XANDER HALE
―――――――――――

A remény rabjai zseniális film. Ezt akkor is elismerném, ha nem Morgan Freeman narrálná az életemet. De most azt kívánom, bár ne láttam volna. Akkor nem kellene küzdenem a csalódottsággal, amikor leforráz a múzsám meghitt romantikus jelenete, amit nem velem oszt meg. Bizony, egy másik férfi tölti ki a személyes terét, aki ― bármennyire is fájdalmas bevallanom ―, tökéletes. Aranyszőke hajához, Michelangelo részletgazdag precízségével formázott hibátlan arcához, márkás öltözetéből adódó tehetőségéhez és a belőle áradó magabiztossághoz sosem érhetnék fel. Ő elég, sőt, még több is annál; képes kiérdemelni a lányt, aki leköti minden gondolatomat nappal s álmaimat éjszaka. Olyan, aki én sosem lehetek, bármennyire is vágyom rá.

― Xander, ez... Ez nem az, aminek látszik. ― Haját füle mögé tűri. A tincs alját úgy tekergeti ujja körül, mint ahogy a búgócsiga forog.

Nem tartozol magyarázattal. Azt csinálsz az otthonodban, amit és akivel csak szeretnéd, nyilván amíg nem törvénysértő, mint mondjuk az én felbukkanásom, bár elhiheted, hogy nem állt szándékomban a magánlaksértés vagy hasonló, csak tárva-nyitva volt az ajtó, én meg azt hittem, betörtek, megtámadtak és elvisznek a szervkereskedők, ezért gondoltam közbelépek, de szemlátomást nem támadtak meg, már amennyiben beleegyeztél ebbe az egészbe, ami feltételezhetően megtörtént, elvégre melyik nő tudna ellenállni egy olyan főnyereménynek, aki Starbucks-os pohárral megy a Kávézugi-ba... ― Ahelyett, hogy ilyen nyomorúságosan kifakadtam volna, csomóval a nyelvemen maradtam mozdulatlan. Próbáltam olvasni a mimikájából és a feszült testtartásából megfejteni miért magyarázkodik nekem; egy idegennek. Már megint az a fránya remény meg a rabja(i).

Szedd már össze magad, a kurva életbe! ― térít észhez fejben a vállamnál megragadva Freeman.

― Nincs itt semmi keresnivalóm, szóval nem is zavarok tovább. Jó éjt! ― nyögöm ki végül, a tarkómat vakarva. Sarkon fordulok, megrázom a fejemet, majd vesztesen kullogok a negyedik emeleti lakásból, megint annak a tízéves gyermeknek érezve magamat, aki rajtakapta az apját az új anyjával a gyászmise utáni héten.

― Kérlek várj! ― A lépcsőházban visszhangzik egy elfúló kiáltás. Fagyos szívem jegét korcsolyaként szabdalják a szavai. A szavai, amelyekben annyi érzés van, hogy el is hinném, fontos neki, milyen benyomást kelt bennem, de még azt is, hogy a Föld lapos.

Megtorpanok a márvány lépcsőn, kezemet a kovácsoltvas korlát fa peremére fonom, mielőtt felnéznék. Múzsa lassan lépked, bátortalanul kapaszkodik a falba, úgy tűnik nem bír megállni a lábán. Egy fokkal fölöttem áll meg, frufrus homlokára ― Nem tudom mi vezérelte a fodrászkodást, de kétségtelenül jól áll neki. ―, tapasztva a kezét, mintha a támasztás nélkül leesne a nyakáról. Tekintete zavaros, vérágas szemeiben tükröződik a részegség múló szikrája. Fenomenális!

― Mit keresel itt?

― "Dolgozni" jöttem ― mutatom fel a levertségtől izzadt tenyeremben szorongatott origami virágcsokrot. ― Ihletgyűjtés egy japánkertben. A könyvedhez.

― Persze, a könyvemhez, aminek semmi köze a japán kultúrához... Most akkor kinek is kell finomítani a randira hívási készségein? ― vonogatja szemöldökét.

