ARABELLA WOODS
―――――――――――

Tudom, rossz szokás, de mindig megnézem, hogy mit pakol a kasszaszalagra az előttem álló vásárló. A két elválasztó rúd közti áruk alapján képleteket gyártok az illető családi állapotát, receptjeit és esti terveit illetően, sőt az évek során olyan szintre fejlesztettem ezt a „képességemet", hogy bizonyos termékpárosításból már a műfajt is meg tudom saccolni, amiben olvas: chai latte a romantikusoknak, akváriumnyi jegeskávé párosítva a családi kiszerelésű nassolnivalóval a könyvsorozatokhoz (általában fantasy), kiolvasztandó pekándiós almatorta a skandináv krimi rajongóinak, alacsony alkoholtartalmú vörösbor és vajas keksz az irodalomsznoboknak, akik átrágják magukat az befogadhatatlan könyveken is, amikről az átlag csak úgy tesz, mintha valaha egy betűt is elolvasott volna belőlük. Még egészen kicsiként kezdtem a profilozó pályafutásomat, amikor a nagyapámmal elautóztunk A városba ― A nagybetűs városba, ami lényegében a legközelebbi, Walmart-tal, vagy más nagyobb áruházzal rendelkező település volt, de a mindössze hat utcából álló Cliffland-ben nevelkedő kislánynak ez olyan volt, mint egy sufnituning Disneyland-látogatás.

Ha a mögöttünk álló vásárló is hozzám hasonlóan analizálja a kosarunkban kallódó tételeket, azt gondolhatja, hogy az öngyilkosságot megelőző utolsó vacsorára készülünk, akárcsak Titus Stone A mentalistában.

― Már attól hánynom kell, ha belegondolok, hogy mindez a gyomromban végzi ― súgom oda Vaughan-nak, miközben a kasszaszalagra stócolt alkoholos üvegeket megtámasztó édességhegyek, zsírban tocsogó chipsek és ételszínezékektől élénk szirupok felé biccentek.

― Lebegjen az szemed előtt, hogy a jó ügy érdekében tesszük.

― Persze, Scarlet helye a kánonban, vagy tudom is én minek nevezhető a platinaszőkék hierarchiája az amerikai futball világában.

― Ezt meg sem hallottam ― szegi fel az állát, játékos sértettséggel végigsimítva a zselével hátrafésült kese fürtjein. Általában dús hullámokban omlanak vállára a hidrogénezett hajszálak, de ma este kivételt tett, csakígy az öltözékével. Hosszú lábait ezüst trapéznadrágra öleli, a melltartó nélkül viselt zakó csillogása kiemeli rideg kék tekintetét, amitől Jadisre, a Fehér Boszorkányra emlékeztet Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény-ből. Ha nem ismerném, az elérhetetlen ábrázata miatt azt hinném, hogy egy jégszívű céda, aki egyetlen örömét a tűsarkúja kopogásában leli, valahányszor könyörtelenül átgázol a szíveken. Pedig egészen mástól lesz boldog: a főzéstől, a készülődés közben letolt csajos karaoke-tól, a nyakláncán lógó csillagképes medál helyén kimaradt barnulástól és a millió egyéb dolog mellett leginkább Darren-től. A francba! Meg kell tudnom, mi történt velük, hogy helyre tudjam hozni, mielőtt Taylor és Harry sorsára jutnának...

.........................

Tamara, aki a vonalait követő feszülős fekete mini ruhájához passzított kalap miatt leginkább egy Michael Jackson-pacának tűnik a perifériámon, a csípőjét ringatva lép a fallosz alakú hangszórójához, hogy felhangosítsa a Diet Montain Dew-t. Elnevetem magamat a higanymozgásán, miközben a saját készítésű koktélomat tervezem. Paradox, hogy a nullával egyenlő szerelmi életemet szimbolizáló pohárba töltök bármit is, mégis van kiből inspirálódnom. Xander úgy uralkodik a gondolataimon, mint egy hálóját szövő pók. Elképzelem, ahogy érdes tenyere lecsúszik fedetlen alkaromon, érintése nyomán varázsos csillagutat húzva, mialatt önfeledten ringatózom a dallamra. Lana del Rey hangjától mindig úgy érzem magam, mint egy videoklip vagy egy romantikus montázs főszereplője, és ebbe a fantáziába Xander tökéletesen illeszkedik. A fejemben lejátszott jelenet atmoszféráját próbálom megízlelni, hogy hitelesen vissza tudjam adni, amit bennem kivált. Mire véget ér a dal ― amit Selena Gomez-től a Ring vált fel ―, már előttem hevernek a koncepciómhoz szükséges hozzávalók. A shakerben várakozó jégkockákat meglocsolom némi ananászsziruppal, aztán nyakon öntöm a csészémben hűlő feketeteával, majd a ritmusra hangolódva összerázom. A pohárvariácókat felkínáló zsúrkocsihoz lépek, hogy kiválasszam a koktélom megfelelő "otthonát", amikor Scarlet leszólít.

