ARABELLA WOODS
―――――――――――

― Ezra Malik vagyok, a Wildflower Publishing szerkesztője, nem egy kicseszett CIA ügynök, úgyhogy nem, Arabella, nem fogok utánanézni semmilyen Alexander Hale nevű pasasnak, aki még jobban elvonhatja a figyelmedet az írásról.

― Épp ellenkezőleg. A regényemnek pont erre a fickóra van szüksége.

― A regényed mióta szinonímája a vaginádnak? ― kérdezi, mire elkerekednek a szemeim. Ide valami erősebb kell.

Vaughan nyelvével csettintve csap a kezemre, amikor egy újabb szezámmagos ropiért nyúlok, mire a fülemhez tartott telefonra mutatok. Ha nem vehetek magamhoz némi ― fél tepsi ― ropogtatnivalót, nem leszek képes tovább hallgatni rámjött-az-atyáskodhatnék-Ezrát.

― Nézd, Bella! ― Egy pillanatra elhallgat. Látom magam előtt, hogy az ezer dolláros antik asztalán glédában álló kéziratokon könyököl, és a halántékát dörzsölve igyekszik jobb belátásra bírni. ― Én lennék a legboldogabb, ha ez a Xander ügy vezetne valahova, mert felváltva potyoghatnának az égből Grace Knight-könyvek és mini Arabellák, de a szerelem teljes munkaidős állás, ami neked már van. A regényedre visszatérve... Nem akarlak zaklatni, de a vezetőségtől már megint a fejemre szóltak a határidő miatt. És az eladott példányszámokat is növelnünk kell, mert az elém tolt statisztikák alapján lassú hanyatlásnak indultunk. Arra kértek, hogy próbáljunk meg egy új imázst kreálni, ami kelendőbb. A hétvégén L.A.-ben leszek, körbeszaglászok az együttműködések terén, aztán legkésőbb szerdáig jelentkezem.

― Tedd már le! ― tátogja a barátnőm.

Minden joga megvan a homlokráncolásra, hiszen a görög tematikájú péntek esténket megzavarta a rutinszerűvé vált cseszegetés a kézirat állapota miatt. Rajtunk kívül még két másik lány tart velünk a kótyagos ABBA karaokeval egybekötött Mamma Mia!-maratonra. Kétségbeesett próbálkozás a focimuff-beavatásra? De még mennyire! Ki akarok bújni alóla? Csak miután elfogyott Vaughan főztje.

― Figyelj, Ezra, most le kell tennem, de később még visszatérünk a Xander ügyre.

― A kéziratra térj inkább vissza. Hallottál bármit is abból, amivel az utóbbi öt percben koptattam a számat?!

― Puszi! ― eresztek meg egy mosolyt, míg bontom a hívást.

― Na végre! ― sziszegi Vaughan, olyan lendülettel a kezembe nyomva az ouzo-val teli kupicát, hogy az végigfolyik az ujjaimon. ― Igyunk arra, hogy Ezrát ma valaki lefeji, akkor talán végre lenyugszik, szóval több marad nekem belőled.

― Ámen! ― koccintom a kis poharat az övének, aztán felhajtom a torkomat égető italt.

― Na, kínáljuk meg a többieket is, mielőtt elpusztítod az összes kaját.

Egy kacsintás kíséretében bekapom a fogpiszkálóra szúrt feták egyikét, miközben leugrom a bárszékről, hogy segítsek átvinni a fa vágódeszkán felsorzakoztatott nasikat a nappaliban várakozóknak.

.........................

Nem férek a bőrömbe az izgatottságtól szikrázó sejtjeimtől. Egész héten a szombatra vártam. Pontosabban arra, hogy a Kávézugiban Alexander Hale a megszokott asztalánál forgassa a ceruzáját. Amikor megpillantom a füzet fölött görnyedő alakot, a méhek zümmögni kezdenek a mellkasomban.

― Kellesz nekem ― támaszkodom az asztala túlsó végére, a percekig tartó vacilálást követően a megszólítás módját illetően.

Ignorál. Nagyszerű.

Már éppen elsüllyednék szégyenemben, amikor felnéz. Szemei rabul ejtenek, a környezet zaja egytől-egyig elnémul, csak a zakatoló szívem visszhangzik a kettőnk pillanatának csendjében.