― Hát nem a szőke srácnak, ahogy láttam.

― Ez övön aluli volt ― fujtat dacosan, és esküszöm, egy könnycseppet vélek felfedezni őzike tekintetében.

― Bocs ― nyúlok a keze után. Érintésem, mintha áramütésként fejbe ütné, felélénkülve pillant rám, én pedig a pillantásommal igyekszem közvetíteni, hogy az érzés kölcsönös, mert az alacsony töltöttségi százalékon haldokló lelki akkumulátorom felforrósodott a túltöltöttségtől. Megköszörülöm a torkomat, elengedem a kezét, aztán tekintetemet a lépcsőre szegezem, mert képtelen lennék a szemébe hazudni. ― Nézd, semmilyen romantikus hátsó szándékom nincs. Én csak a munka miatt vagyok itt, mert kell a pénz, amihez jelenleg rajtad keresztül vezet az egyetlen út, szóval jó lenne, ha eldöntenéd, hogy kellek - e vagy sem.

A lábam elé meredek, annyira elmélyülten bambulva, hogy lehunyt szemekkel már nem egyetlen, úgy nevezett sajátszürke árnyalatot látok, hanem a lépcső erezetes mintázatát. Csend telepszik ránk. Az apró zajok hangosabbnak hatnak, akár a televízió, vagy a kutyaugatás egy emelettel lejjebb, vagy a lépcsőház nyitott ablaküvegét verő őszi zivatar.

A némaság megtörik, amikor acél hangon intézi szavait.

― Kellesz nekem, Xander Hale.

Ismét a szemébe nézek, de teljesen kifejezéstelenül, mert nem akarom, hogy lássa a sebezhetőséget, amit kivált bennem. Már nyoma sincs a könnycseppnek, ami drágakőként csillogott, sem a részegségnek, vagy a nyitott könyvként olvasható mimikának. A barna szempár sötétebb, mint emlékeztem, rendíthetetlen eltökéltség csillog benne, ami térdre kényszerítené a legtökösebb férfiakat is. Mintha az óráknak tűnő másodpercek alatt egy tér - és időkontinumon átívelő kapun kicserélődött volna, most pedig az alteregójával állnék szemben. Sokkal erősebb.

― Kizárólag szakmailag, csakis professzionális értelemben kellesz nekem, úgyhogy ne vágj nekem ilyen szívtipró grimaszt, mert letörlöm a képdről a Flynn Rider-ábrázatot serpenyővel, vagy anélkül. A macsétámról nem is beszélve!

Pardon?!

― A midről?

― Jesszus, ez ilyen genetikai-hulladék-dolog, vagy van olyan férfi ezen a nyomorult bolygón, aki képes felfogni a lényeget?! ― néz az egekbe széttárt karokkal, teátrálisan sóhajtva; azt hiszem megtaláltam Fiona lelki társát, vagy legalábbis színházi kollégáját. ― Holnap bepótoljuk az "ihletgyűjtést", Xander ― karcol idézőjeleket a levegőbe. ― Gyere értem fél nyolcra, aztán elviszlek reggelizni. Nem tudok üres gyomorral gondolkodni.

Letaglózó a határozottsága, az meg pláne, amilyen gyorsan belefészkelte magát az elhelyezkedéséből adódó hierarchikus pozícióba: fölém tornyosul nyílegyenes gerinccel, felszegett állal. Mégis angyali virgoncság sugárzik belőle, miközben észre sem veszi, hogy elmosolyodik. Ah, ez a nő lesz a halálom.

― Legyen úgy, ahogy az úrnő óhatja. Holnap találkozunk! ― hajolok meg színpadiasan, és széles vigyorral megfordulok, de Múzsa megkocogtatja a vállamat.

― Hódolatom, nem felejtett el valamit?

Nem reménykedek csókban. Nem! Ugyan már, ne bolondozzunk! Olyat én soha nem tennék. Hacsak...

