ARABELLA WOODS
―――――――――――

November

Lapozás közben magamba szívom a zuhogó eső fémes illatát. Hátamat a nyitott spaletta kopott festékű anyagának támasztom, a Távoli dobás-t a felhúzott térdeimnek döntve olvasom.

― Úgy érzem magam, mint egy Oxford hallgató, aki intellektuálisan formálva a brit akcentusát, otthon egy pohár chardonnay-vel a kezében tanulmányozza a Háború és békét ― amit be kell valljak, sosem olvastam, mert baromi hosszú.

A videóhívás túlsó felén Xander mosolyogva hallgat. Nem látom sok értelmét annak, hogy szimultán olvassunk, de szerinte jót tesz az alkotói válságnak és a közös hullámhosszra kerülésnek, ha ― idézem ―, együtt utazunk ugyanabba a fikciós világba, és közben megosztjuk egymással a gondolatainkat. Dilinyós.

― Olvastam egy cikket a Wine and Spirit Trade Association felméréséről, miszerint a megkérdezettek a gint nevezték meg a britek nemzeti italának ― Mondtam, hogy dilinyós. ― Úgyhogy amikor legközelebb elsütöd ezt a hasonlatot, hagyd ki belőle a chardonnay-det, Hermione Granger, mert még a whisky és a vodka is megelőzi a ranglistán.

― Nem értem egyáltalán miért állok veled szóba.

― Mert olyan vagyok, mint a chardonnay-d; megered tőlem a nyelved.

― Akkor kérdezz valamit, kedves Chardonnay Uraság, mert nyomasztó úgy olvasni, hogy közben némán figyelsz. Mintha egy szociopata állatkertjében lennék kiállítva.

― Te meg a hasonlataid ― nevet fel karcosan, kihajolva a kamerából.

Fogalmam sincs, mióta kényelmesedtünk el egymás közelében, de a társasága olyan számomra, mint a friss levegő.

Egy ideig nem látom viszont az arcát, ezért csak a hátteret kitöltő sárga fallal szemezek. Természetellenesen vidám árnyalat egy ilyen kaktuszhoz, mint Xander, és ezt meg is jegyzem.

― Miért, mire számítottál; egy sötét barlangra, szűz lányok vérével festett sátánista rajzokkal?

― Nem barlangra, inkább egy vályogveremre. De nyugodj meg, semmi személyes, csupán a sorozatgyilkosos ábrázatod kelti ezt a benyomást. Tudod, azokkal a kezekkel nagyon hatékonyan meg lehetne ám fojtani akárkit.

Miért izgat ennyire, hogy beleillik - e a nyakam a kezébe? Jobbnak látom, ha elkapom a tekintetemet az izmos karról.

A beáramló hűvös levegő és a terem otthonos melege félúton találkozik, bennem egy langyos londoni fuvallatként érnek össze. Már megint a kontrasztos atmoszférák metszete vagyok, pont, mint amikor a szüleim váltak. Akkortájt már nem Oxford volt a vágyálmom, hanem New York, mert azt hittem, a munkamániások közt az én mimóza lelkem is megedződik az élethez. Nos, a Xander megjegyzéseire változó pulzusom tükrözi az elmélet sikerességét.

― Elkalandoztál. Most mire gondolsz?

A szüleim válása nem olyan téma, amiről egykönnyen megnyílok, különösen nem annak a személynek, akivel ― habár lassan egy hónapja heti szinten többször is beszélgetek ―, csak a felszínt kapargatjuk. Nem bízom abban, akiről tudom, hogy nem szereti a kávét, de azt nem, hogy zokniban alszik - e. Hát hárítok.

― A macsétámra. Le kellene porolnom.

― Ha arra gondolsz, kevésbé körülményesen is közölheted. Művésztársak vagyunk vagy mi, ha a golyóimra van szükséged, csak egy szavadba kerül ― közli laza hangnemben, megnyalva a száját. Az őrületbe kerget. ― Most pedig mondd el őszintén, hogy mi jutott eszedbe.

