XANDER HALE
―――――――――

Sanda szemöldökkel kémlelem a vásznat. Nem vagyok az az elégedetlen, kákán is csomót kereső típus, de érzem a csontjaimban, hogy ez a festmény nem az igazi. Megállítom az R U mine?-t, mert a koncentrációm minden cseppjére szükségem van. Hibát keresek: végigfutok a háttérben magasodó könyvespolcon, a cseresznyefa asztal erezetén, a morzsákkal tarkított tányéron ― megfelelő. Mégis, amikor a laptop előtt ülő lányra téved a tekintetem, a torkom kiszárad. Valami nem stimmel. Valami hiányzik. Valamitől nem tökéletes.

A valami definíciója azonban sűrűn telepedő köd számomra. A tipródás helyett ezért inkább beletörlöm festékes kezemet az egykoron sárga rongyba és eltakarítok magam után. Miközben az ecseteket egy fa dobozba szórom, egy gyilkoshoz hasonlítom magam ― Na nem azért, mert annyira förtelmes lenne a kép, hogy az felérne a vászon kinyírásával. Valójában a precizitásra gondolok, amit a tökéletesen makulátlanul hagyott tetthellyel asszociálok.

Még akkor is azon gondolkozom, hogy mi bontja meg az egységet, amikor biciklire pattanok. Tekerem a nyikorgó kerekeket, mintha attól az agyam fogaskerekei is kibillennének a rest állapotból. De azok csak lustán henyélnek az elmém pázsitján, a beszívott friss levegőben hűsölve. Húsz perccel később behúzom a féket, így a mentális egészségemhez hasonlóan stabil járgány vonakodva megáll. Keserű emlékeket ébreszt a ház, ahonnan a húgom szalad ki, széles mosollyal az arcán. Egyenesen a pokolból érkezik, mégis vigyorog, mint a vadalma.

― Xaaander! ― kiáltja el magát, mielőtt a nyakamba ugrana.

― Mizu, Fifi? ― ölelem magamhoz a kis angyalkát. Túlérett eper illata van a hajának, amit rögtön egy mályva színnel társítok fejben.

― Annyi házim van, hogy el sem fért a leckefüzetemben ― sóhajt teátrálisan. ― Komolyan, dachau-i munkatáborban vagyunk vagy egy New York-i iskolában?!

Fiona... nos, él hal a történelemért. Előbb tanulta meg az USA elnökeit kronológiai sorrendben, mint a Jingle Bells-t. Fura? Igen. Le sem tagadhatnám, hogy én vagyok a testvére!

― Már megint rám akarod sózni a feladataidat, kishölgy?

― Éééén?! Én olyat soha nem tennék ― vág búskutya pofit, ami megolvasztaná még a legzordabb szíveket is.

― Szervusz, Alexander! ― int apám az ajtófélfának támaszkodva. A szemem sarkában ülő mosolyráncok kisimulnak, arcom megdermed, miközben a férfire emelem tekintetemet.

― Helló! ― biccentek udvariasan, hozzá hasonlóan távolságtartó ridegséggel.

Nem kérdezzük meg egymástól, hogy jól vagyunk - e, milyen napunk volt, merre tart a karrierünk. Egyedül abban az esetben váltok vele két szónál többet, ha Fiona miatt egyeztetnünk kell.

― Holnap? ― kérdezi az ajtóból kiáltva, nehogy túllépje a harminc méteres távolságot.

― Reggel ― bólintok egyetértést kifejezve.

A csontomig hatoló undor és bosszúság epés ízként gyűlik össze nyelvemen, de lenyelem a rosszallást, amint Fiona vidor hangja magára irányítja a figyelmemet. Bemutatja milyen lépésekkel bővítették a koreográfiát, amit az iskolai fellépésre gyakorol az osztályával. Ügyesen pörög-forog, lelkes mosollyal, amit akkor is ugyanilyen büszkén tapsolnék meg, ha botok lennének lábai helyén. Mert ha ő nem lenne, értelmetlen volna az életem.

Felül a bicikli csomagtartójára és rövid kezeivel nyújtózkodva igyekszik körülölelni derekamat kapaszkodó gyanánt. Hazáig kellemesen haladunk, mert nem húzza össze a görcs a gyomromat az odaúttal ellentétben. Fiona önfeledten énekel, én pedig halk dudorászással kísérem.