― Világosítson fel, kérem ― incselkedem, egyik szemöldökömet felvonva. Nagy levegőt vesz a mozdulat láttán és megnyalja az alsó ajkát.

― A virágot át szokás adni a hölgynek, nem pedig elhozni mutatóba, aztán eloldalogni vele.

Talán legközelebb.

― Röstellem, kisasszony.

A játékosan bűnbánó szavakat pimasz mosollyal szignózom, miközben kezembe veszem a tenyerét. Lángra lobban a bőrünk minden ponton, ahol érintkezünk, én pedig élvezem a tűz melegét, ezért lomhán adom át neki a csokrot, hogy minden közeli pillanatot kihasználjak. Magamba szívom szokásos cseresznyés illatát, ami csokoládés aromával vegyül. Úgy beleharapnék... Kezdem úgy érezni magamat, mint egy kanos tinédzser, aki nem bírja a nadrágjában tartani, mert mindenkire ráizgul ― beleértve a szomszéd nénit is ―, csak a "mindenki" számomra egyedül Ő és senki más. Muszáj lesz elmennem; levezetni a feszültséget, amit ez a lány okoz.

Elveszek a borostyán szempárban. A lépcsőház lámpája önmagába forduló körként rajzolódik ki, ami mintha hipnotizálni akarna, úgy rezonál minden pislogásakor. Melegen néz rám, akárha folyékony aranyban fürdetne, mert kincsként tekint mindenre, ami szeme ügyébe kerül. Analizálom lelke tükrét. Átfut az agyamon, vajon mi jár az ő fejében, miközben az én illatom lengi körül, eszébe jutok - e, fantáziál - e arról, én mire gondolok a közelében. Meg akarom kérdezni, milyen napja volt, mit evett, mennyit írt, kikkel töltötte az idejét s közben hogy érezte magát, mit olvasott, mennyit nevetett, milyen zenéket hallgatott, fájt - e valamije. De szótlan maradok, mert nem tudom, őt érdekli - e, nekem milyen napom volt. Hát ilyen az emberi szív: mint áldozat a pók hálójában, úgy vergődik a bizonytalanság csapdájában.

― Akkor ― sóhajt nagyot a szemkontaktust megtörve ―, holnap.

― Akkor holnap ― ismétlem el rekedt hangon. Elengedem a kezét.

Amikor elhagyom a lépcsőházat, úgy érzem, mintha kivették volna az egyik vesémet.

.........................

Másnap reggel egyik lábamról a másikra lépkedek. Hátam mögött összefont kezekkel tanulmányozom a Park Avenue 1036 kapucsengőjét. Hüvelykujjamat végighúzom az arany táblába gravírozott Arabella Woods feliraton.

Nagyot dobban a szívem, amint a boltíves mennyezetig érő kapualj réz kilincse lenyomódik és a nehéz ajtó mögött egy ismerős ― másnaposságtól eltorzult ―, arc köszönt.

― Arabella ― ízlelgetem a nevét, ami úgy forog a számban, mintha nyelvem táncparkettjére lett volna teremtve. ― Jó reggelt!

― Neked is! ― mosolyog rám derűsen, hangja azonban elárulja, hogy a tíz fokban napszemüveget viselő lány korántsem olyan friss, mint ahogy azt mutatni kívánja.

― "Jobbat, mert jelenleg kettőt látok abból is, amiből még egy is sok", akarod mondani.

― Tessék itt a kapd-beujjam, amit jól meglengetek a szemed előtt, hogy ne kelljen azon töprengened vajon mit akarnék mutatni ― dobbant egyet konyakbarna csizmájának magas sarkával, miközben kétség kívül beint nekem.

― Nem akarom boncolgatni a szavakat, amiknek akkora szakértője vagy, de legjobb tudomásom szerint nekem kellene erre utasítanom téged ― simítok végig a megfeszített középső ujján, mielőtt behajtogatom az öklébe.

