ARABELLA WOODS
――――――――――

Sosem voltam az a tipikus magazinos lány. A csajos estén törölközőbe csavart hajú, egyik kezemben pezsgő, a másikban InStyle amíg szárad a pedikűröm típusú magazinos lány legalábbis biztosan nem. Én inkább az a magazinos lány voltam, aki a kádban punnyadva lapozgatja az anyukájától, később a lakótársától elcsaklizott ponyvát, mert félti a könyveit a gyertyafényes fürdője közelébe vinni. Közben természetesen felváltva koncertezek a Mamma Mia! első részének filmzenéjével és a OneDirection-válogatásommal, hangszóró híján egy üres pohárral kialakítva a megfelelő akusztikát. Az utóbbi napokat viszont mással sem töltöttem, mint magazinok bújásával, majd a bennük talált anyagok és a Pinterest-ről szelektált képek ragasztgatásával egy embernagyságú kartonpapírra. Erre a "portfólióra" illesztettem még a kiállításra írt verseimet, illetve egy-két kottát, amit Xander firkantott le nekem a készülő dalairól.

A hónom alá szorított montázs tükrözi a Xander-rel jóformán intravénásan magunkba töltött embertelen mennyiségű lattét (részéről nyilván forrócsokit, mert ő az egyetlen New York-ban, aki nem szereti a kávét). Az elmúlt időszak minden szorongástól vagy éppen röhögőgörcstől ejtett könnye, a projektbe fektetett álmatlan éjszakáim, a pénztárcám nyüszítése minden magazin után... minden összpontosul ezen a táblán, amit végre Mr. Everton elé tárhatok. Egyedül az ő jóváhagyása választ el attól, hogy a papíron menetrendszerű pontossággal kidolgozott installáció megelevenedhessen abban a galériában, amit kiszemeltem az angyalszámot alkotó dátumra kitűzött időpontra. A lelki szemeim előtt már látom az összepréselt szája mögé rejtett elismerő mosolyt, ezért a vázlat leokézását természetesnek gondolva, idióta vigyorral az arcomon szökdécselek az egyetem márványlépcsőin. Ezzel egy a gond: a fantáziám optimistább volt a valóságnál. Nem hiába lettem író. Bár ebben a pillanatban szörnyen utáltam ezt a képességemet.

― Elismételné, kérem?! ― sziszegem, egy mosolynak álcázott vicsorítással. A homlokomon úgy fodrozódnak az összevont szemöldököm keltette ráncok, mint a nyugati parti óceán késő őszi hullámai. ― Azt hiszem, nem hallottam jól.

― Nagyra értékelem, hogy foglalkozott a feladattal, de az installáció tárgytalan.

― Akkor mégsem a fülemmel van a baj, hanem magával. Tudja, mennyi időmet fektettem ebbe az átkozott feladatba? Az elején nagyon ideges voltam magára, amiért így akar kicseszni velem, de a végére már egészen élveztem a pepecselést a képkivágásokkal meg a pacsmagolást a silány ragasztóval, amit az egy dolláros boltban vettem. Én kurva sok energiát fektettem ebbe a tervbe, kiválasztottam a helyszínt, az időpontot, készítettem plakátot, amivel hirdethetjük az eseményt. Minden részletet kidolgoztam. Összekötöttem a szerelmet, az erotikát az irodalommal és más művészeti ágakkal, például a zenével meg a festészettel. Maga meg csak annyit mond, hogy nagyra értékeli, de feldughatom magamnak az egészet, a projektből nem lesz semmi.

― Nézze, Miss Woods ― kezd bele nyájas hangon. Hú, de felképelném! ― A feladatot azért kapta, mert helytelennek ítéltem a viselkedését. Időközben azonban volt időm gondolkodni, így rájöttem, hogy ha nem volt igazságos magával szemben ez a plusz teher, hiszen Jessica nem kapott büntetést, habár ugyanannyira részt vett az óra zavarásában.

― Szűzanyám! ― kiáltok fel, a fejemre csapva. ― Nem is a feladattal szívat meg, hanem hogy visszavonja az egészet, pont miután kidolgoztam a belemet.

― Miss Woods, nyugodjon meg, kérem! És ne trágárkodjon!

― Ó, én nyugodt vagyok! ― nevetek fel hisztérikusan. Az óra végeztével kiüresedett terem falait visszhangként töltik be a szavaim. ― Igazából még köszönettel is tartozom, amiért most közölte velem, nem pedig a megnyitón, amikor a piros kordonnál téblábolva várom a látogatókat. Csodálkozom, hogy kihagyta ezt a shakespear-i csavart, mert az lett volna csak igazán sok hűhó a semmiért, nem igaz, tanár úr?!