― Szerintem jelentkeznünk kellene egy tehetségkutatóba ― jegyzi meg hátamnak döntve a fejét. Nem lehet túl kényelmes a cigánytaxi, de a húgom így is meglehetősen jól viseli ezt a szegényes A-ból B-be jutást.

― Na és mi lenne a nevünk?

― Ez könnyű; Dinamók ― válaszol, mielőtt idézne a Mamma Mia!-ból. ― "Dinamók! Dinamit! Innánk mi, ha volna mit!"

― Ha le van védetve, akkor eltulajdonítod másnak az identitását. Nincs még kicsit korán ahhoz, hogy elkezdd a bűnözői pályafutásodat?

― Második Lajos kettő éves volt, amikor királlyá koronázták... Szóval még el is vagyok késve.

― Ha te mondod. Mindenesetre szerintem jobb lenne, ha találnánk egy kevésbé jogsértő nevet.

― Ennél kreatívabb nevet nem tudok szülni ― sóhajt, dramatizálva a helyzetet. ― Alkotói válságba kerültem.

― Nem baj, én is éreztem már azt, hogy kiégtem, de elmúlik idővel.

― Remélem nem tart sokáig. A tavaszköszöntő fesztiválra ki kell találnom egy saját produkciót.

― Addigra túljutunk rajta, megígérem.

― Kisujj becsszó?

― Kisujj becsszó!

.........................

― Hiába nem lóg valamin árcédula, jól megtanultam, hogy a világon minden eladó. Legyen szó materiális javakról, mint egy akusztikus Gibson, egy dedikált Queen lemez, vagy emocionális értékekről, mint a szeretet, a türelem és hasonlók, a világon minden eladó. Ha elég pénzed van, mindezek illúziója a tiéd lehet: körülveheted magad fizetett emberekkel, akik úgy tesznek, mintha szeretnének, érdekelnének, de valójában egy szánalmas ATM nyomorúságos ürességénél többnek nem tartanak. A nap végén egyetlen szív dobog a matracon és ha megállna, senki sem hallaná, hogy megszűnt dobbanni, csupán az égből potyogó dollárokért kaparnák ki egymás szemét a talpnyalók ― olvasom fel a szöveget, mielőtt Fiona kezébe nyomnám. ― Elégedett a főnökasszony?

― Xander, úgy hangzik ez, mintha egy tízéves írta volna?! Ha ezt a tanárom elolvasná, az iskolapszichomókushoz küldene szobafogságba ― pózol csípőre tett kézzel a húgom, gyilkos pillantást lövellve felém. ― Egyetlen feladatot adtam neki... Ha egy pojáca sem tudja megírni, én hogyan fogom?! ― Igazi primadonnaként megforgatja szemeit, oldalra hajott fejjel beszél, mint aki egy valóságshow kamerájába magyaráz.

― Poéta ― javítom ki, amit egy legyintéssel reagál le. ― Nem arról kellett kis esszét írnod, hogy a pénz rossz irányba változtatja a világot?

― De, csak ez túl... depis ― lengeti meg a papírt. ― És hibás is. A Királynőnek nem volt lemeze ― bök rá egy sorra, amitől úgy néz ki, mint egy kalóz, aki rálelt a térképen elrejtett kincs helyére.

― A Queen egy főképp a glam rock, heavy metal és progresszív rock együttes volt, Fifi. A gitárosuk, Brian May a Rolling Stone „minden idők 100 legjobb gitárosa" listáján a 26. helyre került, tudod milyen nagy szó ez?! ― Már a zenetörténeti gyorstalpalóm velőjéhez érnék, ha nem szakítana félbe horkolást színlelve.

― Majd ébressz fel, ha valami fontosat mondasz, okostojás.

― Akkor mi legyen, írjak egy másikat? Egy kevésbé "depiset és hibásat"?

― Aha, légysziiii ― mosolyog rám, megölelve. Ebből a magasságból úgy fest, mintha egy plusz réteg nadrágot viselnék a lábaimra tekeredő pöttömtől. Szívemet elönti a melegség, mert tudom, hogy sokkal szebb gyermekkora van, mint nekem volt, amióta nem lakik egy házban Vele.