― Az én legjobb tudomásom szerint viszont nem vagy felsőbb beosztású személy, hogy bármire is utasíthass. Vagy tévednék? ― közelebb lép, tartva a szemkontaktust. Leheletem látszik a levegőben, mert egy nyögéssel reagálom le, amikor megmarkolja a csomagomat. ― Hol van az egyenruhád, biztos úr? A bilincsed meglehetősen érdekelne.

Nyelek egyet, száraz torkomban visszhangzik az elfojtott vágyakozás. Megigazítom túl szorosnak bizonyuló fekete ingem gallérját. Legalább egy kádnyi szentelt vízben kell fürdenem a fejemben lejátszott jelenetek miatt, ha nem akarom, hogy felgyulladjon a templom, ha elmegyek mellette.

― Jesszus, mióta ki akartam már próbálni ezt! Köszi, Xander, el sem tudod hinni, mennyire kellett ez nekem a könyvhöz ― nevet fel szórakozottan, egy lépést hátrálva.

Zavarodottan bámulok a lépcsőn szökdécselő lány irányába. Legalább most már tisztán látok a ― kicsit sem kölcsönös vonzalmon alapuló ― viszonyunkat illetően. Végülis a remény hal meg utoljára ― bár a tököm tudja miért húzta ilyen sokáig.

― Na mi lesz, szoborként várod, hogy leszarjon egy madár, vagy velem tartasz egy orgazmikus palacsintára?

― Ugye tudod, hogy ez egy nem létező szó? ― eredek utána, visszabillenve a pre-Arabella elmeállapotomba.

― Á-á, téves. Minden szó létezőnek számít attól a pillanattól kezdve, hogy kimondod ― mutat rá. ― Anyám, nem gondoltam volna, hogy valaha kamatoztathatom az egyetlen hasznos dolgot, ami rám ragadt a retorika előadásokon ― mondja inkább magának, mint nekem.

― Legalább ezúttal nem bajlódtál a fülhallgatóval ― morgom az első beszélgetésünkre utalva. Elengedi a füle mellett a megjegyzést és várakozva pillant körbe a fákkal keretezett utcán.

― Merre parkoltál?

― Itt ― paskolom meg a bicikli ülését, amit a lépcsőt keretező korlátnak támasztottam. Izzadt tenyerem nyomot hagy a bőr felületén. Utálom beismerni, de meg akarok felelni neki, ezért szorongva figyelem a reakcióját.

― Te most szórakozol velem?! ― Teljes illúziórombolás. Szuper.

― Szerintem ennyire azért nem szörnyű a helyzet.

― Félreértesz ― helyezi kezét az alkaromra természetes lazasággal. Fogalma sincs, hogy a porhüvelyem minden négyzetcentiméterén egy-egy virág nyílik, ahol csak hozzám ér. ― Halvány lila pillangófingom sincs, hogy titokban a CIA titkos ügynöke vagy, vagy csupán ennyire könnyedén kiismered az embereket, de én köztudottan megveszek a vintage biciklikért.

Tényleg?!

― Tényleg?

― Ühüm! ― bólogat olyan hevesen, hogy félő, leesik a feje. ― Gyűjtöm a rusztikus cuccokat; bögréket, utcatáblákat, növényeket, bútorokat... Lényegében bármi, ami tökéletlenül tökéletes, egyenes utat nyer a szívembe, no meg persze a szobámba ― áradozik csillogó szemekkel, és finomkodó mozdulatokkal megtapogatja a rozoga kormányszerkezetet. Teljes extázisban fordul felém, mint aki menten kiugrik a bőréből. ― Indulhatunk végre?

― Lassan a testtel, angyalom, még a végén leviszi a lendületed a hajat a fejemről.