― Sajnálom az eredménytelen fáradozásait, de biztosíthatom, hogy nem rossz szándék vezérelt.

― Tegyünk úgy, mintha el is hinném ― motyogom szenvtelenül.

― Tudja, mit? Kárpótlásul felfelé fogom kerekíteni a jegyét a szemeszter végén.

― Hű, ez aztán a gáláns ajánlat ― forgatom a szemem, a nyelvemmel csettintve. ― Ha nem bánja, nem élek vele, nehogy igazságtalanságot kövessen el miattam másokkal szemben. Viszlát, Mr. Everton!

Felszegett állal kiviharzom a teremből. Porzik a talaj a lábam alatt, de ezúttal nem az izgatottságtól, ahogy az a szeminárium előtt volt, sokkal inkább a féktelen haragtól. Nem lesz installáció. Ahogy a portfólió fölé hajolunk, Xander homloka többé nem ér (számára bizonyára észrevétlenül) az enyémhez, mert nincs több tervezgetős találka sem. Csak ez az átkozott karton maradt, ami orvul a lefújt projektemre emlékeztet. Egy újabb dologra, amiben elbuktam. Mégsincs szívem kidobni, ezért cipelem magammal a városon át. Ilyen napindító után tegyek jó benyomást Xander barátjára... Oltári!

Miközben az esőáztatta sötét aszfaltot vidámra színező lehullott leveleken gyalogolok keresztül, hangüzenetben fakadok ki Vaughan barátnőmnek. Valószínűleg éppen alszik és este, a munkába menet fogja csak meghallgatni, de muszáj kiadnom minden dühömet, hogy kitisztuljon a fejem mire átszelem az esős Manhattant a bokacsizmámban (mivel metrózni ezzel a monstrummal teljességgel lehetetlen), a kezemre firkantott cím felé tartva. Ezalatt elképzelem ezt a ― már nem sokáig ― idegent, a lakását, hogy inkább kutyás vagy macskás típus, oké – e neki az ananásza pizzán, s a többi. Xander nem volt bőkezű a szavakkal, amikor felkért erre a találkozóra, azonban a képzelőerőmnek nincs is szüksége rá. Mire odaérek a vörös téglás házhoz, a fejemben él egy kristálytiszta illúzió, egy megalapozatlanul kialakult kép arra várva, hogy lerombolják.

.........................

Elnézem a velem szemben ülő férfit. Vastag szája karúszóként öleli körbe a cigarettát. Úgy forgatja a szájában, mintha éhezne a dohány tüdőbaj-ízére. A csikk izzó vége rám-rám kacsint, amikor belélegzi a füstöt, majd az eleven borostyánsárga kacsintás elszürkült hamu formájában hullik a méregdrága parkettára. Illetve csak gondolom, hogy méregdrága, mert ugyebár egy pszichomókus padlója mi más lehetne. Egyébként egész helyes pasas, csak az a macskaszerűen izzó tekintene ne bámulna olyan mindent tudóan.

― Nos? ― szólal meg rekedtesen, füstkarikákat lehelve.

A falon kattogó óra szerint három perc és huszonhét másodperc telt el azóta, hogy a gyerekkoromról való kényelmetlen kérdéseket követően alkoholistának nevezett. Azóta mindennemű tagadást és beleegyezést mellőzve csak a gyűrűmet tekergettem az ujjamon, azon morfondírozva, vajon észrevenné – e, ha zsebre vágnék egy marékkal az asztalon feszítő bonbonokból, amíg ő fennhéjasan a füstkarikájában gyönyörködik.

― Nem vagyok alkoholista, de kösz az elhamarkodott diagnózist, doktor Paul.

― Doktor Faulkner. Paul a keresztnevem.

― Tök mindegy ― legyintek gyerekes tereléssel, mint mikor tokától bokáig maszatosan letagadod, hogy te lapátoltad be az egész doboz fagyit. Nem tehetek róla, a vanília a kedvencem. ― Nem vagyok alkoholista, ez a lényeg.

― Milyen gyakran iszol?

― Eddig nem csináltam neki külön sort a szokásnaplóban, de innentől jegyzőkönyvbe szedek minden kortyot, ígérem ― vágok vissza. Kezd felmenni bennem a pumpa.

― Tehát milyen gyakran?