― Miben segíthetek? ― kérdezi borostáját vakarva.

― Munkaügyben ― felelem némi habozást követően. Megzavart ugyanis, hogy mégsem vagyunk kölcsönösen hatással egymásra, hiszen rám se bagózott.

― A megtévesztő fizikumom ellenére nem vagyok sírásó, és egyhamar nem is tervezek azzá válni.

Hát ez csodás, tehát nagyapa elmesélte a megismerkedés történetét. Xander-Arabella 1-0. Amellett, hogy képtelen vagyok veszíteni, már a gondolata is elborzaszt, így kedvem támad felképelni ezt a majmot.

― Ott tartottam, hogy elkerülhetetlenül a segítségedre szorulok.

― Igen, ezt már tisztáztuk, azt viszont még mindig nem mondtad, hogy pontosan mi is lenne a feladatom.

― Hát igen. Valójában az a helyzet, hogy ezt én sem tudom ― vallom be az ujjaimat tördelve. Ahogy felvonja az egyik szemöldökét, kezeimet védekező mechanizmusként karba fonom. ― Nézd, a szerkesztőm állandóan a fejemre olvas, mert a kiadóval kötött szerződésem apróbetűs részében határidőt szabtak a következő könyvem megjelenésére, ami nagyon hamar eljön, én meg még az istenverte főszereplő srác nevét illetően is döntésképtelen vagyok, ráadásul a szomorú valóság az, hogy egy betűt sem írtam az új regényhez... egészen vasárnap estig. Nem tudom, te emlékszel - e még rá egyáltalán, de aznap találkoztunk Cliffland-ben, a tökfesztiválon... Tulajdonképpen azóta száznyolcvan fokos fordulatot vettem és ezerrel pörgök, vagyis írok. ― A hadarást követően olyan mély levegőt veszek, hogy a copfba rendezett tincseim közül néhány meglibben. ― Na mindegy, a lényeg, hogy szükségem lenne a társaságodra, mert szeretném mihamarabb leadni a kéziratot.

― A randira hívási készségeiden akad még mit fejleszteni.

― Ez nem randi! ― Fortyogok az értetlenségétől, mire ő elmosolyodik. A sunyi képéről üvölt, mit is gondol valójában: "Hitegesd csak magad, ha attól jobban érzed magad..." ― Fogd fel úgy, mint egy álláslehetőséget!

― És ebből én hogyan profitálok?

― Anyagilag, végül is álláslehetőség. Plusz egy íróval lóghatsz, ami elég király dolog, gondolom.

― Mindent összefoglalva: arra kérsz, hogy legyek az escort fiúd ― vonogatja szemöldökét gúnyos mosollyal. Igyekszik komoly képet vágni, bár kemény erőfeszítést igényel, nehogy kibukjon belőle a nevetés. Nagyszerű, most biztos szánalmasnak tart.

― Tudod mit?! Felejtsük el ― rázom meg a fejemet lemondóan, lesütve szempilláimat. Elfordulok az asztaltól és olyan sebesen iszkolok a pulthoz, hogy szinte porzik a talaj a lábam alatt.

Legalább megpróbáltam. A kezdeményezést kórosan kerülő szociális képességeimet tekintve, ezt komoly előrelépésnek könyvelem el. Azt azonban korántsem, hogy Xander úgy követ, mint egy hűséges kutya, mert minél tovább álldogál mellettem, annál inkább éget a szégyen, amiért visszautasított. Egy örökkévalóságnak tűnik, amíg elkészül a fahéjas kapucsínóm, ezért türelmetlenül tipródok egy száznyolcvanöt centis rejtély árnyékában. Fejmozgatás nélkül oldalazom felé a tekintetemet, de éhes pillantásával találkozom össze, ami úgy méreget, mintha egy neki formázott szobor lennék.

― Tegyük fel, hogy elfogadom a roppantmód különleges állásajánlatodat, hogy társalkodónődül akarsz fogadni. Kinek címezhetem a panaszleveleimet? Márha elégedetlen leszek a munkáltatómmal.