Még mindig nem szoktam hozzá, hogy valaki figyeljen rám és tényleg érdekelje, mi jár a fejemben ― ahhoz túlságosan is lefoglal a mellkasomból kiugrani vágyó szívem. Éppen megszánnám egy őszinte vallomással, amikor ismét behajol a kamera látószögébe, sötétszürke pólóján piros ecsetvonással.

― Hé! ― kiáltok rá, közelebb hajolva a telefonomhoz.

― Ezzel most elijesztetted Manhattan összes madarát.

― Miért vagy festékes?

― Vérzek, Arabella ― kap a füléhez teátrálisan, szenvedő grimaszt vágva. ― Ez a sikítás átlyukasztotta a dobhártyámat.

― Alexander ― sziszegem. Vonásai megdermednek a megszólítás hallatán, árnyékba borul helyes arca, ettől drámaian kiemelve a homlokán húzódó heget. Furcsa. ― Hogy a manóba festékezhetted össze magadat, ha olvasnod kellene?

Pillantásom a vörös csíkra tapad, ami ugyanolyan árnyalatú, mint a fülbevalóm. Zavartan nyúlok az ékszerhez.

― Ennyire zavar az a folt? ― vonja fel bal szemöldökét. Ujja köré fonja pólója alsó szegélyét, amitől egy laza mozdulattal megszabadul. Hátradől a széken, feltárva meztelen felsőtestét, mintha Sobotta anatómiai atlaszát terítené ki elém. ― Jobb már?

Csak most veszem észre, amikor válaszolni készülök, hogy tátott szájjal gyönyörködtem benne; a bronzos bőrében, a halvány kockákat rajzoló hasizmában, a széles vállán futó tónusokban. Királykék tekintete a virtuális téren keresztül is perzsel, úgy érzem, mintha alkohollal locsolt testemet meggyújtották volna.

― Nem feleltél a kérdésemre ― krákogom lesütött szempillákkal. ― Miért vagy festékes, ha olvasol, Xander? Talán olyan hévvel pörgetted a lapokat az ujjaid közt, hogy megolvadt rajtuk a tinta?

― Nézd, múzsám, én művész vagyok. Letörném a saját kezemet, ha elszalasztanám a lehetőséget, hogy megörökítselek azzal a varázsos tűzzel a szemedben, amellyel a könyvedbe nézel.

Xander lefestett engem. Xander a múzsájának hívott engem. S mindezt olyan hetykén tette, mintha az időjárásról társalogna. Ha így folytatja, a szívem inkább előbb, mint utóbb adja be a kulcsot.

― Látni akarom a képet.

― Chris Evans pucér segge nem érdekelne? Csak mert nagyobb eséllyel láthatod azt, mint az én festményemet.

― Mi van, ha vénségedre már nem jó a szemed, ezért egy csírázó batáta van az orrom helyén?

― Ennyire kételkedsz bennem?

Minden kétséget kizárólag megbízom a tehetségében ― de nem az ember(ek)ben. Ha annyi apróm lenne, ahányszor kinevettek, amiért nem az aktuális trendek szerint öltözködtem, vagy ahányszor gúnyolódtak a magasságom miatt, a Forbes magazin leggazdagabb személyeket összegyűjtő listájának élén lennék... A gyerekek gonoszok, én meg túlságosan is sebezhető voltam, a csak-vicc-volt-esetek pedig egyre gyűltek és gyűltek, mígnem önértékelési zavarba torkollottak. Ezért képzelek minden bókba hátsó szándékot, ezért raktározódik bennem az építő kritika megalázásként, ezért teszem oly gyakran karba a kezem, vagy görnyedek össze. Nem csoda, hogy a rosszullét kerülget, amikor egy nekem számító személy szemén keresztül láthatom azt, hogy ki vagyok számára s mit gondol rólam.

― Jogom van látni a rólam készült képet ― mondom tárgyilagos hangnemben. ―, amibe bele sem egyeztem.

Egyik felem belehal, hogy meglássa magát Xander szemszögéből, a másik viszont szívesebben etetné meg magát egy cápával ― elevenen.