― Nagyon köszönöm, csajszi! ― trillázza. A szavait nyomatékosító bólogatás közben a pink hajcsattal összefogott tincsei fel-le rugóznak a bazi nagy babarózsaszín masnit formázó blúza által csupaszon hagyott hamvas bőrén. ― Én soha nem tudtam volna ilyen űberkirály díszletet összehozni ― bámészkodik, az egylégterű nappalikonyha-étkezőben gyönyörködve.

Vaughan meg én már a bevásárlást is teljes hadifelszerelésben intéztük, hogy legyen elegendő időnk a feltankolt muníciót tökéletes dizájnnal elrendezni, mielőtt a vendégek megérkeznének. A szerelem a mérgem-feliratot csúcsára állított háromszögekre írva fűztük fel a függönykarnisra, amire a széklábakra kötözött színes héliumos lufik hívják fel a figyelmet. A mennyezetről krepp csíkokat lógattunk le, az asztalra irányítva a tekintetet, ahol laboratóriumhoz hasonlóan rendeztük be az ideiglenes bárt a kémcsövekben szervírozott szörpöktől, a lombikokban kínált különböző alkoholokon át és Petri-csészében tálalt pillecukorig.

― Lizzy-t eheti a fene, az biztos ― bólintok, a látvánnyal nagyjából elégedetten.

― Sokat jelent, hogy ennyit ügyeskedtetek vele. Nektek nem oszt, nem szoroz, mennyire tutkeráj ez az este, de nekem van annyira fontos, mint a spanyol kislányoknak a quesadilla.

Felteszem, a latin-amerikai lányok körében nagy ünneplést magával vonó tizenötödik szülinapi partira, a quinceañera-ra gondol, nem a sajttal összesütött tortillára, de nincs szívem kijavítani. Hiába az Empire State Buildig-gel vetekedő hosszúságú epermintás körme, az izomagyakra rebegtetett műszempilája, vagy a pink rúzzsal kihangsúlyozott szája ― amellyel az egyetemi liga sportolóit játszi könnyedséggel az ujja köré csavarja ―, lakozik benne valami gyermeki esetlenség, amivel minden humánusságot és türelmet kicsalogat belőlem.

― Ha téged boldoggá tesz, akkor minket is ― vonok vállat.

Én sem hiszem el teljesen, de jól érzem magam, hogy kivételesen nem a szobámban punnyadok a péntek esti pityókás focimuff-gyűlés alatt. Mondjuk ehhez nagyban hozzájárul, hogy a kapatos kanos hímpopuláció aránya egyenlő a nullával.

― Ne tököljetek már annyit, vattát köpök! ― kiált fel Tamara két dal között. Fejben feljegyzem magamnak, hogy hozzá bármikor fordulhatok, ha egy esetleges erotikus könyv írása során elakadnék a szinonímákat illetően. ― Még a végén kénytelen leszek kémcsőből kiinni a vodkát, pedig tizedikben megesküdtem, hogy többé nem kerül a számba semmi abból.

― Elnézést?! ― fordulok felé csípőre tett kézzel. ― Te milyen iskolába jártál, hogy kémcsőből kellett innod valamit?

― Túl józan vagyok ehhez. Siess, mielőtt szomjan halok anélkül, hogy mesélhettem volna a gimis traumáimról.

― A Mr. PTSD részről nem érdemes lemaradni, akkor jövök én a képbe ― ért egyet Scarlet.

Összevont szemöldökkel baktatok vissza a kialakított bázisomra. Egy gombóc vaníliafagyit kanalazok négy opálos falú kristálypohárba, amelyre végül a választásom esett, aztán szinte tele töltöm őket a gyöngyöző párától nedves shakerben pihenő keverékkel. A poharak perepére két fél karamellizált ananászkarikát helyezek, amit Vaughan készített helyettem, mert beláthatatlan következményekkel jár, ha rajta kívül bárki más használni merné az ő "kicsikéjét". A "kicsike" alatt a zsebsárkánya értendő, ami lényegében egy mini hegesztő, de Vaughan oda meg vissza van érte. Gondolom az ő világában ez olyan, mint az enyémben a Wordsworth Editions kiadásában gondozott könyvek, vagy a spanyol lányok számára ― Scarlet szerint ― a quesadilla.

A többiekhez hasonlóan egy tálcán egyensúlyozva költöztetem át az italokat a nappaliba. Letelepszünk a padlóra és az asztalt körbeülve várjuk, hogy Scar elkészítse a tökéletes instakompatibilis fényképet, amivel borsot törhet Lizzy orra alá.

― Megvagyok, csajok, koccinthatunk ― porolja le tenyerét, jelezve, hogy elkészült. ― Ki kezdi?

― Aki kérdezi ― bököm meg kétszer a vállammal.