― Mrs. Robinson-nak a Park Ave 1036-ba ― vetem oda neki dühvel.

Megperdülök tengelyem körül, angolosan távozom az elviteles poharamat dédelgetve, Xander azonban pechemre laza kocogással beéri a Hitleri határozottsággal hajtott menetelésemet.

― Most őszintén, ha nem tudom, mi a neved, hogyan átkozhatlak egy refrénben?

― A "fordított háremes csaj" szerintem elég rocksztáros. ―
Felmutatott középső ujjammal búcsúzom. ― Művész vagy, nem? Használd a fantáziádat, Alexander Hale!

━━━━━━━ ☾ ˖࣪ ♡ ˚❅ ָ࣪  ━━━━━━━

XANDER HALE
―――――――――――

Az a baj velem, hogy nincs szükségem pszichológusra.
Na jó, ez így nem teljesen helytálló.
Az a baj velem, hogy szakképzettség nélkül diagnosztizálom magam és próbálom megtalálni a problémáim gyökerét azért, hogy ne kelljen egy pszichológusnak adományoznom a vajmi kevés fizetésemet ― na, így már sokkal valósághűbb.

Nem-dr. Xander Hale hipotézise a következő: a szőnyeg alá söpört érzelmektől fagyos szívét borító jég megrepedni látszik valahányszor bárki tisztelettel és figyelemmel bánik vele, vagy egyáltalán emberszámba veszi. Nos, ez rohadt lehangolónak hangzik, tudom, ennek ellenére mindent érzek csak letargiát nem, amikor az ujjaim közt morzsolom a simogatástól elnyűtt cetlit, amelynek minden szavát kívülről fújom. Számtalanszor kezeim között forgattam a papírt az elmúlt öt napban, mégis minden alkalommal meleg napfényként kerít hatalmába túlgondolással és fals reményt keltő, belemagyarázott mögöttes tartalommal kiegészülve. Úgy hiszem rendíthetetlen vagyok, aztán az egészet messze fújja a szél azt visszhangozva, hogy mindez csak egy plátói vágyálom. A plátói vágyálom, aki megkoronázta a tündéruralkodó-választás nyerteseit ahelyett, hogy saját magára tette volna fel a virágból font koronát. Hiszen ő egy királynő, akinek én csupán alattvalója lehetek, nem királya.

― Hahó, Föld hívja Xandert! ― csettint szemeim előtt a húgom. ― Ma bambább vagy, mint V. Ferdinánd, aki történetesen vízfejű volt.

Bűntudat mardos, amiért péntek este nem Fiona van a figyelmem középpontjában, mert a hét többi napján nem találkozunk.

― Bocsi, Fifi ― pöckölöm meg pisze orrát, mire visszaül a helyére. ― Mit szólnál egy sütihez kárpótlásul?

― Nem kérek a szánalom-szénhidrátodból.

― Ne csináld már, Tökmag!

― Sajnálom, Xander Hale, de nem érek rá.

― Nem baj, legalább több marad nekem.

Felállok az asztaltól és a konyhaszekrényem kopár választékából előveszem a lisztet, némi cukrot és a kakaónak csúfolt olcsó, barna port. A hűtőhöz fordulok tojásért, de már érzem a hátamon a zafír szempárt.

― Ácsi, arról nem volt szó, hogy mi sütjük a browniet.

― Mi sütjük?! Á, szóval most már érdekel a "szánalom-szénhidrátom"? ― vékonyítom el hangomat őt imitálva, amit egy gyermekded kacajjal díjaz.

― De még mennyire!

Fiona fejből idézi a receptet, lisztes orcákkal dirigál, koncentrációtól tátott szájjal kavarja a tésztát természetesen könyékig összepiszkolva magát, míg én csendes, ám annál precízebb kuktaként követem az utasításokat. Karácsonyi dalokat éneklünk ― nem törődve azzal, hogy októberben még korai az ünnepi hangulat ―, kijavítom, ha elrontja a szöveget, amit javarészt nagy nehezen tolerál.

Minden testvérpárnak megvan a szeretetnyelve; a miénk a sütés.

― He sees you when you're sleepin'
He knows when you're awake
He knows if you've been bad or good
So be good for goodness sake ― dudorászom a sütőbe helyezvén a tepsit.