― Nincs pénzem ügyvédekre, úgyhogy kénytelen leszek megmutatni, mielőtt beperelsz, te csökönyös szamár.

Körbenézek, hogy megbizonyosodjak az egyedüllétről. Az E épület szemináriumszertára húsz perce ugyanannyira üres. Mintha a vesztemet éreznék, egy lélek se merészkedett a környékre. Ha jobban belegondolok, én sem akarnám végignézni, ahogy a szafarin bóklászó gazella éppen feltálalja magát az oroszlánnak.

Izzadt tenyeremet a farmernadrágomba törlöm. Miért nem hagytam annyiban és olvastam tovább Everton kötelezőjét?! Ez a kitárulkozás nem volt jó ötlet! Szóra nyitom a számat, hogy megállítsam a lavinát, de Xander abban a pillanatban felém fordítja a vásznat, ezzel szembesítve saját magammal.

― Ó. Te. Magasságos.

Technikailag egy impresszionista pillanatkép, ám gyakorlatilag egy idealizált valóságárnyék, amitől olyan édes íz barangolja be a számat, mintha egy rózsaszín ködöt szimbolizáló vattacukorba haraptam volna. Egyik sarokból a másikba vándorlok, minden részletet magamba szívok és a csontjaimban raktározom. Kiéleződik az ellentét a mahagóni berendezésű sötét terem és az ablakban ülő alakom között. Elidőzöm a képmásom részletein; az arcomat pettyező anyajegyeken, az óarany szemüvegkeretre vetülő fénynyalábon, a laza copfba fogott tincseim valósághű árnyalatán és a könyvnek ajándékozott mosolyomon. A ragyogó aurám már-már angyali energiát sugároz. Ebben a megvilágításban, Xander szemén át szépnek látom magam. Legszívesebben megérinteném a műalkotást, hogy azzá a nővé váljak, akit ő lát, amikor rám néz. Reszkető ujjakkal nyúlok a mobilhoz.

― Nos, mit gondolsz, angyalom? ― dorombolja a szavakat karcos hangján.

Mitől lett itt hirtelen ilyen meleg? Valaki adjon egy pohár vizet, mielőtt kidőlök az ablakon, mint egy zsák krumpli! Úgy érzem magam, mint Frau Krüger a Cobra11-ben, amikor meglátta az éves jelentést a szolgálati kocsik káráról.

― Mit gondolok?! ― visszhangzom hisztérikus felháborodottsággal gesztikulálva. ― Nem is tudom mit mondhatnék, Xander. Elakadt a szavam.

― Szakmai ártalom ― rántja fel bal szemöldökét, ami jobb belátást enged lelke tükrére. Megkapó árnyalatú, meg kell hagyni. Mintha az óceán kiismerhetetlen mélysége találkozna egy mennyei felhő könnyedségével: Xander-kék. ― Látod ezt itt?

― Ha a dinka majomra gondolsz a hívás túloldalán, akkor igen, látlak.

― Tudod, ha nem magadat néznéd a vásznon, hanem engem, talán látnád, amiről beszélek.

― Sakk-matt. Na, mit is kellene látnom?

Mielőtt válaszolhatna, a terem nyíló ajtaja belefojtja a szót. Jessica lép be rajta, ujja körül melírozott tincsét csavargatva. Szórakozottan nevet egy feltehetőleg szar poénon, amit a nyomában érkező Mr. Everton sütött el. Úgy tűnik annyira élvezik egymás társaságát, hogy észre sem vesznek egészen amíg Xander el nem süti a Vámpírnaplók-os megjegyzését.

― Remélem nem hordasz magadon verbénát, mert ha mégis látod Chris Evans pucér seggét, meg kell igézzelek, hogy elfelejtsd a festményemet.

Erre a mondatra már mindketten felfigyelnek. A szúrós pillantások kereszttüzében elmormolok egy "Később beszélünk!"-et és bontom a hívást.