― Jaj, mindegyik annyira szép lett, nem akarom megbontani az esztétikus feng shui-t. Kezdje inkább TamTam, amúgy is nagyon inna már.

― Amíg ti annyit pöcsöltetek a saját piáutokkal, én kettőt is csináltam. Az egyes számú versenyző ― nyom a kezünkbe egy cukorral bevont peremű pezsgős poharat. Gyanakodva vizslatom a nem túl bizalomgerjesztő árnyalatú rózsaszín folyadékot. ― Azt mondják, minden lány első szerelme az apja. Sokáig nem hittem ebben, mert engem az utca nevelt, ami azt jelentette volna, hogy sosem lehetek szerelmes, ez pedig elképzelhetetlen volt a gyerekkori énemnek. Az idő múlásával aztán láttam magam körül szerelembe esni az embereket, és felfordult a gyomrom a gondolattól, hogy valaha valakivel azon "civakodjunk", melyikünk tegye le a telefont, vagy ki szereti jobban a másikat. Aztán ugyanezeket az embereket láttam kiesni a szerelemből: a férfiak és nők egyaránt olyan könnyedén szabadultak meg a partnerüktől, mint az használt rágógumiktól. Egy életre kiábrándultam a romantikából, rájöttem, hogy a klasszikus értelemben vett szerelem nem nekem való, csakígy a rozé, mert mindig rókázom tőle, ezért a koktélomba javarészt ez a lőré került, meg reszelt sárgarépa, ami emlékeztet a hányadékra, azaz a nyálas, túlértékelt szerelemre. Már bocs, Scar.

― Ugyan, első ránézésre nekem nagyon bejön ez az iszike.

― Naná, neked a kátrány is bejönne, ha rózsaszín lenne ― cukkolja Tamara gombszerű szemét forgatva. ― Ezzel szemben a hatvankilences számú versenyző ― osztja ki a szintén fehér kristállyal szegélyezett kupicákat ―, az általam értelmezett, kicsit sem rózsaszín szerelem. A vodka a vadság, a tonic a szex pezsgése, a sáfrány a keserédes érzés, amikor visszanézel az egyéjszakásodra a hajnali kisurranáskor, végezetül a pohár szélén a só, a férfiak java. Én erre esküszöm.

― Remek beszéd volt ― dicsérem meg, a magasba emelve a kupicát.

― Köszönöm, bíró nő! Hát akkor...

― ... fenékig! ― kiáltjuk kórusban.

Egymás szemébe nézve koccintunk, majd lehúzzuk a vodkát. Tamara kivételével ― aki egyik pohár kiürítését követően már nyúl is a másikért ― felszisszenünk.

― A szakmai véleményem szerint ez kurva jó ― csapja az üres poharat az asztalra Vaughan.

A rozés akármivel is leszámolunk, habár szívesebben gurítottam volna le a torkomon a bortúrákon használatos köpőcsésze tartalmát, mint ezt a pink förmedvényt. Kábé így érezhette magát Luke Danes, amikor a huszonegyedik szülinapi bulin megkóstolta a Rory névre keresztelt italt.

― A laikus véleményem szerint ez orbitálisan szar ― vallom be kendőzetlenül. Gyerekként szinte minden este kotyvasztottam a kádban Anyu samponjából, habfürdőjéből és a zöldalmás fogkrémemből "koktélokat"... hát, még azoknak is jobb íze volt. Na nem mintha megittam volna azokat, ami miatt a sürgősségin kötöttem ki, egy életre megutáltatva magamat az ügyeletesekkel és vice versa. ― Ha számomra ezt jelentené a szerelem, azon nyomban apácának állnék.

― Tényleg ennyire szar?! Mi a szakmai véleményed, Miss Sakáltanya? ― hecceli Vaughant, aki nyelvét kaparászva igyekszik meg nem történetté tenni az elmúlt húsz másodpercet.

― Ezt még az én kocsmatündéreim is emberi fogyasztásra alkalmatlannak találnák, pedig egy olyan bárban dolgozom, ahol a vendégek - az éhbérért dolgoztatott kamionosok -, még a körömlakklemosót is meginnák, ha sörösüvegben tenném eléjük.

Scarlet, aki egész eddig hallgatott a borzadályt illetően, leveszi Tamara fejéről a fekete kalapot, és kiönti a lelkét ― illetőleg a gyomrát. Drámai csendben, tányér méretűre kiguvadt szemekkel csüngünk a várt, bár kiszámíthatónak vélt véleménynyilvánítás minden szaván.

― Azt hiszem ― kezd bele, egy elfekvő szalvétába törölve a száját. ―, egy életre elvetted a kedvemet mindentől, ami rózsaszín.

Nos, ez minden volt, csak nem kiszámítható.