― You better watch out, you better not cry
You better not pout, I'm telling you why ― folytatja szólóban a versszakot, majd én is csatlakozom hozzá a következő sorra. ― Santa Claus is comin' to town.

― Ügyesek voltunk ― nyújtom felé tenyereimet egy pacsira.

― Csak a szokásos ― horkant fel, nagyzoló mozdulattal lesöpörve vállát. ― Jégvarázs, amíg megsül? ― bök oldalba derült mosollyal.

― Felőlem rendben van, de csak ha Olaf elmosogat helyettem.

― Folyton csak a kifogások ― forgatja szemeit, aztán elaraszol s kezében egy mesekönyvvel tér vissza.

Óvó tekintetemet rajta tartom, miközben egy széket a konyhaszekrénynek támaszt, hogy könnyebben felmászhasson. Kényelmesen elhelyezkedik törökülésben, térdére támasztja a kötetet és sürgető pillantást vet rám.

― Tessék csak mosogatni, úgysem fogod megúszni a felolvasást, mert tudok ám naaagyon lassan is olvasni.

― Rendben, főnök ― szalutálok játékosan.

A mosogatóban tornyosuló edények felé fordulok, jeges vizet engedek, hogy megnyirbáljam a számlám végösszegét, mert a meleg víz nemcsak a bőrt forrázza le, hanem a pénztárcát is. Fiona mesélését hallgatva foglalom el magamat arra várva, hogy a sütő egy fejezettel később csilingelő hangot hallatva jelezze a brownie szolárium intervallumának végét.

― Ínycsiklandozó illata van.

― Ínycsiklandó ― korrigálom Fifit, aki csorgó nyállal követi a kés vonalát a forró süteményben. Olyan extázisban van, mint amilyen eufórikus hullám bennem rezonál egy hangszerbolt előtt szobrozva.

― Hmm!

― Nem szabad ― hárítom az édesség után nyúló mancsát. ― Hagyd hűlni, vagy megfájdul a pocakod.

― Csak egy kis morzsát ― alkudozik, csillogó szemekkel rimánkodva.

― Egye fene. Tessék ― török le egy kis darabot a legszélső szeletből. ― Ha elrontod a gyomrod...

― Nyugodtan világgá kürtölheted, hogy te megmondtad.

Alaposan beosztja a két falatra való kóstolót, de nem tud ellenállni a feltörő elismerő morgásnak.

― Na, milyen?

― Ínycsiklandozó!

.........................

A szombat olajozott gépezetként indul mihelyst a Kávézugi bejáratánál leparkolom a biciklimet, egy kitérőt követően Fiona otthona felé. Nem pazarlom az időmet az itallap böngészésével, ehelyett rögvest a pult mögött tevékenykedő barista felé oldalazok, aki egy mosollyal köszönt és csak annyit kérdez: "Készíthetem a szokásosat?". Egy rövid visszaigazolás arról, hogy ismernek, számítanak rám, ami olyan jól esik, mint egy talpmasszázs.

Ugyan nem díszíti nevemmel rótt arany emléktábla a négyes asztalt, én mégis sajátomként gondolok rá, miközben letáborozok nála. Gravírozott végű kanállal adagolok magamnak tejszínhabot a forrócsokimra. Ma délelőtt a szokásosnál is kevesebben vannak jelen, ettől egyre inkább otthon érzem magam a kellemes atmoszférában. Nem mellesleg az alkotás is hatékonyabban megy, amikor nem vonja el a fókuszt társalgások nyüzsgő zaja.

A rajztábla négy sarkánál rögzített lapon elfektetve járatom a grafitot és elnagyolt mozdulatokkal vázlatolok. Vonalaim csokra szinte kézzelfogható részletességgel ábrázolja az indusztriális jellegű, steampunk stílusú toronyórát. Távolabbra tartom magamtól a majdnem kész művet, hogy tisztábban láthassak, mert szeretném, ha a megrendelőm tökéletes művet kapna a pénzéért.

― Kellesz nekem!