― Jó napot, Mr. Everton! Szia, Jessica! ― integetek nekik, amit a prof egy biccentéssel, míg Kill-Bill-SZA egy horkantással viszonoz.

Úgy csúszok le az ablak beülőről, mintha olvadt sajt lennék. A kínos csend főhőseként leülök a helyemre, majd az ovális asztallapra fektetem a könyvet. A figyelem középpontjában lehetetlen koncentrálni ― pedig kurva jó Kennedy Ryan Dobd rá! sorozata ―, csak betűt látok betű hátán, nem pedig a történetet, ezért olvasást színlelve időzöm egy kicsit minden oldalon, aztán fordítok annak tudatában, hogy otthon úgyis vissza kell lapoznom.

Tőlem szokatlan szerencsémre a teremben egyre több koponyában dolgozik a fogaskerék, hisz szép sorjában megérkeznek a szaktársaim. Habár nem nézek fel, a perifériámon attól még érzékelem a táblánál való megtorpanást. Feltételezem Mr. Everton jelenlétén lepődtek meg. Nem csoda, sosem érkezik ilyen korán ― de azt mindig egyedül teszi.

― Csá ― veti oda Jessica. Trehány mozdulattal a padlóra szórja oknyomozó-riporter-vagyok-válltáskáját és flegma lendülettel lehuppan mellém. ― Mizu?

― Van köztetek valami a professzor úrral?

― Most akkor ki is vájkál kinek a magánéletében, amihez semmi köze?!

― Azért nekem is van hozzá egy kis közöm. Ha napvilágot lát a kis viszonyotok, Mr. Everton búcsút inthet az egyetemnek, a tanárváltás pedig veszélyeztetheti a summa cum laude diplomámat.

― Jajj, ne bomolj már! Egész biztos vagyok benne, hogy nem mi leszünk azok, akik megakadályoznak a kiválód megszerzésében. Tudod, ahhoz tehetség is kellene.

Elevenembe talált. Az általános megfelelési kényszerem ― mintha nem helyezne rám elég nyomást ―, az írás területén extrém méreteket ölt. Gépelés közben minden leütést kétségbe vonok, aztán annyi ideig szuggerálok egy-egy szót és cserélgetem a szinonímájával, hogy végül kihúzom a francba az egész mondatot. Amikor pedig végre elkészül valami használható, az arcom belsejét rágva szorongok, amíg a nagyapám elsőként végig nem olvassa és magamban fohászkodom, hogy a fejemben lévő káoszból valami más emberek nyelvén is értelmezhetőt hoztam ki. Azok, akik nem vártak még bírálatot a műveikre, amikbe a szívüket-lelküket beletették, sosem érkezik át ezt a fajta kételyt. Hiába a dicséret, az elismerő mosoly és a számokban is megmutatkozó áhítattal fűtött olvasótábor, nem lehetsz elég biztos magadban, vagy a tehetségedben. A művészek erre vannak kárhoztatva. Varázslók, akiket nem lehet elvarázsolni. Mindenből és mindenkiből harapnak egy keveset, amivel táplálják az alkotásukat ― a befogadó csodát lát benne, de a művész számára akkor is csak egy megrágott, majd kiköpött lehetett-volna-jobb-is marad.

Veszek egy mély levegőt. A bizonytalanságot jobb csírájában kiirtani, mielőtt elburjánzik, túlnő rajtad és megfojt az indáival.

― Remélem védekeztek, mert környezetszennyezésnek számít, ha egy ilyen kedves ember, mint te, szaporodik. ― Összehúzom a szemeimet, hogy a kihangsúlyozott jelző gúnyossága egyértelmű legyen számára.

― Miért nem követsz minket, hogy megtudd?

― Kösz nem. Különben is, kettőnk közül te vagy a zaklató.

― Ha-ha, fogd be, mielőtt az oldaladba fúrom a tollamat.

― Tedd azt, ha jónak látod, csak nyugodj meg, nehogy inzulint kelljen pumpálnod, aminek véletlenül lába kélt.

