felett.

Mary-Jean Hale ― minden betű egy újabb püfölés a gyász kalapácsától. Nagy levegőt vettem, mielőtt belekezdtem. Sosem szerettem az érzelmeimről beszélni, de amióta az anyám elment, ez lett az egyetlen módja annak, hogy felzárkóztassam az életemmel.

― Szia! ― simogattam meg a márvány mohás felületét. Nyirkos ujjaimat a nadrágom anyagába töröltem, aztán hátam mögött összefont kezekkel, mint egy kisiskolás, úgy fakadtam dalra a beszámolómmal. ― Ugyan a halálod óta nem hiszek Istenben, de úgy hiszem, Arabella egy angyal, aki csak azért szállt le a földre, hogy kárpótoljon azért a sok igazságtalan fájdalomért, ami gyermekként ért. Mintha ő lenne a követed, akin keresztül vigyázol rám. Valahányszor felnézek az égre, a mosolyát látom a napsugarakban, nem számít merre járok, mert mindenhol érzem őt: a beton résében nyíló virágban, az egyedi tervezésű pólókban, még az irodalmi esteket hirdető plakátokban is. Persze ezt nem mondtam el neki, ahogy azt sem, hogy az összes létező kiadásban beszereztem az irományait, mert valószínűleg elijeszteném, de, Mama, látnod kellene azt az áhítatot, ami az őszi avarra emlékeztető szemében rejlik. Minden ép porcikámmal szeretem, a gond csak az, hogy a selejtesekkel is, amiről próbálok leszokni, habár ő a legerősebb drog, amivel ember élhet. Nem akarom bántani. Ő a világot energetizáló, fényével reményt sugárzó Nap, én meg a homályos éjszakai égbolt, ahova még a Hold sem merészkedik ki, s csillagait is féltő anyaként menekíti tőlem. Jobbat érdemel nálam és annál, amit adni tudok neki.

A mellkasomra nyomás telepedett, a pulzusom minden Arabelláról ejtett szóval egyre magasabbra emelkedett. Az állapotom stabilizálásáért elcsendesedve túrtam a hajamba, enyhén meghúzva a tincseket, hogy visszaszerezzem az uralmat a testem és egyaránt a lelkem fölött.

― Amennyiben elég érett vagy a régi idők tanításait átfordítani a saját életedre, nos, fiam, a legemberibb istenségektől azt jegyezd, fel, hogy a fény a sötétségben érvényesül legjobban, s a sötét valódi árnyát is csak a világosság képes eminensen kiemelni, ahogy azt a római mitológiában Janus, az ellentétek, mint kezdet és vég, jó és rossz között balanszírozó kétarcú isten, a görögöknél pedig Perszephoné, azaz egyidőben a tavasz istennője és az alvilág úrnője igazolja.

Felkaptam a fejemet a dörmögő hang prófétai felszólalására. Rézsútosan állt mögöttem, két ráncos kezével az ezüst markolatú sétapálcájába kapaszkodott. A magas sziluettjét körülölelő detektívkabáthoz társított cilinder tiszteletet előlegezett meg, amit a szabatos szókincsével valóban ki is vívott. A kalap karimája belátást engedett deres hajkoronájára, éppúgy rövidre nyírt hófehér szakállára. Nem mertem ránézni, csupán oldalasan sandítottam felé, mert a misztikus aurájú Morgan Freeman-hasonmás olyan hirtelen termett mellettem a semmiből, hogy bármelyik pillanatban el is illanhatott volna, mint egy muskotályzsálya illatú lidércnyomás.

― Hallottam, milyen kifogásokat tákolsz össze azért, hogy ne kelljen kitárnod a szívedet. Azt tanácsolom, feledd az összeset mihamarabb, mert a szerelem törékeny kincs, amelyet kiváltságként adnak a kezünkbe s minél tovább vársz, hogy magadévá tedd, annál előbb robbanhat, mert nem olyan törékeny ám, mint a jelképéül ajándékozott virág... Nem, a szerelem törékeny, akár egy ketyegő bomba.

Éppen ezért kell fedezékbe húzódnom.

― Ez nagyon bölcsen hangzik, uram, de ha megbocsát... ― A felvitt hangsúllyal igyekeztem udvariasan távozásra bocsátani, azonban, mint akinek futóhomok emésztette a sétabotját és földbe gyökerezett a lába, egy tapodtat sem mozdult mögülem.

― Én megbocsátok. Elmondható ugyanez az áhítattal magára néző lányról, akinek éppen összetörni készül a szívét, mert túl gyáva volt felajánlani a sajátját?

― Kérem, menjen, foglalkozzon a maga dolgával, mert kezdi átlépni a határokat, uram!