― Elég gyakran ahhoz, hogy túltegyem magam minden kellemetlenségen, átvészeljem az írói válságot és túléljem a családi összejöveteleket, de nem elég gyakran ahhoz, hogy alkoholistának nevezzenek. A lényeg az egyensúly meg a Namaste vagy mi a bánat.

― Az ivás kihatással van a kapcsolataidra?

― Mindenkit megkínálok, ha erre célzol. Nem hagyok ki senkit sem a buliból, kivéve, ha az ő érdekük úgy kívánja, mondjuk az idősebb nővérem esetében, aki ugyebár terhes.

― Egy párkapcsolatra céloztam.

― Nincs semmiféle párkapcsolat, csak a szingliség. Egyedülálló, párját ritkító példány vagyok, akárcsak Azúr a Rio-ban. Bár, ha jobban belegondolok, ez nem igaz, mert még annak a fiktív madárnak is több szerelmi élete van, mint nekem. Bocs az animációs kitérőért, de amióta megismertem Fionát, ráfüggtem a mesékre. Megérted, ha találkoztál azzal a kiscsajjal. Tényleg, te találkoztál vele?

― Tehát nincs párod.

― Nincs, egyedül vagyok, mint a kisujjam. Egy magányos farkas, akit Ethel néném szerint a macskái fognak felfalni ― horkantok fel, megspékelve egy farkast imitáló vonyítással.

Nem tetszik nekem ez a Paul meg a hülye keresztkérdései, amiktől legszívesebben egy pohár bor és a laptopom után nyúlnék. Ezután a "baráti összeismertetés" után fixen szükségem lesz egy terápiás írómaratonra.

― Milyen számodra az ideális partner? Hogyan írnád le a jövendőbelidet?

Karba font kezekkel hátradőlök a kanapén. Lebiggyesztett ajkaimmal, a hajamat csavargatva úgy festhetek, mint egy hisztis gyerek, de teszek rá. Már nagyon unom ezt a faggatózást.

― A társadalombiztosítási számom nem érdekelne? Esetleg a hitelkártyám PIN-je?

― Kérdésre kérdéssel felel ― motyogja jegyzetelés közben. Azt hiszi, bekapom a csalit... Ahhoz korábban kell felkelned doki!

Nagyot sóhajtok, mintha beadnám a derekamat és az agyturkászos kínzóeszközeivel elérve a célját, megnyílnék neki. Belekezdek a válaszadásba.

― Az ideális partner számomra empatikus, hűséges, piros sálat visel a nyaka körül, és egy antik esernyőt tart a fejem fölé, amikor a karjába kapaszkodva sétálunk a havazásban. Ennek a bizonyos jövendőbelimnek jó a humorérzéke, altatódalokat játszik furulyán, amikor a kandalló tüzének melegében teázunk. Külsejét tekintve furcsa, de kedves arcú, vörös göndör fürtjei tövében két szarv csücsül és faun lévén deréktól lefelé patás állat. Tumnus úrral tavaszra tervezzük az esküvőt Narniában, szeretettel várunk téged az idióta barátoddal, Xander-rel együtt.

― Értem ― bólogat elmélyülten.

Úgy körmöl ― a méregdrágának tűnő füzetébe ―, mint a legszorgalmasabb első pados kisdiák. Nem is kisdiák, inkább, mint egy zseniális prof. Vagy romlott költő?

― Miből telik egy küszködő egyetemista írónak albérletre a Park Avenue-n? ― szegezi nekem a kérdést felvezetés nélkül. Nyilván érzékeli, hogy az egyébként illetlen érdeklődés mennyire légből kapott, ezért gyorsan hozzá is teszi: ― Nem akarok a pénztárcádban turkálni, pusztán kíváncsi vagyok.

― Nem az én tárcámban turkálsz, hanem az anyukáméban. Katonaorvosként dolgozik, sokat is van terepen, emiatt keveset találkozunk. Azt hiszi, azzal kárpótol egy otthonért, amim érzelmi biztonság hiányában sosem volt, ha biztosít számomra egy lakhelyet.

― Értem ― hümmög, mialatt valamit a bőr borítású füzetébe ír.