Az egyszerre felhangzó nevetésünk eltöröl minden kétséget, amit a különböző értékrendünk és az eltérő személyiségünk állítottak fel a társaságunk talapzatának stabilitását illetően. Habár elképzelhető, hogy ez az ellenzés csak az én fejemben létezett, hiszen mindenkivel előfordult már, hogy beléfojtották a szót tudomást sem véve arról, egyáltalán megszólalt... Ugye?

― Előbb sürgősen nézz tükörbe, Csipkerózsika! ― Tamara egyik kezét a nevetéstől megfájdult hasára szorítja, miközben a másikkal végigmutat Scarlet szettjén. Kétség nélkül megkapná bármelyik Eperke és barátai epizód élőszereplős adaptációjában a főszerepet, és még csak át sem kellene öltöznie a forgatáshoz.

― Na jó, talán nem száműzöm örökre. Mégsem hagyhatom cserben a Bajos csajok pink szerdáját.

― Ne feledkezz meg a porrá zúzástól pink bíbortetükről sem ― tenném hozzá fintorogva, de Tamara félbeszakít, ezért a mondat második felét már csak magamnak suttogom. ―, amik a rózsaszín színért felelnek az eperízű cuccokban

― Inkább mutasd, mid van, Attenborough!

Az igazat megvallva, ezt szeretném a legkevésbé. Xander az első tartósan jó jelenség a hosszú évek óta tartó szarlavinában, amit ugyan a szüleim elmérgesedő kapcsolata indított el, a konstans társasmagány, a kiégés gondolatával való megbirkózás és az írói válság táplálta, alattomos parazitaként leszakítva egy-egy darabot a lelkemből. Ő nem illeszkedik az eddigi nyakatekert életembe. Ő egy új kezdet lehet, a jegyem a szabadság vonatára, a legboldogabb utazásra, éppen ezért akarom megtartani magamnak, egyenesen a szívem fölé, a mellkasomhoz szorítani, akár a legbecsesebb kincsemet.

― Szóval ― nyújtom el a szót, miután ők már lehörpintették az eléjük pakolt fúziót. Magam alá hajtogatom a lábaimat, és az olvadásnak indult vaníliagömbből képződő felhő maratonját figyelem, ahogy a pohárban körbe-körbe úszik, mintegy szimbolizálva a fogaskerekek munkáját a fejemben. Egy árnyaltan fogalmazott valódi információmorzsa... csak egyetlen féligazság kell, amit emésztgethetnek. Menni fog! ― Az ital alapja a feketetea, ami a klasszikus eleganciát képviseli, csakígy a talpig fekete öltözék, vagy a hetente szertartásszerűen beiktatott forrócsokizás. A megismerkedés folyamata során, amikor egymás felszínének kapargatását felváltja a mélyre ásás, mi magunk is megsérülhetünk a másikban rejlő szilánkoktól, akárcsak amikor az ananász bosszút áll, a szájpadlásunkat a zamatos húsában megbújó tűivel szurkálva. Ezt koronázza meg a vaníliafagylalt, a hideg, távolságtartó látszat ellenére nyelven cseppfolyósodó édesség. A szerelemhez csak a művészeten át vezet az út. Elengedhetetlen a szenvedély, az impulzus, ami olyan akkora hatással uralkodik rajtunk, hogy minden gondolatunkat kitölti, kétségek, fejlődés és bizonyos mennyiségű fájdalom.

Fújok egyet a monológom végeztével és egy lendülettel kiiszom a koktélt az utolsó cseppig. A nonverbális válaszok beszédesebbek, mintha litániában fejtenék ki, mit gondolnak: Scarlet eltátott szájjal pislog nagyokat, Tamara tölt magának egy rövidet, amit elkerekedett szemekkel hajt fel, Vaughan pedig összevont szemöldöke alatti "erre még visszatérünk"-nézéssel méricskél. Habár ő a legjobb barátom, neki sem meséltem a Xander ügyről ― már ha nevezhető egyáltalán ügynek a kettőnk közötti csacska interakciók sorozata.

― Ne bámuljatok már úgy, mintha egy házivideót vetítenék a homlokomon. Ez csak egy kis ananász, lapozzunk!

Scarlet készségesen megragadja az alkalmat, hogy magához vegye a szót. Fél füllel hallom, ahogyan a hátvédeket sorolja, akik a koktélját ihlették. A gondolataim egészen messze, a Kávézugiban járnak, ezért a figyelmemet fel sem kelti a lépcsőházból beszűrődő dorbézolás egészen addig, amíg a péntek estékhez híven be nem csörtetnek az Oroszlánkirály gnú csordáját idéző százkilencven magas monstrumok, élükön a bukott olümposzi Dumb és Dumber, azaz a félkegyelmű félistenek, Darren és Rhett.

― Mi ez a puccparádé? Fitymátlanítottatok valakit, vagy mi? ― rötyög az egyikük, azt hiszem Ian, egy marék pattogatott kukoricát a szájába tömve. Kész kihívás elkapni hogy' hívják őket, amikor folyton a vezetéknevükön szólítják egymást.