A múltam méregként mocskolja be az ereimben futó vért, ezért gondolataimat a jelenre terelem egy autodidakta módon elsajátított légzési technikával.

― Este megcsinálom ― felelem lágyan. A könnyeimmel küzdök, de nem engedem, hogy Fiona tudja, az áhított hőse, akit úgy szorongat, mintha most mentette volna meg a világot, nem több egy lelki roncsnál, akit egy százharminc centis manó tart életben.

― Te vagy a legjobb! ― szorít olyan erősen, ahogy a kis macsokkal bírja. ― Énekelsz nekem valamit?

― Nem vagy te egy kicsikét telhetetlen? ― hátrálok egy lépést, hogy a szemébe nézzek, de nem enged el, hanem úgy csüng rajtam, mint egy lajhár.

― Az nem tudom mit jelent, de attól még énekelhetsz nekem ― kuncogása megtölti a negyven négyzetméteres lakás minden szegletét. A szürke falak hirtelen halvány sárgában tündökölnek, a poratka ürülék csillámporként ragyog, a beázott fal mellé tolt matracom pedig a világ legkényelmesebb fekhelyévé változik. Fiona nevetése elvarázsolja a garzont az Óperencián túlra, ahol tényleg boldogan élhetnék, amíg meg nem halok. De ez nem az Óperenciás tenger és Fiona csak az én szememen keresztül egy mágikus erővel rendelkező tündér, ezért felsóhajtok a New York-i lakás közepén, a lámpa körül táncoló molylepkét megrémítve.

― Csak úgy tudok gitározni, ha elengedsz ― mutatok rá. Némi hezitálás után lepattan rólam és háta mögött összekulcsolt kezekkel néz fel rám a csillogó szemeivel.

Leakasztom a falról a kedvenc akusztikus gitáromat. Megsimítom az üreges fát, mielőtt a nyakamba akasztanám a hangszert. Ujjaim a húrokat szántják, ami alatt a csiklandozott hangszer dallamosan nevet fel. Vance Joy-tól a Riptide igazi tábortűz hangulatát kelti, amitől lelkünk átmelegszik. Fiona önfeledt vigorral táncol, pöttyös szoknyája fodrozódik parányi lábai körül, ahogy a dalra ringatózik.

― Én vagyok a világ legszerencsésebb embere ― állapítom meg magamban.

Az este hasonló harmóniában és hálával övezve telik, ami vérre menő versenyt fut az idővel. Szaladnak a percek, miközben Fiona haját fésülöm, fonom, de akkor is pereg a visszaszámláló, amikor lefekvés előtt mesét olvasok neki.

― Xaaander? ― néz rám leeresztett szemhéja alól. Álmosságtól pillái szoros ölelésbe burkolóznának, de ez a kislány sokkal makacsabb annál, minthogy hallgasson teste jelzéseire, ha azok nem szolgálják az érdekeit.

― Igen, picim? ― becsukom a könyvet, hogy biztosítsam a figyelmemről.

― Én is befonhatom a te hajadat? ― kérdezi, a takaró peremét orráig húzva. Hiába a rejtőzködő szándék, lelki szemeimmel a paplan anyagán keresztül is látom az édes mosolyát.

― Nincs már ehhez túl késő?! ― biccentek az ágya mellett ketyegő békára. Az óramutató légy egyenletes tempóban köröz, ezért kiszámítható időpontban üti meg a kilenc órát.

― Nincs ― nevetését elnyeli a spórolt pénzemen vásárolt kiságy. Magamban mérlegelek: beállt bioritmusa miatt le kellene fektetnem kilenckor, ugyanakkor heti egyszer találkozom vele és annyit megérdemel, hogy befonhassa a hajamat.

― Na gyere, fodrászkodd ki magad, de utána alvás! ― sóhajtok beleegyezően.

― Juhé! ― kiált fel kacarászva és apró mancsából pillangós csatokat, rózsaszín hajgumikat varázsol elő. ― Köszönöm, te vagy a legjobb!

― Tudom.

― Na álljon meg a menet! Erre azt kellett volna mondanod, hogy "Nem, mert te vagy az" ― panaszkodik. Mivel a hátam mögött áll, nem láthatom, de lefogadom, hogy csípőre tett kézzel kért számon.