Nyitott ajkakkal, elkerekedett szemekkel állja pillantásomat. Gondolom magában mérlegeli az esélyeit. Jól teszi, hiába csak vicceltem. Sosem kockáztatnám mások egészségi állapotát, legyenek akármekkora gyíkarcok is, de őszintén szólva, jól esett látni a gyíkvezér kétségbeesett arckifejezését.

― Valami gond van, kisasszonyok?

Mr. Everton hangjára egyszerre fordítjuk el a fejünket. Az asztalra támaszkodva vizslat minket, a tanári álarca megreped a szeme vonalában és aggodalom szivárog ki rajta, amit egyértelműen Jessica felé irányít. Te jó ég, ezek nem csak dugnak... Szerelmesek!

― Minden oké ― bólint Jessica.

Néhány másodpercig még tartják a szemkontaktust, aztán a férfi nagy levegőt vesz, és elkezdi az órát.

― Örülök, hogy látom Önöket. Az arcukra kiül a tudásvágy, ami még a Napnál is fényesebben ragyogja be a termet.

Ha lehagyta volna a "tudás" előtagot, úgyis helytálló lenne a kifejezés.

― Tudják miért szeretem annyira az E épületet? ― szokásához híven költői kérdéssel nyit, majd belekezd a csengőtől csengőig tartó fel-alá járkálásba. Kering, mint gólyafos a levegőben. ― A tájolása miatt mindig az időjárás legjavából részesülök. Most is, amikor a parkot nem terítik be plédeken ücsörgő egyetemisták, élvezem azt a minimális napsütést, ami akár az erotikát is szimbolizálhatná. Ha kiolvasták már a Távoli dobás című könyvet, bizonyára tudják miről beszélek. Adott egy izgalmas cselekményszálra felfűzött, szívbemarkoló történet a szerelemről. A szerelem szerves része ugyebár az intimitás. Ebben a történetben viszont az erotika a háttérbe szorul, pont, ahogy ezen a novemberi napon a tejútrendszer égő csillaga is teszi: néha-néha bukkan csak elő a háttérből, hogy felmelegítsen, de ne izzasszon meg. Ez az egyensúly, hölgyeim és uraim, a mai óra tanulsága. Hogyan kerülhetjük el a nyílt-téren-olvashatatlanul-kínos kategóriát? Hát úgy, hogy megírunk egy már önmagában is komplett művet, amire csak dekorációként aggatjuk rá az erotikus jeleneteket, így a hangsúly a történeten marad és nem az arcpirító epizódokra terelődik, ahogy azt a példát a Blissful masquerade statuálja. Utóbbiban ugyanis a szex kerül reflektorfénybe, ezért a testiségen kívül nem áll másból, mint az író bizonygatásából a Kámaszutra ismerésében száznegyvenegy oldalon át.

Ennyi erővel egy pornófilm forgatókönyvét is a kezünkbe nyomhatta volna... Kár, hogy Mr. Everton hitelessége ingatag lábakon áll, tekintve, hogy a valóban eltúlzott mennyiségű szex mellett azért ― elhanyagolható mennyiségben ugyan, de ―, boncolgat pszichológiai kérdéseket is a fordított hárem sztori.

― Most, hogy ismertettem a műfaj végleteit, azt a feladatot adom Önöknek, hogy írjanak egy novellát, szonettet, haikut... Szívük joga, a három műnem melyikében alkotnak, a lényeg, hogy ezt romantikus-erotikus stílusban tegyék. A határidőt és egyéb részleteket egy köremialben küldöm ki még a mai nap folyamán. Köszönöm a figyelmet!

Sutyorgások közepette a hallgatók párokba verődnek, fél lábbal már a folyosón vannak, amikor én még a jegyzettömbömet igyekszem a vászontáskámba süllyeszteni, több-kevesebb sikerrel.

A francba, ezek a féltégla klasszikusok már fegyvernek minősülnek! ― morgom magamban, a francia irodalom kötelező olvasmányom, A nyomorultak helyét keresve.