― Nézz körül, Watkins ― utal a dekorációra Rhett. Szánakozva mered rám, miközben a szinte csordultig töltött pohár rumhoz önt egy kis alibi-kólát. Csudijó este elé nézünk, mondhatom.

― Ja, a fitymátlanításhoz a gyászszertartás menne jobban, és itt minden giccsesen vidám. Abban mondjuk rohadtul nincs semmi vidám, ha megfosztanak a farkad egy darabjától ― felelget magának Talán Ian. Szürreális élmény a majdnem két méteres hátvédbe szorult óvodás társasága, ugyanakkor jót szórakozom rajta.

― Számodra nyilván nincs, de más valláskultúrában ez olyan természetes, mint az általunk játszott fociban a kézben vitt labda, amiben az európaiak éppúgy nem látnak értelmet, mint te a körülmetélésben. ― Princeton precíz mozdulattal tüzet pattint a gravírozott öngyújtójáról a szája sarkában lógó cigarettára, majd nagyot szív belőle. Hátrafésült vörösesszőke haját átjárja a prémium dohány füstje, ami ebből a szögből leginkább egy lángra kapott szalmaboglyának tűnik. Egyértelműen kitűnik a szedett-vedett bandából, tudniillik mocskosul intelligens, no meg brit lévén mocskosul fegyelmezett, ami a többi körénk gyűlt forrófejű faltörő kosról nem igazán mondható el. Az ő nevére kizárólag ezért emlékszem.

― Hé, hé, hé ― integet teli szájjal Talán Ian. ―, ácsi! A tejes teát meg főtt pudingot zabáló fajtád másfél órán át rohangál egy labda után, közben meg elborulnak, mint egy zsák szar, hacsak egy ujjal is egymáshoz érnek. Vicc az egész, nem foci!

― A futball definíciós lényege végtére is a lábbal passzolás volna ― mutat rá Princeton higgadt mosollyal, az őrületbe kergetve a dülledő orrlyukú srácot.

A fiúk folytatják a roppantmód értelmes eszmecserét, kivéve a kedvenc szöszim, aki a piros pohara pereme felett felém sasol. Összeszorul a torkom, amint találkozik a tekintetünk. Rajtunk kívül bizonyára senki sem érzékeli a közénk szorult pillanatot, de én úgy érzem, mintha a mellkasomat minden eltelt másodperc mázsás súllyal terhelné, és csak még elviselhetetlenebbé teszi a helyzetet, amit látok a szemében. Életemben először nem bánom, hogy Tamarának non stop riszálhatnékja van, mert így legalább indokot ad a kellemetlen szemkontaktus megszakítására.

Feltornászom magamat a padlóról, megigazítom a köldököm vonalában megkötött lenvászon inget, és az introvertált énemet megerőszakolva rázom szendvicsben a lányokkal Rihanna dalára, amit az SOS végeztél Scarlet elismerően meg is tapsol. Előásom a lelkem mélyére eldugott kisiskolás énemet, aki lehunyt szemekkel képes volt megfeledkezni a világról tánc közben, mintha senki sem nézné, holott egész Cliffland az előadását figyelte. Ugyan beletelik néhány zeneszámba, de végül az egész lakást átjáró The 514 kimossa a fejemet terhelő káoszt. Megfeledkezem a félkész könyvről, a félbarátról ejtett féligazságról, a félig elfogyasztott koktélokról, a másik feléért esedező szívemről. A hajamba túrok, szánkázom a testem körvonalán lassú, már-már incselkedő mozdulatokkal, miközben lágyan ring a csípőm a ritmusra. Mindent elnyom a dübörgő basszus, csak én létezem egy olyan pillanatban, amikor kézen fogom a bennem élő, túl korán felnőtté kényszerített gyermeket és egy-egy láthatatlan könnyet ejtve érte ― értünk ―, magamhoz ölelem. Ha lett volna bátorságom segítséget kérni, amikor szükségem volt rá; ha nem használnám a humort pajzsnak; ha nem aggódnék folyton azon, mások mit gondolnak... Ha nem rejtőzködnék a látszat-énem mögé, most lehetnék csak egy egyetemista; csak egy fiatal lány. Ehelyett egy felelősségtudattól megnyomorított két lábon járó megfelelési kényszer vagyok, aki tizenegy előtt kidől, kivéve, ha az aktuális könyvkupac egyik darabját elég izgalmasnak találja ahhoz, hogy átolvassa az éjszakát.

― Lekérhetem? ― Rhett hangja ránt vissza a valóságba. Ösztönösen egymásra másznak a Grace Knight-fal téglái, amikor feleszmélek az önanalízisből.

― Csak tessék ― enged át Tamara egy kacsintással a szöszinek. Úgy látom, már meg is találta a következő táncpartnerét, ezúttal Scarlet személyében.