― Csak lassan a testtel, ifjúhölgy!

― Akkor is igazam van ― fortyog a tincseimet kínkeserves rángatással fonatba rendezve. Bizsereg a fejbőröm, mire végre megelégszik a művével. ― Kész! Tessék, nézd meg milyen lett ― nyom az arcomba egy Barbie játékhoz tartozékként járó tükröt.

― Csodálatosan festek.

― Persze, én csináltam.

― Tényleg gyönyörűen festek, de nem annyira, mint te.

― Senki sem lehet olyan, mint én ― huppan le az ágyra. Pihe súlya alatt is süllyed a matrac, ami szinte elnyeli rövid lábait.

― Cuki vagy ― bököm oldalba a könyökömmel gyöngéden.

― Te is az vagy... Általában ― dönti fejét felkaromnak. Pár pillanatig ülünk a csendes nyugalomban, hallgatjuk szívünk egységesen dobbanó ritmusát. Érzem, ahogy feje nehezedik, nem sokkal később pedig eltátott szája elé helyezi kézfejét, hogy illemtudó lepellel palástolja az ásítását.

― Ideje aludnod.

― Nem akarok ― nyávog dacosan. Hangszínét felemeli a mondat végén, mintha mondani szeretne még valamit. Mozdulatlanul kivárom, hogy meghozza magában a döntést a felszólalásról. Bizalommal tölt el, amikor vége a tétovázásnak és végre szóra nyitja a száját. ― Ha most lefekszem, akkor átalszom a közös időnket. Nem akarok aludni, mert el is viszel egyből, miután felébredek.

― Jajj, picim ― megsimogatom a fejét. Letörlök egy könnycseppet kerekded arcáról. ― Holnap sütök neked gofrit, énekelünk és táncolunk együtt, aztán csak hetet kell aludnod ahhoz, hogy újra találkozzunk. Akkor is befonhatod a hajamat, jó? ― Fájdalmas nevetésem a könnyeim fojtogatásától leginkább egy csuklásnak hangzik. Amilyen magasságokban jártunk, olyan mélységekbe ülepedtünk, amint leszállt az est.

― Oké ― szipog, kézfejével törölgetve pofiját. ― Jó éjszakát!

― Neked is, Fifi ― nyomok puszit feje búbjára, majd feltornászom magamat az ágyról. Fáradtan eldől, mint egy zsák krumpli. Vérágas szemeimet összehúzom, ahogy mosolyt rajzolok arcomra, miközben bekatarom. Ölelésébe teszem a plüssállatát és még egy puszit nyomok halántékára, mielőtt leoltom a tündéres olvasólámpát.

Már az ajtónál járok, amikor az orráig takaró alatt bújkáló manó ismét megszólal.

― Xaaander!

― Igen? ― fordulok vissza.

― Akkor tényleg gofri lesz reggelire?

Mellkasomban szúró nyomás ébred, amiért ennyire tiszta lelkű tud maradni abban a mérgező házban.

― Igen.

― Már nagyon várom.

― Én is ― mosolyodom el. ― Álmodj szépeket!

Amint becsukom magam mögött az ajtót, az eddig feszesen tartott gát megadja magát és könnyeim folyóként törnek utat arcomon. Minden pénteken ez van. Együtt vagyunk egész este, de a reggel csak azért is eljön, magával hozva a búcsút és keserű bélyeget nyom a napunkra, amikor utoljára ölelem meg az egy hetes távollétre engedve.

Finoman karcolom a bőrömet, ahogy lesöpröm a megtestesült bánatot. Leszegett fejjel, egy pohár tejjel vonszolom be magamat a szobámba. Leülök a vándorló madarak V alakzatát idéző parkettára és a térdemre hajtom a fejemet.

― Húzz ki a sötétségből, Múzsám! ― rimánkodom a félkész festményhez. A kávézós Rejtélyes Lány nem válaszol, csak mosolyog, úgy ahogy azt mindig teszi.