― Mondok neked valamit a határokról; nem kőbe vésett szabályok vagy etikai kódexek, csupán interpretációk, amelyet a gyönge jellemű ember húz meg, hogy felmenthesse magát a kézzel fogható, ösztönökben gyökerező cselekvés alól. Hát kérdem én: jobb engedélyt kérni, mint bocsánatot? ― folytatta a prédikálást, mire úgy döntöttem, nem replikázok, hátha megelégedett a hallgatásommal és továbbáll. ― Ha már ennyire ragaszkodsz a határaidhoz, nem gondolsz bele, kiét léped át azzal, hogy az üres sírral beszélgetsz?

― A korából adódóan tisztelettel kezeltem az abszurd helyzetet, hogy megzavar egy gyászolót, de most utoljára figyelmeztetem szóban, jobban jár, ha békén hagy, mielőtt eljár a kezem ― sziszegtem csikorgatott fogaim között.

Hallottam a lemondó sóhajt követően a lépteivel az avarra helyeződő testsúlya alatt kettétörő ágak ropogását, ám mégsem nyugodtam meg, sőt még inkább feszengtem. Nem a szituáció bosszantott, hanem a mondanivalójának lehetséges igazságtartalma. Él a tudatalattimban tudniillik egy kihallgatott beszélgetésfoszlány az üres sírról, ami a védelmemet szolgálja, de olyan homályos minden abból az időből, hogy megpróbálom a szőnyeg alá söpörni és a kézzelfogható tényekbe kapaszlodni.

― Viseljen szemüveget ― mennydörögtem ―, amennyiben nem tudja elolvasni, hogy ebben a parcellában Mary-Jean Hale-t helyezték örök nyugalomra. A koporsó legnagyobb sajnálatomra nem üres.

― Húzódj csak a határaid mögé, ha azzal meg tudod védeni magad, de attól még ez a sírhely díszlet marad, a gyászolók pedig álruhás színészek, én már csak tudom.

― Honnan tudhatná?

― Én vagyok a gondnok. Vénségemre, no meg lassan két emberöltős pályafutásom lévén nem emlékezhetek minden elhunytra, de azt nehéz felednem, ha nincs, még ha tizenéves történet is.

Azzal a hórihorgas öreg magamra hagyott a kételyeimmel.

Hirtelen mozdulattal letérdeltem, mint aki attól félt, hogy az utolsó homokszem is lepörög az óra alsó tartályába, mielőtt megtudhatta volna az igazat. Könyékig úsztam a mocsokban az esőáztatta földtől, amit puszta kézzel, veszett kutya módjára kapartam ki. Ziláltan lihegtem a másodperc erejéig, amíg a fizikai megpróbáltatás okozta kimerültséget átvette a lelki tortúrából fakadó fájdalom. A sír valóban üres volt.

.

Felébredek. Zakatoló szívemet a kiszakadástól megóvó, liftező mellkasomra tapasztom a kezemet. Szinte érzem rajta a föld kesernyés szagát. A nyílászáró résein beszűrődő narancssárga közvilágítás a járdát szegélyező fákat mumusként képzi le a hajnali félhomályban úszó szoba falára. Kimerülten dörzsölöm a borostámat, miközben kicsoszogok a fürdőbe. Megtámaszkodom a mosdókagyló peremén, szemügyre véve a tükörben riogató képmásomat: karikás szemek, izzadtságtól csomókba tapadt haj borzolt kócossága, forgolódás miatt erezetként futó gyűrődés az ében pólómon. Ezért gyűlölöm az alvást. Realisztikusnak ható rémálmok gyötörnek, mert a tudatalattimban raktározódó zavaros emlékek éjjelente házasságot kötnek az elmém sötét zugaiban bujkáló félelmeimmel, és rám szabadítják a poklot, ahonnan verejtéktől csapzottan, bordáimnak ütköző szívvel térek vissza a valóságba. Előfordult már nemegyszer, hogy arra ébredtem, az orromból szivárgó vér egy nedves tócsaként áztatta át a párnámat, miután álmomban magamat ütlegeltem. Nem tudom kontrollálni magamat a rohamok alatt, kezet emlek mindenre és mindenkire, aki az utamba kerül. Amikor Fiona nálam alszik, én virrasztok, vagy zárt ajtó mögött hunyok egyet, ameddig a démonjaim engedik. Ez heti egyszer a legideálisabb megoldás, de egy élethosszig tartó házasságban kivitelezhetetlen, habár nincs más lehetőség ― Mégis hogyan érezhetné magát biztonságban bárki is egy ágyban egy szörnyeteggel?! Nos, ettől akarom megóvni a dacos kis angyalkámat. Arabella ugyanis kötné az ebet a karóhoz az együttalvást illetően, mit sem törődve az eshetőséggel, hogy megsérülhet.