― Most csak álmodom, vagy tényleg a szobádon kívül látlak péntek este? ― kérdezi Rhett vidoran. Kezei megtalálják a derekamat, közelebb húz magához és összeölelkezve lépkedünk jobbra-balra tánc címszó alatt. Finoman megcsípem a bicepszét, de arcizma sem rándul.

― Ha az álmodban lennénk, gyanítom lényegesen kevesebb ruha lenne rajtunk.

Kaján vigyor telepszik arcára, miközben félrefésüli a hajamat, hogy szabaddá tegye a fülemet. Közelebb hajol, és azt suttogja:

― Abszolúte semmi.

A fizikai kontaktustól libabőrös leszek, de ez nem jelent semmit számomra, elvégre nem Braille-írás vagyok, hogy hozzám kelljen érni a megértésemhez. Xander úgy megrengeti a világomat, hogy nemcsak a testem, hanem a lelkem is beleremeg. Ingatag lábon állok teljes valómban, ha róla van szó, de Rhett nem ő, úgyhogy a sármját elkönyvelem magamban a figyelemre vágyó porcikáim átmeneti vigaszának, és más vizekre terelem a szót.

― Mik a terveid hálaadásra?

― Hálaadásra? Baba, az még vagy egy hónap. Ha a csapat dietetikusa nem szabná meg a szezon alatt az étrendünket, azt sem tudnám mi lesz a reggelim, nemhogy mit csinálok négy teljes hét múlva. Bár az eddigi évek forgatókönyvéből kiindulva az ősöknél leszek az ünnepek idején.

― Charlie is?

― Ő a legokosabb kutya a világon, de azért nem hagyom magára a penthouseban, szóval ja, jön velem. Miért, szívesen vigyáznál rá?

― Hát hogyne! Tulajdonképpen az állatszőr-allergiám ötlete volt.

― Haha, röhög a vakbelem. Akkor ez egy nem, ha jól sejtem.

― Attól tartok, így állunk.

― Illetve táncolunk.

― Hékás! Én vagyok a szar szóviccek koronázatlan királynője. Ne akarj letaszítani a trónomról.

Játékosan a karizmába bokszolok, mire úgy megpörget, hogy egészen beleszédülök. Durcás grimasszal fejezem ki a nemtetszésemet, amiért akaratom ellenére egy fahéjascsiga módjára bánt velem. Felkacag.

― Na és veled mi a helyzet? Mit csinálsz hálaadáskor?

― Valószínűleg a clifflandi vénasszonyok vallatólámpájának fényében izzadva kell mesélnem a szerelmi életemről, ezt követően azt hallgatom majd, hogy sürgősen kerítenem kell magamnak egy "derék legényt", mert az ő korukban a velem egyidős leányok már várandósok voltak. Végül nagyapa kiment a kényelmelen helyzetből, ezért útravaló gyanánt kapok mindkét kezembe egy-egy pulykacombot, ami sovány vigasz a körmönfont keresztkérdésekért ― válaszolok, talán túl őszintén az ő szintjén. Egy New York-i, akinek nincs kisvárosi előélete, mindig is csak egy bájos falucskaként fog tekinteni arra a helyre, ami a hozzám hasonló emberekben a különös gyerekkor miatt szorongással összemosódó mosolygós nosztalgiát indít el. ― Tehát csak a szokásos.

― Mi lenne, ha idén nem egyedül mennél?

― Mire gondolsz?

― Tegyük fel, hogy tudok valakit, aki szívesen vállalná, hogy eljátssza a pasid szerepét, ha ezzel megmenthet a nyugdíjasoktól meg az ő kegyetlen keresztkérdéseiktől.

― Ezt a felvetést betudom annak, hogy kólás rumot ittál a rumos kóla helyett. Tudod, jobban is vigyázhatnál a májadra.

― Őszintén meghat, hogy ennyire aggódsz az egészségemért, de tudod, mit mondanak a részeg szavakról meg a józan gondolatokról. Elkísérnélek Cliffland-be.

― Nem, az kizárt dolog!

― Miért? Szerintem tök jó buli lenne.

― Egy, mert képtelen vagyok a szeretteim szemébe hazudni. Azért, mert kettő, nem fogom hagyni, hogy álpasi címszó alatt legálisan letaperolj minden adandó alkalommal. Három, olvastam én már elég könyvet ahhoz, hogy tudjam, ez a séma mindig színjátékból kiforrt valósággal végződik, és én nem vagyok tökéletes focimuff-alapanyag, Rhett. Nem vagyok hajlandó koplalni, kiszőkíteni a hajamat, rózsaszín rucikban vagy ami még rosszabb, a te büdös mezedben járkálva gügyögni, mint az óvodások. Képes lennék beléd szeretni, de a világodba már kevésbé.

― Nem a fociról van szó, hanem róla, igaz? ― Michelangelo-formázta tökéletes arca eltorzul, ahogy rá utal.