Nézem Őt. Vállára omló tincseit; barnák, mint egy csokoládészökőkút folyama. Szemüvegkerete óarany, mint a méltóság, amellyel a díszes falait viseli. Bőrén táncol az ablakon besütő napsugár, öltözéke meleget áraszt a vásznon át. Egész jelenléte egy vénasszonyok nyarából kifutó napra emlékeztet. Mégsem érzem azt, mint amikor mellette ülök. Nem csapja meg orromat a feketeszeder illata, nem árad szét testemben a pezsgőtabletta, amelyet vérembe csepegtet a puszta jelenléte.

― Nézz rám! ― kérlelem.

Sosem láttam a tekintetét. Mert sosem nézett rám. Ennyire jelentéktelen s láthatatlan vagyok. Minden szombaton egymás mellett ülünk, ám ő ezzel tisztában sincs.

Hogyan is lehetne, amikor meg sem szólítod?

Jogos a kérdés, köszönöm, fejemben lakó Morgan Freeman, életem narrátora. Én sem tudom. Ez a XXI. század, miért ne kezdeményezhetne a nő?

Mert te vagy a férfi, mondjuk. Alexander, növessz golyókat és szólítsd már le azt a lányt, az Isten szerelmére!

Jól van, nem kell üvöltöznöd velem. És elhiheted, hogy próbálkozom, de ez közel sem olyan egyszerű, mint gondolod.

Egy fiatal, aránylag nem annyira tagbaszakadt, fehér férfi vagy. A lábaid előtt heverhetne a világ, ha kihasználnád a kiváltságaidat.

Ne takarózz folyton azzal, hogy fekete vagy, Freeman. Akkor sem lehettél volna nagyobb nőcsábász, ha fehérnek születsz.

Hé, elég a személyeskedésből, Kölyök. A te életedet narrálom, nem a saját memoáromat. Kanyarodjunk vissza az előző témánkhoz: nyuszi vagy.

Nem vagyok nyuszi.

Nem a fenét nem!

Nem vagyok nyuszi és ezt be is bizonyítom neked. Illetve magamnak.

Hiszem ha látom.

━━━━━━━ ♛˖࣪ ☽˚♚ ָ࣪ ━━━━━━━

MORGAN FREEMAN
―――――――――――

Láttam is. Hogy elhittem - e? Nos, nehezen, de elhittem, hogy Xander Hale, a megrögzötten magányos, önmagát dalszövegekben sajnáltató fiú beszélgetésbe elegyedett a kiszemeltjével. Az pedig, ahogyan megtette volt az indok, amiért elhittem.

Őszintén, ki elegyedik diskurzusba, úgy, hogy felhívja a másik fél figyelmét egy hibájára, amitől aztán kínosnak érzi majd magát?! Senki, az ég világon senki, csak Xander, a verbális kommunikáció koronázatlan királya. Kezében a nyugtáját gyűrögette, amire egy üzenetet írt a lánynak, de nem merte odaadni. Nem vett fel egy szilánkot sem a millió parányi darabra tört szívéből, mert attól félt, hogy a végén nem maradna más belőle, mint törmelék, ami az egykori lelkére emlékezteti.

Szerencséjére belépett az ajtón egy... Hogy is mondják manapság a fiatalok? Hm, igen, "kétajtós szekrény". Nem, ez nem a Szépség és a szörnyeteg, de akkor sem lehet megfeledkezni a tényről, hogy az illető minimum százkilencven centiméter hosszan állja útját mindenki másnak, kezében egy másik kávézóban vásárolt poharat szorongatva. Rhett ― szól a felirat. Ez roppant illetlen, de épp megfelelő ürügy a mi Xander Hale-ünknek, hogy észrevétlenül kitáncoljon a saját magának ásott gödörből és a füzetére görnyedve írjon le pár összefüggéstelen kifejezést. Például: kötél, füstös dohánykávé, ropogós lapok, száraz toboz, émelyítő karamella. Most már értem, hogy miért nem költő lett. Ez egy rhettentően pocsék vers... Már ha annak szánta. Vagy egy erdőben végrehajtott öngyilkosságra utaló nyomok? Segélykiáltás netán? Nincs illuminált állapotban ez a kölyök?

Várjunk! Folytatja a körmölést. Jesszus, címet ad ennek a sza... szabadelvű költeménynek: "Múzsa írisze ― színemlékeztető".

Úgy látszik az egyetlen egyén, aki itt gyilkolni fog, az a ― plátói ― szerelem.