A hajam végül a helyén marad, habár nem az év legmelegebb napján tekerem a biciklit a süvítő szél által irányzott ösvényen. Arabella a hátamra borulva terít be, mint egy bolyhos sál, kezei derekamat ölelve kapaszkodnak az instabil szerkezeten, mégis életteli nevetését hallom a kabátom anyagának ütközni, majd visszhangként tovaterjedni a szöveteimben. Arabella olyan, mint a forró mentatea; testestül-lelkestül átmelegít, ugyanakkor hűvös útóízzel felfrissít. Fiona imádná.

Nincs szükség előzetes egyeztetésre, tudjuk, hogy csakis egy helyre mehetünk. A fejünk felett megszólaló csengő olyan hatással van rám, mint a gonghang, ettől pedig rögtön elengedem magam. Az egész mellkasomat kitölti a kávé és fahéj egyvelege. Nyikorog lépteink alatt a padló, ahogy egyre közeledünk a szokásos helyünkhöz. A két egymás melletti asztalnál megállunk, váltunk egy futó pillantást, hogy meggyőzzük a másikat, miért az ő helye a jobb.

― Kő, papír, olló?

― Háromra ― fogadja el a kihívást résnyire szűkített szemekkel.

Ökölbe szorított kezemet kétszer megrázom, majd kipattintom két ujjamat. Arabella dühösen dobbant lábával, amikor "elvágom a papírját".

― Ez csak a bemelegítés volt, nem számít igazi körnek.

― Aha, meg a nénikédet!

― Visszavágót követelek.

― Pont így beszélnek a vesztesek.

― Szarjál sünt, nem érdekel ― ingatja a fejét dacosan, és lehuppan a szokásos helyére. Még véletlenül sem adná be a derekát...

Szemeimet forgatva ülök le mellé, az én székemre. Úgy nézhetünk ki, mint két gyermek a homokozóban, akik notóriusan elkobozzák egymás lapátját, de egyikük sem tudja, melyikük tette először. Óvatos pillantással végigmérem a kabátjából kibújó lányt. A farmerba tűrt pólója megmosolyogtat a dőlt betűs ― "Ez egy gyilkos bőre, Bella" ― idézet alatti jelenettel, amin a csillámló testű Robert Pattinson-ban a Kristen Stewart fejére szerkesztett Arabella gyönyörködik.

― Tetszik a pólód.

― Nekem meg a vezetékneved. Cserélünk?

― Ezt inkább hagyd itt, asszony ― tolom fel az orrnyergére csúszott napszemüveget. ― Akkora táskák vannak a szemeid alatt, hogy Pablo Escobar összes kokainja elférne bennünk. A pénzével együtt.

― Nem való nekem a korán kelés. Rendesen megijedtem magamtól, amikor ma hajnalban tükörbe néztem.

― Persze, a korán kelés a tettes, véletlenül sem az alkohol.

― Lehet, hogy megittam egy pohár bort...

―... litert ― helyesbítek a szavába vágva.

― A nagyobb problémát viszont a hajnali négyes hajfestés okozta. Vaughan barátnőm azzal ébresztett, hogy álmában felfalta egy zombi, akinek csak a vörösök voltak ínyére, ezért sürgősen "meg kellett mentenem az életét", nehogy levadásszák "a bombasztikus seggét" ― idézi a barátnőjét a levegőbe karcolva két begörbített ujjával. ― Úgyhogy kiásott az én pihe puha ágyamból és pizsamában elrángatott szőke hajfestékért az első éjjelnappaliig. Abban a pillanatban imádkoztam egy apokalipszisért, különösképp egy egyáltalán nem bombasztikus seggű, barna hajú csajra vadászó zombiért.

― Segítene az önérzeteden, ha azt mondanám, hogy bombasztikus a segged?

― Nem igazán.

― Az jó, mert nem szokásom hazudni.

― Töcsmög!

― Bombaszikus seggű töcsmög ― egészítem ki a levegőbe tartva a mutatóujjamat.

― Legalább ebben egyetértünk.

Az itallapba temetett arcomon fülig érő mosoly gusztustalankodik, az ereimben pedig szikrázva folyik a vér. Már érik a dalszöveg a fejemben.