Minél tovább nézem, annál tisztábban körvonalazódik a karakter, akit majd róla mintázok. A fejemben eltűntetem róla a barna garbót és fekete bőrkabátra cserélem. Annak a fényes lakkcipőnek is mennie kell (Azt hittem a pasik ezzel leszámoltak a szalagavatót követően... nem értem, hogy' képes valaki önszántából ezt viselni), mondjuk egy szegecses bakancs egész pofásan mutatna a motoros rosszfiún, 'kinek neve Russel... nem is, inkább Wade. Igen, a Wade határozottan passzol a füstkarikákhoz meg a fekete, kereszt alakú fülbevalóhoz. Egy lázadó aranyifjú, vagy inkább hányattatott sorsú szegény ember? Legyen az előbbi, megspékelve egy szaftos traumával. Mondjuk egy fasza kis pirománia? Nem elég sötét. Öngyilkosságba sodort testvér? Túl sötét. Autóbaleset okozása, ami miatt a legjobb barátját még mindig mesterséges kómában tartják? Tö-ké-le-tes!

Az ötletelésből Wade... mármint dr. Paul Faulkner szakít ki egy rekedtes köhécseléssel. Mutatóujjamat feltartva a táskámért nyúlok, hogy a szamárfüles noteszembe feljegyezhessem a körvonalazódott karakterét ismérveit, de egy újabb figyelmeztető köhögés meggátol ebben. Talán nem kellene annyit dohányozni...

― Bocsánat, Paul, de muszáj felírnom valamit, mielőtt lecsap rám a korai demencia. Tudod, íróféleség vagyok, ezért létfontosságú, hogy ne felejtsek el egy-egy kósza ötletet, máskülönben nem lesz miből megvennem az érzelmi támogatásul szolgáló kajámat. Na meg a boromat, arról se feledkezzünk meg, ha már olyan ügyesen megállapítottad, hogy alkoholista vagyok.

― Ez nem egy ötletbörze.

Előrehajolok, két kezemmel megtámaszkodom a combomon és összevont szemöldökkel meredek rá.

― Akkor pontosan mi ez? ― kérdezem ingerülten. Bennem tombol a kútba esett installáció miatti düh, ráadásul az sem segít a helyzeten, hogy ez a "barát", akinek Xander be akar mutatni, egy pszichológus. No meg, hogy maga Xander el sem méltóztatott jönni erre a találkozóra, ami egyre inkább egy majdani poszttraumás stressz szindrómát kiváltó kínszenvedésre hajaz. ― Én úgy jöttem ide, hogy találkozom egy számomra fontos ember barátjával. Ehhez képest amióta bejöttem azon a méregdrága ajtón, ami akárhány asztalos ujját is követelte, kész remekmű... Szóval eddig másról sem beszéltünk, mint a gyerekkoromról, az alkoholfogyasztási szokásaimról, a nemi életemről, meg az anyagiakról, pontosabban az anyám pénzéről. Körülbelül így kezdődnek a terápiák, meg az AA-gyűlések, meg egy hitelfelvétel is, és én nem erre vállalkoztam. Azt hittem... Valójában nem is tudom, hogy mit hittem. Az egész életem arról szólt, hogy átvertek, kijátszottak, a szemembe mosolygók összesúgtak a hátam mögött, az ismerőseim szervezkedtek azt gondolván, tudják, mi a jó nekem. Nem értem, miért reméltem, hogy egy random idegen, akit két hónapja ismerek, mégis beleestem, majd megtörheti a sormintát. Egy barom vagyok!

― Xander jó ember. A találkozó az én ötletem volt, mert tudni akartam, alkalmas vagy ― e a barátjává lenni.

― Miért, ki ő? Egy titkos ügynök? Vagy egy herceg? Abból is maximum a szívemé, nem walesi ― horkantok fel, az utolsó mondatot inkább magamnak motyogva.

― Xander komplikált személy, még komplikáltabb múlttal.

― Tudok róla ― állítom le. Nyújtózkodva nyomok el egy ásítást. Totál kimerültem... Igazán pocsék nap ez a mai!

― Elmesélte neked?! ― hüledezik Paul, szemeit meresztve. Most először vélek felfedezni rajta bármiféle érzelmet.

― Aha.

― Nem értem.

― Jé, van ilyen is?! ― morgom. A füle mellett elengedi a cinikus megjegyzésemet.

― Miért vagy még mindig mellette?

― Pontosan azért, amiért még nem csapkodtalak meg. Teszem hozzá, annak ellenére, hogy rekordidő alatt, a bemutatkozást követő nem egészen harmadik másodpercben felcseszted az agyamat.