Kis híján az infarktus kerülget, amikor ezzel a felkiáltással valaki megtámaszkodik az asztal túloldalán. Felismerem a hangot, mégis váratom egy keveset, mielőtt felnéznék rá. Az esetlen magatartása felbátorít a macska-egér játékra. Csak remélni tudom, hogy legalább annyira a hatásom alá került, mint amennyire én függök tőle: idétlen poénokkal és bensőséges történetekkel igyekszem levenni a lábáról.

― A megtévesztő fizikumom ellenére nem vagyok sírásó, és egyhamar nem is tervezek azzá válni ― utalok a Bart által elmesélt történetre. Olyasmi ül ki az arcára, mintha azt mantrázná: "Ne képeld fel, még szükséged van rá!", bizonyára nem ismeri a történetet.

Miközben litániát mesél, azon mélázok, mennyire bájos teremtés is ő. A fülem azonban megakad a varázsige egyik részén: "Nem tudom, te emlékszel - e még rá egyáltalán, de aznap találkoztunk Cliffland-ben, a tökfesztiválon...". A lelkem izzó szénként égeti a mellkasomat, mert legszívesebben kifakadnék: "Emlékszem - e rá? Jesszus, minden egyes szavadaf magamba szívtam, a tőled kapott pulóvert pedig ki sem mostam, mert az anyag ― fakón ugyan, de akkor is ― őrzi az illatodat" , viszont ezt nem merem elárulni neki. Ahogy azt sem, hogy ismeretlen megnyugvás árad szét bennem, amint eljut a tudatomig, hogy kölcsönösen jó hatással vagyunk egymásra ― mármint ami a produktivitást illeti. 

Minden erőfeszítésembe telik, hogy örömömben meg ne csókoljam. Ezért inkább felvértezem magamat magabiztossággal, ami épp oly üres, mint egy lufi.

― Mindent összefoglalva: arra kérsz, hogy legyek az escort fiúd. 

― Tudod mit?! Felejtsük el.

Ezt rendesen elbaltáztad, kölyök! ― szólal meg a fejemben savanyúan Morgan Freeman. ― Egy vadász ne utasítsa el a prédát, ha az ezüst tálcán kínálja magát. Megbántottad szegény lányt, amikor vállalta a sebezhetőségét, hogy segítséget kérjen tőled.

Kösz, hogy emlékeztetsz, de tudom én azt magamtól is ― válaszolok magamban.

Akkor kapard össze magad és hozd helyre!

Félő, több kárt okoznék, mint hasznot.

Ezzel nem vitatkozom.

Ennyi?! Nem motivációs beszédet kellene tartanod ahelyett, hogy hagysz az önsajnálat mocsarában süllyedni?

Én azért vagyok, hogy a fejedre olvassak, ha egy kis seggbe rúgásra van szükséged, nem lelki tréner vagyok.

Ja tudom, "utánam az özönvíz".

Sajnálom.

Megelégelve a belső vívódást, feltápászkodom, az asztal fölé görnyedve írok pár szót a fogyasztásomat tételbe szedő blokkra. A pulthoz lépek, könyökömmel megtámaszkodok rajta, így teljes felső testemmel felé fordulok. A cetlit Rejtélyes Lány kigombolt kabátja zsebébe csúsztatatom, mialatt szemügyre veszem a hidegtől pirosló fülében csillanó arany kiegészítőjét, aztán nem éppen békés arckifejezése koronaékszereként tündöklő íriszeit. Tekintetem szándékosan ― provokatív, nem utolsósorban tapló módon ― a fekete farmerére lógó bézs garbóval fedett mellkasán időzik, hogy zavarba hozzam az alapos feltérképezéssel. Emlékezetembe vésem a lány pozitív auráját, a melegséget, ami átjárja a bordáim börtönébe zárt szívemet, meggyes illatát, mielőtt ismét visszatalálok a dacosan kerekedő szemekhez. Azokhoz a gyönyörű szemekhez, amik bármerre néztek, csak éppen rám nem, mialatt az utcán zajlott szóváltást követően elviharzott. Kirepült a kezeim közül, hiába igyekeztem neki kényelmes kalitkát formálni érdes ujjaimmal. Letaglózva meredek utána, mert hirtelen értelmet nyer számomra az indok, amiért a hurrikánok nőkről kapják a nevüket.