― Na és mit iszik a bombasztikus seggű uraság?

― Lángoló fekete erdőt ― válaszol helyettem az asztalunkhoz lépő pincérnő.

Fekete haja szoros kontyba fogva áll vigyázzban feje tetején, bőre ázsiai genetikájából adódóan hibátlanul sima. Szégyenlősen mosolyog rám, a hóna alá szorított tálca ívén járatva mutatóujját. Ez a mozdulatsor juttatja eszembe, hogy már többször is láttam itt, a Kávézugiban, leginkább a pult mögül szép napot kívánva minden vendégnek.

― Igen, pontosan.

― Sejtettem, mindig meggyes forrócsokit rendel. Mellesleg kitűnő választás, nekem is az a kedvencem.

― Nem vagyok ám olyan öreg. Tudom, az ordas farkas szakáll megtévesztő lehet, de tegeződhetünk nyugodtan ― ajánlom fel, mire szemérmesen kuncog.

― Tényleg sajnálom, hogy meg kell szakítanom a regénybeillően romantikus évődést, de ha nem ehetek valamit öt percen belül, akkor ez a fószer lesz a reggelim. Ez esetben nehézkesen halmoznátok el a világot a nyálasan tökéletes porontyaitokkal, szóval mindannyian jobban járunk, ha végre én is rendelhetek valamit ― szól közbe Arabella, habzó száját elfedni hivatott negédes mosollyal. Ha nem látnám kipirult orcáit, szaggatott levegővételtől táguló orrlyukait, akkor is érezném a rosszallását. Csak nem féltékeny valaki?!

― Ó, elnézést ― szabadkozik a névtáblája szerint Diana, kapkodás közepette előkerítve a jegyzettömbjét és egy tollat. ― Mit hozhatok Önnek?

― Egy falat Kanadát és egy kapucsínót szeretnék kérni.

― Rendben, máris hozom.

Amikor Diana hallótávolságon kívülre kerül, Arabella felnyitja a laptopját. Hangosan püföli a billentyűzetet, bokszzsákként lóg előtte, amin minden begépelt szó egy bevitt ütésnek számít. Most kezd értelmet nyerni az én szerepem a történetben. Számára az írás a terápia, még inkább függőség, és bármit megtesz egy újabb adag ihletért, elvégre a cél szentesíti az eszközt ― ami jelen esetben én vagyok.

Diana megérkezik a rendelésekkel, amiket széles mosollyal szervíroz. Viszonzom a gesztust és megköszönöm a kedvességét, mire Arabella csak szemforgatva morog.

― Óvatosan, be ne gyulladjon tőle az az ordas farkas szakállad ― jegyzi meg, amikor kezembe veszem a csészét.

Akkora lendülettel löki a tányér szélére a tört kekszbe forgatott fagylaltgömböt, mintha léghokizna. Agresszívan bökdösi villájára a juharszirupban úszó palacsintát, tekintetét a képernyőhöz ragasztva.

― Mit ártott neked az a szerencsétlen palacsinta?

― Úgy ötezer kalórián és potenciális diabéteszen kívül semmit.

― Legalább finom? ― puhatolózom, kanalamat észrevétlenül az édesség felé közelítve, egy potya falatban reménykedve.

― Ha lopni próbálsz a tányéromról, lecsapom a kezedet egy macsétával.

Á, az az ominózus macséta...

― Egyszer meséld már el mi ez a macsétaőrület nálad.

― Ha jó társalkodónőm leszel, havi bónuszként megkapod az egetrengetően különös sztorit, ígérem.

― Escort fiú, akarod mondani.

― Azt akarod, hogy ismét megragadjam a golyóidat, Xander? ― Igen! ― Ne mondd meg, mit akarok mondani, vagy mit nem, és hagyj dolgozni, az istenért!

― Akkor hagyd, hadd segítsek ― támaszkodok a térdeimre. Nyakamat nyújtogatva igyekszem meglesni, hol tart a kéziratban.