Könnybe lábadt szemekkel megvonom a vállamat. Felállok a kanapéról, úgy teszek, mintha leporolnám a ruhámat, pedig csak az izzadt tenyereimet törlöm bele az anyagba. Én hülye képes voltam a jól bevált bő farmer-feliratos póló kombómat egy kényelmetlen, Vaughan gardróbjából csórt nőcis rucira cserélni, mert a legjobb formámat akartam hozni. Még azt az utálatos kontaktlencsét is bevállaltam, most meg golyóznak tőle a szemeim és kínoz a migrén. És mit kaptam cserében? A csalódottság és kiábrándultság szúró érzését a mellkasomban.

― Gondolom az volt a terved, hogy kipuhatolózd a szándékaimat. Hát tudd meg, hogy szeretem Xandert ― felelem remegő hangon. A szorongás húsevő növényként kúszik fel rajtam az indáival, fogai a torkomba vájnak. Úgy érzem, megfulladok. ― Ezek után pedig már biztos lehetek abban, hogy ez fordítva nem igaz. Különben nem hagyott volna magamra veled tudván, minek vetsz alá. Igazam van?

Meg sem várom a választ, a vállamra kapva a táskámat bizonytalan léptekkel elindulok kifelé. A küszöb előtt megtorpanok, mert Paul köhécselése megállít.

― A munkám során számtalanszor találkozom olyan esetekkel, amikor az emberek vállalják, hogy egy bántalmazott személlyel élnek együtt, de azonnal megbánják, mihelyst teljesen hétköznapi szituációkban kiütközik a feldolgozatlan trauma. Egy elhúzódás az érintés elől, egy félig megevett étel, dühkitöréssel lereagált változások, legyen az egy előre lefixált program vagy egy egyszerű közlekedési dugó. Ilyenkor rendszerint elhagyják a bántalmazottat. Tudjuk, milyen nehéz feldolgozni egy szakítást, de ez meg sem közelíti azt a fájdalmat, amit egy olyan személy él meg, akivel világ életben azt éreztették, hogy szerethetetlen, nem elég jó, a világ csak több vele. Éppen ezért hatalmas felelősség belemenni egy ilyen kapcsolatba, pláne kitartani mellette. Ami titeket illet, Xander odáig van érted, ebben biztos vagyok. Az volt a tervem, hogy megtudjam, te hogyan érzel iránta. Nos, ez abban a pillanatban nyilvánvalóvá vált, amint beléptél azon az ajtón. Már tudom, hogy benned megvan az a feltétel nélküli szeretet, őszinteség, kitartás és divatos kifejezéssel élve "elcseszettség", ami nem hiányozhat Xander barátjából, illetve párjából.

Olyan ez a pillanat, mint egy film kimerevített jelenete. Mintha megállt volna az idő, Paul változatlanul, keresztbe tett lábakkal ül a ― gyanítom ― méregdrága bőr foteljében, és én is mozdulatlan maradok, cipőm orrát a küszöbnek támasztva válok sóbálvánnyá. Egyedül a falióra érzékelteti az idő múlását, ahogy kattogásával úgy vágja a csendet, hogy a bőrömön érzek minden egyes másodpercet.

― Tényleg nagyon szép ez az ajtó ― szipogom, azzal kisétálok rajta.

...

XANDER HALE
――――――――――

Azt nem mondanám, hogy képes lennék megnyerni a Tour de France-t, de meglehetősen esélyes versenyző lennék, tekintve, milyen őrült gyorsasággal tekertem el a könyvesbolttól Paul irodájáig. Szakadó esőben.

A vizes kezemet a mellkasomra teszem, hátha így bent tarthatom a kiugrani készülő szívemet. Kutyanyüszítésre hasonlító hanggal kapkodok levegő után, az arcomba lógó ázott tincsek közül Arabella kirajzolódó sziluettjét figyelve. Mivel a lépcső előtt parkoltam le, kénytelen megállni előttem, hacsak nem akar egy akrobatikus mutatvánnyal átugrani fölöttem.

― Sajnálom, annyira nagyon sajnálom ― lihegem, görnyedten a bicikli kormányára támaszkodva.

― Mit sajnálsz, Xander? ― kérdezi, a kabátja ujjával megtörölve nedves arcát. ― Azt sajnálod, hogy csőbe húztál? Vagy, hogy nem volt elég vér a pucádban szemtől szemben rákérdezni a szándékaimra? Vagy, hogy az agyturkász haverod könyékig turkált a magánéletem olyan részleteiben, amiket nem szándékozok megosztani random idegenekkel?

― Mindent, de leginkább azt, hogy másra hallgattam. Amikor meséltem Paul-nak a nagyapám haláláról és az ezzel járó örökségről, rögtön felvetette, hogy találkozni akar veled, hátha a pénzem miatt akarnál...