― Kiről? ― rázom a fejemet sután, mintha nem zakatolna a szívem már Xander Hale puszta gondolatára.

― A tagról a lépcsőházból, akivel szemtelenül flörtöltél, miután megcsókoltalak.

Az utolsó szó visszhangzik a szobában, a két dal közötti pár másodperces csendben. Rákvörös arccal dermedek meg Rhett karjaiban, mintha a mozdulatlansággal kikerülhetném a következményeket, amit az óvatlan pillanatban kibukott, általam elhallgatott információ fog okozni.

― Az anyámot! Ti smároltatok?! ― füttyent Talán Ian.

― Bocs ― tátogja Rhett egyedül nekem, mielőtt körbenéz a helyiségben. ― Igen, megtörtént. Miért kell ebből akkora ügyet csinálni?! Nem a kezét kértem meg, bassza meg!

Hangja határozottan cseng az eltátott szájak némaságában, Darren keze, amivel Vaughan derekáért nyúlt, megáll a levegőben, és esküdni mernék rá, hogy az időközben elindult I Feel Like I'm Drowing is halkabban szól Two Feet torkából.

A pillanatot a csengő megszólalása töri meg. Arra eszmélek, hogy egész eddig visszatartottam a lélegzetemet, ezért nagyot sóhajtva vágtatok a bejárat felé. Oldalasan Vaughan felé sandítok, mert egy mazochista ösztön ostorozni akarja magát azzal a sértődöttséggel, ami kiülhet az arcára, amiért nem meséltem neki a csókról. Inkább csalódottnak tűnik, mintsem dühösnek, ami ezerszer rosszabb. Minden lépésnél azon filózom, vajon kételkedik - e a barátságunkban, el akar - e költözni az eljátszott bizalom miatt, vagy csak én csinálok a bolhából elefántot. Akárhogy is, a megingás opciója vérszomjas agyarakkal harap a torkomba.

Legnagyobb meglepetésemre Xander Hale áll a küszöb túlsó oldalán. Várakozón csillogó kék szemei percek alatt tajtékos habokká válnak, mihelyst megpillantja a nyúzott ábrázatomat.

― Mi történt? ― kérdezi in medias res, köszönés meg minden udvariaskodó cullang nélkül. Belülről rágom az arcomat, hogy visszatartsam a hirtelen rám törő pánik könnyeit. Hajszálvékony csíkban szivárogni kezd a húsomból a vér, ami fémes megbélyegzéssel írja alá, hogyan is érzem magam jelen pillanatban.

― Nem tudom.

Szaharához hasonlóan száraz számból olyan mély hang tört föl, mint az aszfaltba homorodó kátyúk. A hüvelykujjam körül forgatott pecsétgyűrű sem segít leküzdeni a szarlavinát, amit a Grace Knight-fal bástyái tartanak vissza utolsó leheletükkel. A fejembe égett Vaughan kiábrándult nézése, a tömeg közepére állított pellengér nyomása a hátamon még mindig fáj. Egy zsákutcába hajtottam tövig nyomott gázzal és nem látok más kiutat, mint belerongyolni a legutolsó házba. Idegesen ropogtatom az ujjaimat egyik lábamról a másikra lépkedve, miközben elrebegem a mondatot, amire azóta gyűjtöm a bátorságomat, hogy felfedeztem egy megmagyarázhatatlan, "olyan, mintha egy előző életünkben már ismertük volna egymást"-típusú lelki összefonódást Xander és köztem.

― Csak egy ölelésre van szükségem. Csak rád van szükségem.

Nem vonja fel bal szemöldökét. Nem hátrál kettőt, hogy menekülőre fogja. Nem utasítja el a kétségbeesett segélykiáltásomat. Nem szór sót a sebezhetőségem vállalásától kiszolgáltatott sérülésekre. Nem cselekszik úgy, ahogy mindenki más tette, amikor egy óvatlan pillanatban vállaltam a gyengeségemet. Ehelyett közelebb lép. Tenyerei közé veszi az arcomat, aztán végigsimít a hajamon, érintésére pedig úgy árad belőlem a fény, mintha a Virág nyílj ki már-t énekelné közben. A keze egyre lejjebb szánkázik, majd derekamnál megállapodva húz magához. A két kar biztonságos ölelésbe zár, álomfogóként szűri meg a külvilágból áramló negatív impulzusokat.

Egészen idáig gyökértelen voltam. Cliffland-ből elvágytam Oxfordba, New York-ba, lényegében mindig máshová, mint ahol éppen voltam. Aztán elköltöztem s mégis hiányzott valami. Valami nem stimmelt, pedig megvolt mindenem, amire az álmodozásokkor vágytam. Most sikerült realizálnom, hogy mi volt a kirakós elhányt darabja. A szívem egyenletes ritmusban ver, mert megnyugszik a lelkem, hogy otthonra talált. Nem kell nekem az esős brit vidék, vagy a szmogos felhőkarcolók nyüzsgő városa, csak Xander Hale és a biztonságot nyújtó ölelése. Ő az otthonom. Magamba szívom a fás illatát, ami a kandallóban ropogó tűz melegére emlékeztet. A bordámból kitörni akaró szívemhez verődő szívverése tündéri triangulumszerű dallamát, ami a legkedvesebb altatóként simogatja a fülemet. Hazaértem.