― Nem tudsz, hacsak nincs egy szövegkohéziós szérumod, amit belekeverhetnék a kávémba.

― Azzal sajnos nem szolgálhatok, de van két szép fülem, amivel meghallgathatom a problémáidat.

― Jó, legyen. Ez a Word dokumentum egyre inkább egy logikai szitává válik, de nem azért, mert bővelkedne halmazábrákkal, szimplán tele van hibával a kronológiai sorrend, a cselekményben éktelenkedő lyukakról nem is beszélve. Csupa jól megírt, de kurvára összefüggéstelen mondat az egész könyv, amit minden kiadó röhögve lök a kukába. Az írás helyett inkább a javításra kellene koncentrálnom, de félek, hogy az egészet kitörölném a francba korrekció helyett, amit azt sem tudom, hol kezdhetnék.

― Először is, ezt a kávét semmi esetre sem ihatod meg, máskülönben elborult elmével kézirat helyett macsétával való fenyegetőzés lesz. Másodszor pedig, a lék miatt süllyed a hajó, nem szépséghibából adódóan, szóval kezdd az üres járatok kitöltésével. Haladj lyukról lyukra, mint a szovjet megszállók!

― Ez csúnya volt.

― De történelmileg helytálló.

Fifi nem mellesleg büszkélkedne a hasonlatom miatt.

― Nem számít, csak ne mondd többet, kérlek.

― Csak üljek mozdulatlanul, mintha a szavaiddal portrét festenél rólam?

― Kezdetnek nem rossz.

━━━━━━━ ♛˖࣪ ☽˚♚ ָ࣪ ━━━━━━━

MORGAN FREEMAN
―――――――――――

Xander el akarta mondani, hogy mennyire sajnálja a flörtért elejtett hazugságát, mert igenis páratlannak tartja a lány hátsó fertályát. Be akarta vallani, hogy közel sem annyira pozitív kép él magáról a fejében, mint amennyire magabiztosnak tűnik: neki is vannak kétségei, titkon dédelgetett vágyai. Múzsájának akarta nevezni Őt, ahogy azt a négy fal között is teszi. Mesélni akart neki a dalszövegről, amit elültetett a fejében, az ihletről, amit nevelget a fejében minden mosolyával ― arról, hogy ő is szakmailag termékenyebbnek érzi magát általa.

Semmire sem vágyott jobban, mint arra, hogy megszólaljon. Mégis némán ült egy helyben, levegőt is csak fegyelmezetten szippogatva. Mert beáldozta az érdekeit, félretette a vágyait, falakat emelt az érzelmei köré, nehogy megint megbántsák ― akárcsak Arabella, akivel kiegészítik egymást, mint a mogyoróvaj és a lekvár, a hózentróger és a fehér ing, mint a művész és az ő múzsája.

Arabella el akarta mondani, hogy mennyire sajnálja a flörtért fenntartott Grace Knight-álcáját, mert a fiú közelében igenis képes levetkőzni a gátlásait. Be akarta vallani, hogy sosem volt elégedett magával az ingázó súlya miatt, ezért szörnyen érzékenyen érik a testére tett megjegyzések ― akkor is, ha biztosan tudja, rossz szándéknak nyoma sem volt a szavak mögött. Művész úrnak akarta nevezni Őt, ami őt annyira beindítja. Mesélni akart neki a könyvről, amin éppen dolgozik, a szereplőről, akit róla mintázott ― arról, hogy megint a testében érzi magát, amióta találkoztak.

Semmire sem vágyott jobban, mint arra, hogy megszólaljon. Mégis némán görnyedt a laptop felett, helyenként a Sugababes-től a Push The Button-t dúdolva. Mert háttérbe szorította önmagát, hogy hagyjon mást érvényesülni, mint ahogy azt mindig teszi, ezenfelül félretette az akaratát, nehogy sok legyen a szeretete és figyelme ― ami nem adatott meg neki a megérdemelt mértékben.