― Szóval azt sajnálod, hogy eljátszottál egy barátságot, mert attól féltél, lenyúlom a pénzedet, pontosabban a néhai nagyapád pénzét ― szakít félbe a szemeit düllesztve. ― Nos, akkor még annál is nagyobb balek vagyok, mint amit hittem. Nem számít, amúgy is túl szép volt, hogy igaz legyen. Hát, ha valamiben jó vagyok, akkor az a fikció.

A forró könnyek és a hideg esőcseppek egymásba kapaszkodva, langyos zuhatagként bukfenceznek a bőrén. Az izmaim lemerevednek az elém táruló képtől, habár átérzem John Legend "Even when you're crying, you're beautiful too"-dalszövegét, mégis minél inkább nézem őt, egyre nagyobbra duzzad a torkomban lévő gombóc. Az ujjbegyeimben érzem a késztetést, hogy odalépjek hozzá, vizes tincseit a füle mögé tűrjem és a tarkójánál fogva magamhoz húzzam. Minden adott a filmbeli jelenethez, az egyik lakásból kiszűrődő zene, mint betétdal, a felfokozott érzelmi állapotok, de még az istenverte időjárás is csókért kiált. Arabella élete viszont nem hasonlít egyetlen filmehez, vagy könyvhöz sem, ahogy azt már mondtam neki. Éppen ezért ― na meg, mivel valószínűleg tökön térdelne, ha most bepróbálkoznék ― nem kezdeményezek, csak mozdulatlanul várom, ő mit lép.

― Ami azt illeti ― kezd bele, sírástól remegő hangon ―, én is sajnálom. Sajnálom, hogy terheltelek a szombati kávézugizással, a videótelefonálásokkal, a fejezetek bétázásával és úgy en bloc magammal. Elég lett volna odaadnom a mindezért kapott pénzt, mert neked csak az számított, nem?!

― Sosem érdekelt a pénzed, Arabella. Az utolsó centig félretettem a tőled kapott "béremet". Akármilyen szarul is álltam anyagilag, sosem nyúltam hozzá. Tudod, arra gyűjtöttem és gyűjtök is, hogy egy nap majd elvihesselek egy olyan randira, amilyet megérdemelsz.

Az összevont szemöldökéből és résnyire eltátott szájából ítélve meglepetésként érte a hír, habár minden szavam igaz volt. Egy pillanatig látom rajta a meghökkenést, ugyanis a következőben már felszegett állal, melle előtt karba font kezekkel szegezi nekem nyílegyenesen a lelkemig hatoló pillantását. Kihúzza magát, úgy lépked lefelé, majd megtorpan mellettem és rideg hangon szól hozzám.

― A barátod szerint oda vagy értem. Bizonyítsd be!

Azzal távozik, a pocsolyába ejtve a montázst, amin az installációját terveztük. Először az egyre távolodó alakját figyelem, aztán a munkájára vetek egy pillantást. Az esőtől a szavak elmosódtak, a kottákon a hangjegyek egy oktávval lejjebb csúsztak, a nyomtatott képek pedig olajfestménynek tűnnek. Lehajolok az átázott kartonért, szemügyre veszem az elmosódott projektet. Megállapodok egy kézzel írt szövegen, amelynek elovasása közben minden sorával egyre szélesebb a mosoly az arcomon. A vers így hangzik:

Beleszerettem valakibe, aki nem szereti magát,
csak azért él, mert tudja, valaki másnak szüksége van rá.
Amikor oly ritkán a tükörbe belenéz, nem lát már mást,
mint egy több sebből vérző, elértéktelenedett portékát.

Múzsa ― így szólít s édesdeden magához hív
Elsuttogott szeretlekek közt bizony otthonra lel a szív.
Felnézek rá.
A szemében látom; ott tükröződik az a temérdek kín
ÉN ÁTVENNÉM! ― de nem engedi... nem akarja, hogy lássák, ha szétesik.

Hát megölellek téged. Testem a testedet, lelkem a lelkedet,
hogy soha kétségbe ne vonhasd a létezésedet.
Megcsókolom a halántékod. Ajánlok neked egy kis (ön)szeretetet,
hogy azt a tökéletlenül tökéletes férfit lásd, aki az én hercegem.

Beleszerettem valakibe, aki megszerette magát,
már azért él, mert tudja, önmagának is szüksége van rá.
Amikor a tükörbe belenéz, nem lát már mást,
mint egy erős férfit, aki legyőzte az önpusztítást.