― Miss Woods, egy szóra! - Épp azon vagyok, hogy észrevétlenül kisurranjak az ajtón hömpölygő tömeg lemaradt utánfutójaként, amikor Mr. Everton megállít. Hangja visszhangzik a maradéktalanul kiürült terem csendjében.

Lehunyt szemekkel fordulok sarkon, lélekben felkészülve a védelmező pasi szövegre.

― Igen, tanár úr? ― kérdezem negédes, a-kurva-anyád-mosollyal.

― Úgy láttam, volt ideje Jess-szel beszélgetnie az órámon. Ebből arra következtetek, hogy a könyökén jön ki a tananyag, így hát a maga házi feladata nem merülhet ki egyetlen írásban, még a végén unatkozna. Azt akarom, hogy a téma veséjébe lásson, közelítse meg több aspektusból, legyen az zene, szobrászat, ahogy tetszik. A szabott határidő végén egy installációt várok el magától, ami megmutatja az erotika művészi sokszínűségét. Sok sikert a feladathoz, Miss!

Erotikus installációt szeretne? Meglesz! Még szerencse, hogy van egy művésztársam, aki bármikor hajlandó kölcsönadni a golyóit, ha szükségem van rájuk.

XANDER HALE
―――――――――――

Azt mondják, az ellentétek vonzzák egymást. Meglehet. Gabalyodtam kalandokba olyan nőkkel, akikkel nem is különbözetettünk volna jobban, mégis tapadtunk egymásra, mint a mágnes. Izgató érzés, de hamar csonkig ég a heves tűzzel lobbant gyertya lángja. Az a perzselő tűz viszont semmihez sem fogható, amikor a hasonló hasonlót vonzz. Teljesen felvillanyoz, a lábad ujjától kezdve a fejed búbjáig elektromos szikrák pattognak ide-oda, rövidzárlatot okozva az agyban s a szívben egyaránt. Az én áramforrásom Arabella. Kihozza belőlem azt az énemet, akiről azt sem tudtam, hogy bennem lakozik. Azt az énemet, aki félmeztelenre vetkőzik egy videóhívás közben, hogy gyötörje mindkettőjüket, amiért nem érhetnek egymáshoz, bármennyire is vágyakoznak. Belefeledkeztem a tekintetébe, ami a bőrömet mikroszkóp alá vette és pólusról pólusra magába szívta. A csókolnivaló nyakán időztem, ami folyamatosan megrándult, olyan nagyokat nyelt a félmeztelen látványomtól. Még a hívás bontását követő percekben is az elakadt lélegzetétől zavart hebegése visszahangzik a fülemben. Muszáj valamit kezdenem a cipzáromnak feszülő dudorral.

A zuhanyból tóduló jeges vízsugarak éles fájdalmat okoznak, ahogy a bőrömre verődnek. Ezúttal azonban nem anyagi probléma áll a hideg zuhany hátterében ― sokkal inkább a múzsám, aki minden átkozott festményemről visszanéz rám, az összes dalszövegemben szirénként kísért engem. Lángra lobbantja a szerveimet, a vérem forró lávaként árad szét a testemben, valahányszor rá gondolok. A merevedésemen is csak úgy bírok enyhíteni, hogy azon fantáziálok, az ámulattól eltátott ajkai közt hazatalálna a férfiasságom, amin éppen fel-le járatom a kezemet. A csempének döntöm a fejemet, egyre közelebb érek a csúcshoz, mert az arca kéjes ködbe fakul, és már nem látom a vágyálmomként megelevenedő vászonnak döntött festékes testén kalandozó kezeimet. Arabella nevét nyögöm, amikor beteljesedik a gyönyör. Néhány másodpercig még szaggatottan veszem a levegőt, aztán elzárom a csapot. A gondolataim leülepednek, akárcsak a helyiségben összegyűlt minimális pára. Újra az a romhalmaz vagyok, akit a mostohaanyám kreált belőlem: a szerethetetlen teher, aki nem elég érdemes egy ilyen tiszta szívű lányra, csupán annyi marad neki, hogy gondolatban vele lehet.