A lapockámnál megmarkolva pólóm anyagát kibújok belőle, lehámozom a melegítőnadrágot, amit egy laza mozdulattal a sarokba hajítok, egyik lábfejemet markolóként használva. Megnyitom a csapot. Jeges víz zúdul a zuhanyrózsából, lármás nyári záporként verve a csempét. Csupán három percet engedek meg magamnak a vízsugár alatt, ami remélhetőleg kimossa a fejemben felgyülemlett szennyest. Meglehet, hogy ennél jóval többre lenne szükségem a lelki egészségem érdekében, de egyenlőre csak ennyire futja, úgyhogy ezzel kell beeérnem.

Jól esne, ha bőrig ázva ülhetnék a kitárt ablakban táncot lejtő szélben, viszont a gyógyszer olyan luxus, amit nem engedhetek meg magamnak, így normális ember módjára, egy törölközőt a csípőm köré csavarva lépek ki a fürdőből, hogy felöltözzek. A szánalmasan gyér választékot felkínáló szekrényből előveszek egy fekete pulóvert és magamra rángatom az első - szintén fekete -, farmernadrággal, ami a kezem ügyébe akad. Sosem fektettem különösebben nagy energiát az öltözködésembe, mert megvetem az első látásra hozott ítéleteket, a színeket pedig inkább a vásznon, képletesen a kottában variálom, mint saját pompám szolgálatára. Az egyetlen szándékos döntésem a ruházkodásommal kapcsolatban a fekete szín a "Ne szólj hozzám!"-jelentéstartalma miatt.

Vizes fürtjeimet megzabolázva ülök le a padlóra, hátammal a falnak dőlve, ölemben a kedvenc akusztikus gitáromat gyermekként dédelgetve. Az ujjaimmal bolyongok a húrokon, heges bütykeimmel a hangszer testén dobolok kíséret gyanánt. Érces hangommal kóbor dallamot dúdolok, ami óhatatlanul Arabella-epicentrumú dalszöveg formájában ölt testet. Felkapom a szamárfüles oldalaktól puffadt füzetemen hánykolódó grafitot, és mihelyst rögzítem a kezdetleges sorokat, a szén feketére festi a tenyeremet, a kormos szívemet kiöntő szöveget szimbolizálva.

(Kórus)
Meg akarlak ismerni
Meg aralak ismerni

Az ördög a részletekben rejlik, igaz?
Hiába a purgatórium, nem tudom ki vagy

Táncoltam a pokol tornácán, Múzsa:
lángok martak, démonok haraptak,
zene?! - folyton a hangod után kutattam
Nem jöttél, amikor hívtalak...
Hogy is szállhatnál alá, kis angyalka?!

(Kórus)
Meg akarlak ismerni

Néézz rám!
Kezedben a szí-ívem
soha vissza nem ké-érem
Váárj rám!
Lelketlen vagyok, angyalo-o-om
ez átok és hatalom, hatalom

Meg akarlak ismerni,
halálomig szeretni,
mosolyodban fürödni,
a szívedbe beleköltözni

Meg akarlak ismerni,
ölelésedben elveszni,
a tenyeremen hordozni
a gátlásaidat kigombolni

(Kórus)
Meg akarlak ismerni
Meg akarlak ismerni

Az ördög a részletekben rejlik, igaz?
Akkor nagyon jól tudom, ki vagy

Kuncogva birkózol meg drámákkal,
olvasás közben kalimpálsz a lábaddal
Biztosan üzletet kötöttél a Sátánnal,
mert a puszta léted felér egy gránáttal:
megölsz egyetlen ajakrántással

(Kórus)
Meg akarlak ismerni

Nézz rám!
Kezedben a szí-ívem
soha vissza nem ké-érem
Várj rám!
Lelketlen vagyok, angyalo-o-om
ez átok és hatalom, hatalom

(Kórus)
Meg akarlak ismerni
Meg akarlak ismerni

Horzsolásoktól piroslanak az ujjbegyeim, annyit pengettem a húrokat az elmúlt ki tudja hány órában. A testi fájdalomtól közelebb érzem Őt magamhoz. No nem azért, mert Arabella olyan kellemetlen személy volna, hogy fizikai fájdalmat okozna az elviselése. Épp ellenkezőleg: az okoz fizikai fájdalmat, hogy nem érdemlem meg őt, akármennyire is igyekszem változni, soha sem lehetek elég jó neki, hiszen ő a az életet adó Nap, én meg a halálfélelmet keltően üres fekete lyuk ― mi vagyunk a szépség és a szörnyeteg.