― Helló, ananász!

Ha Vaughan nem köhécsel mögöttem ― a koktélomat kísérő monológra hivatkozva ―, valószínűleg addig öleltük volna egymást, amíg a következő aszteroida be nem csapódik a Földbe, és a dinoszauroszokhoz hasonlóan egykor élő mítoszokká válunk.

Xander komótosan kihámoz az öleléséből, mintha attól félne, ha most elenged, elmenekülök előle s meg sem állok amíg a lábam másik földrész talajához nem ér. Amikor megfordulok, szemben találom magam a komplett ― mármint teljes, korántsem épelméjű ― bagázzsal. Élükön Vaughan egyfajta vezérként áll a távolságtartó kíváncsisággal vizslató srácok meg az egyetlen nézésükkel tüzet okádó lányok előtt, és karba tett kezekkel igyekszik a vesémig látni.

― Barack! ― kiált fel Talán Ian. ― Ha érkezik a kölyköd, a jelszó a barack, Ellie, nem az ananász.

― Milyen Ellie?! Mégis mi a faszról hadoválsz? ― vonja össze sűrű szemöldökét Tamara, mintha migrénje lenne.

― A Jégkorszak harmadik részéről ― A válasz a legmeghökkentőbb irányból érkezik. ― A két mamut megegyezett, hogy Ellie a barack szóval jelzi, ha beindult nála a szülés, de nem jutott eszébe az adott pillanatban, ezért mindenféle gyümölcs nevét kiabálta, köztük történetesen az ananászét, hogy Manny tudtára adja, utóduk perceken belül napvilágot lát.

Eltátott szájak és homlokráncolások fogadják Xander válaszát a küszöbön összetömörült gárda felől, miközben én csodálattal nézek fel rá ― még ha képletesen is az elenyésző magasságkülönbség miatt.

― Ez a beszéd, köcsögök! ― kiáltja Talán Ian gyermeki izgatottsággal. ― Végre valaki vágja, miről dumálok. Gyere, tesó, adj egy pacsit!

Xander bizonytalanul felém sandít, mintha az engedélyemre várna. Aprót bólintok, mire közelebb lép a többiekhez, hogy Talán Ian kinyújtott ökléhez üsse a sajátját.

― Neve is van a meseszakértődnek? ― vakkantja Rhett hűvösen.

― Elnézést az udvariatlanságért ― vakarja a tarkóját. Orcája hirtelen úgy piroslik, mint a nagyszüleim kertje végében árnyékot adó almafa zamatos termése. ― A nevem Xan...

― Xander, idióták. Idióták, Xander. Most, hogy túlestünk a bemutatkozáson, nyomás befelé ― hessegetem a többieket, akik csalódott arckifejezéssel visszavonulnak a lakásba. Becsukom mögöttük az ajtót, aminek túloldalára feltehetőleg fülek fognak tapadni, esetlegesen vizespoharakkal kihangosítva a beszélgetésünket. ― Sajnálom. Szívesen mondanám, hogy máskor nem ilyenek, de...

― Ne szabadkozz, angyalom.

A szívdöglesztő mosolyán zongorázó becenevemtől kocsonyássá vált térdeim megremegnek.

― Egyébként ― köszörülöm meg a torkomat, mielőtt egy cseppfolyós tócsaként olvadnék a lábai elé ―, mi járatban errefelé?

― Voltaképpen szívességet szeretnék kérni tőled. ― Megdörzsöli állkapcsát, azon tűnődve, hogyan folytassa. A kabátja alól kikandikáló fekete ingujjtól nagyot dobban a szívem. ― Ráérsz most?

― Akármennyire is bugyiszaggató ez a Flynn Rider-tekintet, nem fogok önként beugrani a csomagtartódba, hogy aztán eláss az erdőben.

― Elfelejted, hogy biciklivel járok. Előbb fel kell daraboljalak, hogy beleférj a kosaramba.

― Ja, igaz is. Tudod, a maffiás regényekben a rosszfiúk általában Range Rover-rel vagy SUV-val közlekednek, valószínűleg ez kavart meg.

― Az életed nem hasonlít egy könyvhöz sem, Arabella. ― Szóra nyitnám a számat, hogy ellenkezzek, de a lélegzetem is elakad, amikor Xander felszámol minden köztünk lévő távolságot. A hátam a hideg falnak ütközik, de a libabőr az ezzel kontrasztban álló forró szavaitól borítja egész testemet és lelkemet. ― Ha úgy lenne, már rég megcsókoltalak volna.